Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Miklós
Újraírt történelem

A jobboldal ötvenhatos ünnepségei azt a hírhedt rituálét juttatják eszünkbe, amelyet Orwell fantáziája alkotott meg mindnyájunk eszmélését meghatározó negatív utópiájában, az „1984”-ben: a gyűlölet-kétpercet. Az író rémlátomásában megrajzolt majdani bolsevista rémuralom idején naponta minden munkahelyen összegyűjtik a munkavállalókat erre a bizonyos gyűlölet-kétpercre (ld. még Szabad Nép-félóra), amikor is a TV képernyőjén megjelenik az „ellenség” (akkor Trockij) ábrázata, és azt az odaterelteknek két percen át gyűlölniük kell: szitkokat kell szórni rá, sőt kisebb tárgyakat kell hozzávágni.


Deutsch Tamás miniszter a Széna-téri megemlékezésen    Fotó: Maklári Péter

Az Antall-kormány idején az 56-os állami ünnepségek még emelkedett hangnemű hazafias szertartások voltak az „állami rendezvények” régóta kialakult konvencióinak szellemében. Világnézeti átértékelésre csak az egykori esemény jelleg-meghatározó megnevezésének egy kicsiny módosítása utalt. Mindazok, akik három évtizeden át őrizték magukban ötvenhat emlékét, a „forradalomra” emlékeztek. Tették ezt azért, mert a felkelés napjaiban maguk a felkelők forradalmároknak nevezték magukat, s még inkább azért, mert a felkelést leverő hatalom három évtizeden át „ellenforradalomnak” minősítette a „sajnálatos eseményt”, s a legfontosabb elvi kérdésnek tekintette, hogy az nem forradalom volt.
A kilencvenes évek elején a hivatalos ünnepségeken a jelleg-meghatározás „forradalom és szabadságharc”-ra változott. Nem volt ez ferdítés. A diktatúrát megdönteni akaró (demokratikus) forradalom a nemzeti függetlenség kivívásáért folyó szabadságharc is volt. Csak a sorok közötti olvasásra beállított megfigyelő értette ki ebből, hogy ez a korrekció vagy kiegészítés a kormányon levő jobboldal ama részének a véleményét fejezi ki, amely eleve elutasít minden forradalmat, s a nemzeti felkelést szíve szerint ellenforradalomnak tekintette volna, abban az értelemben, ahogy az 1919-20-as fehér kurzus - önmeghatározása szerint is - ellenforradalom volt.
A forradalom alatt ez a felfogás már megjelent Mindszenty rádiószózatában, ahol csak nemzeti szabadságharcról esett szó, forradalomról nem. Szélsőjobbra csúszott, 56-os veterán szervezetek már az akkori ünnepségeken is csak szabadságharcról beszéltek, némely esetben olyan szellemben, amely azt éreztette, hogy a magyar felkelés az 1941-1945 közötti szovjetellenes háború folytatása volt tízéves szünet után.

Polgári forradalom?

A Horn-kormány idején az 56-os állami ünnepségek csendes kegyeleti megemlékezések voltak, amelyeken az MSZP az egykor szembenálló felek megbékélését igyekezett sugallni.
Erőteljes világnézeti tartalmat a rendszerváltás óta először a jelenlegi kormány adott az ünnepnek. Ez felvetette a forradalom jellegének, társadalmi-politikai tartalmának a kérdését. A Fidesz hivatalos értékelése szerint 1956-ban polgári forradalom volt. Ezt nem a demokratikus forradalom szinonimájaként értik, hanem abban az értelemben, hogy 1956 barikádjain a felkelők a kapitalizmus visszaállításáért vagy létrehozásáért harcoltak. A Fidesz agitprop-szemlélet voltaképp azt a forradalmat akarja az ötvenhatos forradalomban látni, amelyet a második gazdaság (fél)polgári társadalmi erői vívtak volna meg a Kádár-rendszerrel szemben, ha ilyenre sor került volna.
Ezt a le nem zajlott forradalmat akarja a Fidesz a múltba vetítve eredetmítoszává tenni. Vissza akarják vetíteni ötvenhatba azt a kapitalizmus-igenlést, ami a nyolcvanas évekre a magyar társadalomban valóban kialakult, de akkor, 1956-ban még nyoma sem volt. A második gazdaságot a társadalom elfogadta. Kialakult róla az a képzet, hogy a maszekolással jólétre vergődöttek kiemelkedő teljesítményükkel jutottak magasabb jövedelemhez. A társadalom az ekkor szerény vagyonhoz jutott kisegzisztenciákban olyan majdani burzsoáziát látott, amely gazdagságának jogosult voltát elfogadja. 1956-ban általános vélemény volt a társadalom összes rétegében és véleményalkotó csoportjában, hogy mind az 1948-ban államosított, mind a nyugati gazdagok léha örökösök, akik teljesítmény nélkül ültek be a készbe, a mások által valahogyan összehozott vagyonba. A vagyon eredetéről nem sokat gondolkodtak, de ha igen, akkor nem feltételezték róla, hogy az ősök tisztességes úton szerezték.
A valóságos 56 csak abban a frázisszerű értelemben volt polgári, hogy a kommunista frazeológia a demokráciát polgári demokráciának nevezte, s számára polgári forradalmak voltak a múlt század forradalmai, amelyek a szabadságjogokért és a népképviseletért harcoltak. Az antikommunista agitprop sem tud magasabb színvonalon fogalmazni, minthogy egyszerűen megváltoztatja a kommunista agitprop frázisainak értékelési előjelét.
Ha felvetjük, hogy 1956 valójában milyen jellegű forradalom volt, akkor két széles sávon egymást átfedő jellemzést adhatunk. Minden ellentétes állítás ellenére a forradalom fő szervező erejét jelentő, Nagy Imre vezette pártellenzék számára az október 23-án kitört felkelés a diktatúrává (Nagy Imre egy belső használatra készült írása szerint „bonapartizmussá”) fajult szocialista modellel szemben a demokratikus szocializmus forradalma volt, amely vegyes felépítésű társadalmat akart. Ennek egyik részét képezte volna a köztulajdoni szektor, amelyben a gyárak köztulajdonban vannak, méghozzá nem állami tulajdonban, hanem a munkavállaló kollektívák által választott munkástanácsok birtokában.
Másik szektor lett volna a magánkézben levő paraszti és kiskereskedő-kisiparos kistulajdon. A forradalomban színre lépett s a koalíciós kormányt alkotó pártok közül a volt parasztpárt, a Petőfi Párt teljes egészében ezen az alapon állt, és a szociáldemokrata, a kisgazda, de még a keresztény platformról nyilatkozók sem tértek el ettől. A társadalom artikulálatlan véleménye egyfajta harmadikutas álláspontként volt jellemezhető: nyugati demokrácia és nyugati jólét, de tőkések nélkül.
A Fidesz 56-mitológiáját Tellér Gyula kormány-főtanácsadó fogalmazza meg legmegfoghatóbban egy interjúban. Szerinte a forradalmat a munkás sorba deklasszáltak vívták meg. Amennyiben a kommunista szóhasználatot követjük és a Horthy-kor jómódú és vezető rétegeit polgári elemnek tekintjük, akkor Tellér szerint ez volt az a bizonyos polgári elem, amely a Rákosi-rendszer idején munkásként kereste a kenyerét, s október 23 után a munkásságot forradalmi erővé tette. Tellér sajátos módon azt a magyarázatot állítja „fejéről a talpára”, amellyel 1957-1959-ben Münnich Ferenc, Kállai Gyula, Nemes Dezső vélték megfejteni azt a számukra létfontosságú rejtélyt, hogy a munkásság hogyan foghatott fegyvert a proletárdiktatúra ellen. A magyarázat pontosan ugyanaz, amit Tellér állít: a szocialista iparosítás során a létszámában megnövekedett munkásság felhígult a közéjük lecsúszott deklasszáltakkal. Október 23 után a „valódi” proletárok a deklasszált munkás elem „uszályába” kerültek, és így váltak ellenforradalmárrá.
Ez a magyarázat nem azért hamis, mert Nemes Dezső is ezt mondta fordított előjellel, hanem azért, mert az eddigi kutatások nem tárták fel a deklasszáltak érdemi részvételét a felkelők soraiban. (Talán azért vonta meg a Fidesz-kormányzat az 56-os Intézet költségvetési támogatását, mert kutatásai nem ezt bizonyították.) A római jog ismert tétele szerint negatívummal nem lehet bizonyítani, ebben az esetben azonban mutathat valamit az, hogy a Kádár-rezsim hírhedt Fehér könyvei nem tudták a deklasszáltak szerepét bemutatni, pedig ezeknek a brosúráknak a szerzői biztosan nagyon keresték az efféle adalékokat. Ha megnézzük a kivégzett és bebörtönzött fegyveres felkelők adatait, gyakorlatilag mind „törzsökös” proletárok voltak, többségük munkásszállásokon tengődő, Pestre került falusi szegény. Kahler Frigyes a Napi Magyarország forradalmi mellékletében közölt színvonalas áttekintésében említi, hogy Kecskeméten a hírhedt hadosztályparancsnok repülőkkel géppuskáztatta a cigányvárost, mert - ezt máshonnan is tudom - a cigánynegyed volt a fegyveres ellenállás góca. Ez volt a forradalom „deklasszált” arculata.

56 nem zsákutca

A Fidesz visszavetített átértelmezése a forradalom hagyományőrzőit késztette újragondolásra. Először néztek szembe azzal, hogy mit jelent a ma számára, hogy 56 voltaképp szocialista forradalom volt. Révész Sándor levonta a konzekvenciát (Népszava, október 25.): szerinte a forradalmárok szocialista rendszerről vallott elképzelését nem fogadhatjuk el, a forradalom vállalható öröksége a szabadság eszméje. A forradalom hagyományőrzőinek szembe kell nézniük azzal, hogy hagyományként esetleg csak az marad ránk, ami már 1848-nak is az öröksége, és amit az 1989-90-es rendszerváltás másfél évszázad után megvalósított: a nemzeti függetlenség, a szabadságjogok, a népképviselet és az annak felelős kormány. Azzal, hogy az 1956-os forradalom sajátja nem csupán meghaladott és aktualitását vesztett törekvés volt, hanem visszanézve téveszmék sorának bizonyult.
Ez a megítélés jóval több, mint a Fidesz provincialista polgári forradalom-víziója, ez ugyanis széles világhorizontba illeszkedik. 1956-ban a szocializmus még az egész világon képviselhető eszme volt. A hetvenes-nyolcvanas évek során kibontakozva csak mára zajlott le a kapitalizmusnak az a világméretű győzelme, amit a fejlett országokbeli szocialista perspektívának, valamint a svéd típusú jóléti államnak a válsága és történeti meghaladása, illetve - kapitalista perspektívaként - a fejlett világnak a harmadik világ délkelet-ázsiai térségére való kiterjedése jelentett. A Távol-Kelet „kistigrisei” a szocialista jóléti állam életképesebbnek látszó kapitalista alternatívái voltak. Mára úgy tűnik, hogy mindenki jólétét nem a szocialista jövedelem-újraelosztás, hanem a kapitalista konjunktúra hozza meg.
Bármennyire igaz is ez mai szemléletünk számára, a történelmi áttekintés a sommás ítéletet korrigálja. A magyar történelem valóban zsákutcás történelem, ahogy sokunknak mestere, Bibó írta. A Horthy-rendszer letérés volt arról az útról, amely a fejlett nyugati világ felé vezetett, amely úton Magyarország 1867 és az első világháború között járt. Az országnak a gyors, századfordulós kapitalizálódás által elért civilizációs szintje és az 1920-ban kialakult politikai modell között éles ellentét volt. A Horthy-rendszer a nyugati útról letért abba az irányba, amelyet ma harmadik világnak nevezünk. Az önmagát túlélt úri Magyarország fejlődési zsákutca volt. Modernizációs zsákutca volt a szovjet rendszer is. A jóléti állam azonban nem zsákutca volt, hanem egy szakasz a jó irányú fejlődés útján, amelynek nagyon sokat köszönhet a világ, azután is, hogy véget ért. Még nem tudni mi következik utána, de azt látni, hogy bármely jó úton haladó fejlődés „eredményeire” fog építeni. Az 1956-os forradalom abban a világpolitikai konstellációban történt, amelyben kezdtek jelentkezni azok a folyamatok, amelyek a jóléti államot hordozták. 1956 demokratikus szocializmusa a maga történeti korában nem volt zsákutcás jelenség, és nem volt anakronisztikus sem. A magyar 56 szinkronban volt korával. Legmarkánsabb örökségét, a munkás-önigazgatás gondolatát tekinthetjük a közvetlen demokrácia - nem csupán életképtelen, hanem a képviseleti demokráciával szembeállítva veszedelmes - eszméje egyik változatának, de talán többet értünk belőle, ha Göncz Árpáddal a ma is aktuális önkormányzati eszme jelentkezésének tekintjük.

„A béke nem jelent megbocsátást”

A Fidesz 56-képe mégsem azért veszedelmes, mert mai jelenséget vetít vissza a múltba, és ezzel a múltat elferdíti. Veszedelmessé az teszi, hogy a Fidesz-kormány a pártálláspontot kormányálláspontként jelenítette meg az ünnepségeken. Ez azt jelzi, hogy a pártálláspontot minden állampolgárra kötelező állami ideológiává akarja tenni. Némi homlokráncolással még elfogadható a párt- és kormányálláspont összekeverése, ha Deutsch Tamás a 22-i műegyetemi ünnepségen polgári forradalomnak nevezi az ünnepelt forradalmat, de ha az operaházi díszelőadás konferansziéja is ezt teszi, az már a pártfelfogás hivatalos állásponttá emelése. A kormány több tagja nem is vette át a szóhasználatot: Pokorni az Operaházban tartott központi ünnepi beszédben nemzeti forradalmat emlegetett. Ez a megfogalmazás kevéssé ferdít, mint a polgári forradalom, legfeljebb elméletileg kifogásolhatjuk, mivel a nemzeti és a forradalom más értelmezési dimenzióban helyezkedik el. A forradalmak zsarnokságokat döntenek meg, az állami függetlenséget nemzeti felkelések vívják ki. A külügyminiszter nem vett tudomást az ideológiai átértelmezésről, minisztériumának ünnepségén forradalomról és szabadságharcról beszélt.
A hivatalos ünnepségek valódi újdonsága azonban mégsem az átértelmezés és újraértékelés volt, hanem az, hogy a Fidesz-kormány nem követte az előző kormányok példáját, amelyek konszenzusos, kegyeletes, emelkedett hangulatú ünnepségeket tartottak, és arra törekedtek, hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát az állami ünnepen. A jelenlegi kormány konfrontációs politikájának csataterévé tette az 56-os megemlékezést is. Az alaphang a leszámolás gondolata volt. 1956-ot tekintették alkalomnak, hogy meghirdessék: nem történt még meg azoknak a felelősségre vonása, akik akkor a rossz oldalon álltak. A lincshangulatkeltés persze nem a már elaggott munkásőröknek szól, hanem azoknak, akik a „késői Kádár-rendszerben” is az akkor hivatalos, 56-ellenes ideológia alapján álltak. A leszámolás szándéka kiterjed azokra is, akik ezekkel az elemekkel 1994-ben koalícióra léptek.
A Napi Magyarország október 25-i száma, amely a lezajlott ünnepségeket ismerteti, szalagcímben hirdeti, hogy „A béke nem jelent megbocsátást”. Valóban nem lehet és nem is szabad mindent megbocsátani. A bosszúvágy is érthető azoknál, akik személyesen gaztettek áldozatai voltak. Bosszúvágyat gerjeszteni azonban évtizedekkel később, miközben a társadalom a közbeeső évtizedeket - helyesen vagy helytelenül -, de nem a permanens megtorlási szándék állapotában élte meg, nemhogy békét nem hozhat, de olyan feszültségeket teremthet, amelyek a demagógiával leplezett felszín alatt hideg polgárháborúnak tekinthetők. A béke nem jelent megbocsátást, de elengedhetetlen feltétele a megtorlásra uszításról való lemondás. Pokorni Zoltán viszonylag józan és a többiekénél színvonalasabb beszéde is a hideg polgárháború retorikájához sorolható, amikor azt emlegeti, hogy „utólag nem lehet átlopakodni a barikád másik oldalára”. Ha nem tudná: több minisztertársa találva érezheti magát, hiszen az egykori állampárt tagjai voltak.
A leszámolási hangulat új ellenségképeket is kreált. A miniszterelnök beszédében ellenségképpé formálódnak a „tollforgatók”. Maga a szóhasználat is olyan rendszerek értelmiségellenességét idézi fel, amelyek közül a jobboldaliakat sem szokták polgárinak tekinteni. A „tollforgatók” kiszolgálták a kommunista rendszert, és ma nem átallanak bírálni a „polgári” kormányt. Dávid Ibolya a jobboldali kormány jelenlegi ellenségeit az ezeréves magyar múlt háttere elé állítja. A Szovjetunió és a magyar kommunizmus a magyarság ezeréves ősellenségének, az ázsiaivá fajzott keleti kereszténységnek a megtestesítői. Aki a mai kormány pártjai ellen szavaz, az visszafordítja Kompország hajóorrát Bizánc felé. A legnagyobbat azonban ezen a téren is az Országgyűlés honvédelmi bizottságának kisgazda elnöke alakította. Megmondta, hogy a történészek - jól értsük, nem bizonyos történészek, hanem a történészek úgy általában - meghamisítják 56-ot. 1956 az, amit az egykori résztvevők mondanak róla. A kisgazda szónok nyilván úgy van ezzel, mint Churchill a háborúval. A nagy brit politikus szerint a háború komolyabb dolog, minthogy katonákra lehessen bízni. Nyilván a történelem vizsgálatát sem lehet történészekre bízni. Amikor a résztvevők eltávoznak közülünk, az akkori Lányik majd megmondják, hogy mi történt. A kirohanásban az a figyelemre méltó, hogy leleplezi, annyira félti a jelenlegi kormány a forradalom értelmezésének a monopóliumát az 56-os Intézettől, hogy képes a jámbor kutatóműhelyt központi ellenségkép „rangjára” emelni.

Irredentizmus helyett leszámolás

A leszámolás, mint az ünnepségek „irányvonala” háttérbe szorította a másik jellegzetes jobboldali átértelmezési szándékot: 56 irredenta átfestését. Tíz évvel ezelőtt az októberi megemlékezéseken zengett a Székely himnusz, amiről csak a népi mondás juthatott eszünkbe: „Hogy kerül a csizma az asztalra”. Az első 56-os emlékművek kopjafák voltak, mintha a turáni szimbólumnak bármi köze lenne a forradalom jelképvilágához.
Egészen azonban most sem hiányzott. A jobboldali lap riportere feltette Karátson Gábornak a kérdést, hogy milyen helyet kapott a határon túli magyar kisebbségek problémája 56-ban, s csalódottan hallja, hogy semmilyet. Akkor a hazafiság azt jelentette, hogy „ruszkik haza”, nem azt, hogy „Erdélyt vissza”.
Az ünnepségek rítusvilága valóban Bizáncot juttatja eszünkbe. A Műegyetemről indult idei megemlékezési menetben a teherautón Bocskai-ruhás figura tartja a zászlót. Deutsch már a MIÉP-et is visszavetíti ötvenhatba. A híradóbeli felvételeket látva az is elgondolkoztat, hogy gyermekeink imádságát helyénvaló-e propaganda célra használni. Az Új Szövetségben mindenesetre az áll, hogy a farizeusok imádkoznak a házuk tetején a nyilvánosság számára, míg a hívő „belső szobájába” vonul imádkozni.
Az ünnepségekről mintha elmaradt volna az a vers, amely korábban soha sem hiányzott, hiszen a forradalom napjaiban jelent meg először. Az „egy mondat a zsarnokságról” mintha a mai hatalom számára olyan szöveg lenne, amelyben a közönség reá vonatkozó áthallásokat fedezhet fel. Valóban, ez után az állami ünnepségsorozat után kinek nem támadnak aktuális gondolatai ezt hallván:
„Mert ott áll, eleve sírodnál
Ő mondja meg ki voltál
Porod is neki szolgál”.