A jobboldal ötvenhatos ünnepségei azt a hírhedt rituálét juttatják eszünkbe,
amelyet Orwell fantáziája alkotott meg mindnyájunk eszmélését meghatározó negatív
utópiájában, az „1984”-ben: a gyűlölet-kétpercet. Az író rémlátomásában
megrajzolt majdani bolsevista rémuralom idején naponta minden munkahelyen összegyűjtik
a munkavállalókat erre a bizonyos gyűlölet-kétpercre (ld. még Szabad Nép-félóra),
amikor is a TV képernyőjén megjelenik az „ellenség” (akkor Trockij) ábrázata, és
azt az odaterelteknek két percen át gyűlölniük kell: szitkokat kell szórni rá, sőt
kisebb tárgyakat kell hozzávágni.
Deutsch Tamás miniszter a Széna-téri megemlékezésen Fotó:
Maklári Péter
Az Antall-kormány idején az 56-os állami ünnepségek még emelkedett hangnemű
hazafias szertartások voltak az „állami rendezvények” régóta kialakult konvencióinak
szellemében. Világnézeti átértékelésre csak az egykori esemény jelleg-meghatározó
megnevezésének egy kicsiny módosítása utalt. Mindazok, akik három évtizeden át őrizték
magukban ötvenhat emlékét, a „forradalomra” emlékeztek. Tették ezt azért, mert a
felkelés napjaiban maguk a felkelők forradalmároknak nevezték magukat, s még inkább
azért, mert a felkelést leverő hatalom három évtizeden át „ellenforradalomnak”
minősítette a „sajnálatos eseményt”, s a legfontosabb elvi kérdésnek tekintette,
hogy az nem forradalom volt.
A kilencvenes évek elején a hivatalos ünnepségeken a jelleg-meghatározás „forradalom
és szabadságharc”-ra változott. Nem volt ez ferdítés. A diktatúrát megdönteni
akaró (demokratikus) forradalom a nemzeti függetlenség kivívásáért folyó szabadságharc
is volt. Csak a sorok közötti olvasásra beállított megfigyelő értette ki ebből,
hogy ez a korrekció vagy kiegészítés a kormányon levő jobboldal ama részének a véleményét
fejezi ki, amely eleve elutasít minden forradalmat, s a nemzeti felkelést szíve szerint
ellenforradalomnak tekintette volna, abban az értelemben, ahogy az 1919-20-as fehér
kurzus - önmeghatározása szerint is - ellenforradalom volt.
A forradalom alatt ez a felfogás már megjelent Mindszenty rádiószózatában, ahol csak
nemzeti szabadságharcról esett szó, forradalomról nem. Szélsőjobbra csúszott, 56-os
veterán szervezetek már az akkori ünnepségeken is csak szabadságharcról beszéltek,
némely esetben olyan szellemben, amely azt éreztette, hogy a magyar felkelés az
1941-1945 közötti szovjetellenes háború folytatása volt tízéves szünet után.
Polgári forradalom?
A Horn-kormány idején az 56-os állami ünnepségek csendes kegyeleti megemlékezések
voltak, amelyeken az MSZP az egykor szembenálló felek megbékélését igyekezett
sugallni.
Erőteljes világnézeti tartalmat a rendszerváltás óta először a jelenlegi kormány
adott az ünnepnek. Ez felvetette a forradalom jellegének, társadalmi-politikai tartalmának
a kérdését. A Fidesz hivatalos értékelése szerint 1956-ban polgári forradalom volt.
Ezt nem a demokratikus forradalom szinonimájaként értik, hanem abban az értelemben,
hogy 1956 barikádjain a felkelők a kapitalizmus visszaállításáért vagy létrehozásáért
harcoltak. A Fidesz agitprop-szemlélet voltaképp azt a forradalmat akarja az ötvenhatos
forradalomban látni, amelyet a második gazdaság (fél)polgári társadalmi erői vívtak
volna meg a Kádár-rendszerrel szemben, ha ilyenre sor került volna.
Ezt a le nem zajlott forradalmat akarja a Fidesz a múltba vetítve eredetmítoszává
tenni. Vissza akarják vetíteni ötvenhatba azt a kapitalizmus-igenlést, ami a
nyolcvanas évekre a magyar társadalomban valóban kialakult, de akkor, 1956-ban még
nyoma sem volt. A második gazdaságot a társadalom elfogadta. Kialakult róla az a képzet,
hogy a maszekolással jólétre vergődöttek kiemelkedő teljesítményükkel jutottak
magasabb jövedelemhez. A társadalom az ekkor szerény vagyonhoz jutott kisegzisztenciákban
olyan majdani burzsoáziát látott, amely gazdagságának jogosult voltát elfogadja.
1956-ban általános vélemény volt a társadalom összes rétegében és véleményalkotó
csoportjában, hogy mind az 1948-ban államosított, mind a nyugati gazdagok léha örökösök,
akik teljesítmény nélkül ültek be a készbe, a mások által valahogyan összehozott
vagyonba. A vagyon eredetéről nem sokat gondolkodtak, de ha igen, akkor nem feltételezték
róla, hogy az ősök tisztességes úton szerezték.
A valóságos 56 csak abban a frázisszerű értelemben volt polgári, hogy a kommunista
frazeológia a demokráciát polgári demokráciának nevezte, s számára polgári
forradalmak voltak a múlt század forradalmai, amelyek a szabadságjogokért és a népképviseletért
harcoltak. Az antikommunista agitprop sem tud magasabb színvonalon fogalmazni, minthogy
egyszerűen megváltoztatja a kommunista agitprop frázisainak értékelési előjelét.
Ha felvetjük, hogy 1956 valójában milyen jellegű forradalom volt, akkor két széles sávon
egymást átfedő jellemzést adhatunk. Minden ellentétes állítás ellenére a
forradalom fő szervező erejét jelentő, Nagy Imre vezette pártellenzék számára az
október 23-án kitört felkelés a diktatúrává (Nagy Imre egy belső használatra készült
írása szerint „bonapartizmussá”) fajult szocialista modellel szemben a demokratikus
szocializmus forradalma volt, amely vegyes felépítésű társadalmat akart. Ennek egyik
részét képezte volna a köztulajdoni szektor, amelyben a gyárak köztulajdonban
vannak, méghozzá nem állami tulajdonban, hanem a munkavállaló kollektívák által választott
munkástanácsok birtokában.
Másik szektor lett volna a magánkézben levő paraszti és kiskereskedő-kisiparos
kistulajdon. A forradalomban színre lépett s a koalíciós kormányt alkotó pártok közül
a volt parasztpárt, a Petőfi Párt teljes egészében ezen az alapon állt, és a szociáldemokrata,
a kisgazda, de még a keresztény platformról nyilatkozók sem tértek el ettől. A társadalom
artikulálatlan véleménye egyfajta harmadikutas álláspontként volt jellemezhető:
nyugati demokrácia és nyugati jólét, de tőkések nélkül.
A Fidesz 56-mitológiáját Tellér Gyula kormány-főtanácsadó fogalmazza meg
legmegfoghatóbban egy interjúban. Szerinte a forradalmat a munkás sorba deklasszáltak
vívták meg. Amennyiben a kommunista szóhasználatot követjük és a Horthy-kor jómódú
és vezető rétegeit polgári elemnek tekintjük, akkor Tellér szerint ez volt az a
bizonyos polgári elem, amely a Rákosi-rendszer idején munkásként kereste a kenyerét,
s október 23 után a munkásságot forradalmi erővé tette. Tellér sajátos módon azt
a magyarázatot állítja „fejéről a talpára”, amellyel 1957-1959-ben Münnich
Ferenc, Kállai Gyula, Nemes Dezső vélték megfejteni azt a számukra létfontosságú
rejtélyt, hogy a munkásság hogyan foghatott fegyvert a proletárdiktatúra ellen. A
magyarázat pontosan ugyanaz, amit Tellér állít: a szocialista iparosítás során a létszámában
megnövekedett munkásság felhígult a közéjük lecsúszott deklasszáltakkal. Október
23 után a „valódi” proletárok a deklasszált munkás elem „uszályába” kerültek,
és így váltak ellenforradalmárrá.
Ez a magyarázat nem azért hamis, mert Nemes Dezső is ezt mondta fordított előjellel,
hanem azért, mert az eddigi kutatások nem tárták fel a deklasszáltak érdemi részvételét
a felkelők soraiban. (Talán azért vonta meg a Fidesz-kormányzat az 56-os Intézet költségvetési
támogatását, mert kutatásai nem ezt bizonyították.) A római jog ismert tétele
szerint negatívummal nem lehet bizonyítani, ebben az esetben azonban mutathat valamit
az, hogy a Kádár-rezsim hírhedt Fehér könyvei nem tudták a deklasszáltak szerepét
bemutatni, pedig ezeknek a brosúráknak a szerzői biztosan nagyon keresték az efféle
adalékokat. Ha megnézzük a kivégzett és bebörtönzött fegyveres felkelők adatait,
gyakorlatilag mind „törzsökös” proletárok voltak, többségük munkásszállásokon
tengődő, Pestre került falusi szegény. Kahler Frigyes a Napi Magyarország forradalmi
mellékletében közölt színvonalas áttekintésében említi, hogy Kecskeméten a hírhedt
hadosztályparancsnok repülőkkel géppuskáztatta a cigányvárost, mert - ezt máshonnan
is tudom - a cigánynegyed volt a fegyveres ellenállás góca. Ez volt a forradalom „deklasszált”
arculata.
56 nem zsákutca
A Fidesz visszavetített átértelmezése a forradalom hagyományőrzőit késztette újragondolásra.
Először néztek szembe azzal, hogy mit jelent a ma számára, hogy 56 voltaképp
szocialista forradalom volt. Révész Sándor levonta a konzekvenciát (Népszava, október
25.): szerinte a forradalmárok szocialista rendszerről vallott elképzelését nem
fogadhatjuk el, a forradalom vállalható öröksége a szabadság eszméje. A forradalom
hagyományőrzőinek szembe kell nézniük azzal, hogy hagyományként esetleg csak az
marad ránk, ami már 1848-nak is az öröksége, és amit az 1989-90-es rendszerváltás
másfél évszázad után megvalósított: a nemzeti függetlenség, a szabadságjogok, a
népképviselet és az annak felelős kormány. Azzal, hogy az 1956-os forradalom sajátja
nem csupán meghaladott és aktualitását vesztett törekvés volt, hanem visszanézve téveszmék
sorának bizonyult.
Ez a megítélés jóval több, mint a Fidesz provincialista polgári forradalom-víziója,
ez ugyanis széles világhorizontba illeszkedik. 1956-ban a szocializmus még az egész
világon képviselhető eszme volt. A hetvenes-nyolcvanas évek során kibontakozva csak mára
zajlott le a kapitalizmusnak az a világméretű győzelme, amit a fejlett országokbeli
szocialista perspektívának, valamint a svéd típusú jóléti államnak a válsága és
történeti meghaladása, illetve - kapitalista perspektívaként - a fejlett világnak
a harmadik világ délkelet-ázsiai térségére való kiterjedése jelentett. A Távol-Kelet
„kistigrisei” a szocialista jóléti állam életképesebbnek látszó kapitalista
alternatívái voltak. Mára úgy tűnik, hogy mindenki jólétét nem a szocialista jövedelem-újraelosztás,
hanem a kapitalista konjunktúra hozza meg.
Bármennyire igaz is ez mai szemléletünk számára, a történelmi áttekintés a sommás
ítéletet korrigálja. A magyar történelem valóban zsákutcás történelem, ahogy
sokunknak mestere, Bibó írta. A Horthy-rendszer letérés volt arról az útról, amely
a fejlett nyugati világ felé vezetett, amely úton Magyarország 1867 és az első világháború
között járt. Az országnak a gyors, századfordulós kapitalizálódás által elért
civilizációs szintje és az 1920-ban kialakult politikai modell között éles ellentét
volt. A Horthy-rendszer a nyugati útról letért abba az irányba, amelyet ma harmadik
világnak nevezünk. Az önmagát túlélt úri Magyarország fejlődési zsákutca volt.
Modernizációs zsákutca volt a szovjet rendszer is. A jóléti állam azonban nem zsákutca
volt, hanem egy szakasz a jó irányú fejlődés útján, amelynek nagyon sokat köszönhet
a világ, azután is, hogy véget ért. Még nem tudni mi következik utána, de azt látni,
hogy bármely jó úton haladó fejlődés „eredményeire” fog építeni. Az 1956-os
forradalom abban a világpolitikai konstellációban történt, amelyben kezdtek
jelentkezni azok a folyamatok, amelyek a jóléti államot hordozták. 1956 demokratikus
szocializmusa a maga történeti korában nem volt zsákutcás jelenség, és nem volt
anakronisztikus sem. A magyar 56 szinkronban volt korával. Legmarkánsabb örökségét,
a munkás-önigazgatás gondolatát tekinthetjük a közvetlen demokrácia - nem csupán
életképtelen, hanem a képviseleti demokráciával szembeállítva veszedelmes - eszméje
egyik változatának, de talán többet értünk belőle, ha Göncz Árpáddal a ma is
aktuális önkormányzati eszme jelentkezésének tekintjük.
„A béke nem jelent megbocsátást”
A Fidesz 56-képe mégsem azért veszedelmes, mert mai jelenséget vetít vissza a múltba,
és ezzel a múltat elferdíti. Veszedelmessé az teszi, hogy a Fidesz-kormány a pártálláspontot
kormányálláspontként jelenítette meg az ünnepségeken. Ez azt jelzi, hogy a pártálláspontot
minden állampolgárra kötelező állami ideológiává akarja tenni. Némi homlokráncolással
még elfogadható a párt- és kormányálláspont összekeverése, ha Deutsch Tamás a
22-i műegyetemi ünnepségen polgári forradalomnak nevezi az ünnepelt forradalmat, de
ha az operaházi díszelőadás konferansziéja is ezt teszi, az már a pártfelfogás
hivatalos állásponttá emelése. A kormány több tagja nem is vette át a szóhasználatot:
Pokorni az Operaházban tartott központi ünnepi beszédben nemzeti forradalmat
emlegetett. Ez a megfogalmazás kevéssé ferdít, mint a polgári forradalom, legfeljebb
elméletileg kifogásolhatjuk, mivel a nemzeti és a forradalom más értelmezési dimenzióban
helyezkedik el. A forradalmak zsarnokságokat döntenek meg, az állami függetlenséget
nemzeti felkelések vívják ki. A külügyminiszter nem vett tudomást az ideológiai átértelmezésről,
minisztériumának ünnepségén forradalomról és szabadságharcról beszélt.
A hivatalos ünnepségek valódi újdonsága azonban mégsem az átértelmezés és újraértékelés
volt, hanem az, hogy a Fidesz-kormány nem követte az előző kormányok példáját,
amelyek konszenzusos, kegyeletes, emelkedett hangulatú ünnepségeket tartottak, és arra
törekedtek, hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát az állami ünnepen. A jelenlegi
kormány konfrontációs politikájának csataterévé tette az 56-os megemlékezést is.
Az alaphang a leszámolás gondolata volt. 1956-ot tekintették alkalomnak, hogy
meghirdessék: nem történt még meg azoknak a felelősségre vonása, akik akkor a rossz
oldalon álltak. A lincshangulatkeltés persze nem a már elaggott munkásőröknek szól,
hanem azoknak, akik a „késői Kádár-rendszerben” is az akkor hivatalos, 56-ellenes
ideológia alapján álltak. A leszámolás szándéka kiterjed azokra is, akik ezekkel az
elemekkel 1994-ben koalícióra léptek.
A Napi Magyarország október 25-i száma, amely a lezajlott ünnepségeket ismerteti,
szalagcímben hirdeti, hogy „A béke nem jelent megbocsátást”. Valóban nem lehet és
nem is szabad mindent megbocsátani. A bosszúvágy is érthető azoknál, akik személyesen
gaztettek áldozatai voltak. Bosszúvágyat gerjeszteni azonban évtizedekkel később,
miközben a társadalom a közbeeső évtizedeket - helyesen vagy helytelenül -, de
nem a permanens megtorlási szándék állapotában élte meg, nemhogy békét nem hozhat,
de olyan feszültségeket teremthet, amelyek a demagógiával leplezett felszín alatt
hideg polgárháborúnak tekinthetők. A béke nem jelent megbocsátást, de
elengedhetetlen feltétele a megtorlásra uszításról való lemondás. Pokorni Zoltán
viszonylag józan és a többiekénél színvonalasabb beszéde is a hideg polgárháború
retorikájához sorolható, amikor azt emlegeti, hogy „utólag nem lehet átlopakodni a
barikád másik oldalára”. Ha nem tudná: több minisztertársa találva érezheti magát,
hiszen az egykori állampárt tagjai voltak.
A leszámolási hangulat új ellenségképeket is kreált. A miniszterelnök beszédében
ellenségképpé formálódnak a „tollforgatók”. Maga a szóhasználat is olyan
rendszerek értelmiségellenességét idézi fel, amelyek közül a jobboldaliakat sem
szokták polgárinak tekinteni. A „tollforgatók” kiszolgálták a kommunista
rendszert, és ma nem átallanak bírálni a „polgári” kormányt. Dávid Ibolya a
jobboldali kormány jelenlegi ellenségeit az ezeréves magyar múlt háttere elé állítja.
A Szovjetunió és a magyar kommunizmus a magyarság ezeréves ősellenségének, az ázsiaivá
fajzott keleti kereszténységnek a megtestesítői. Aki a mai kormány pártjai ellen
szavaz, az visszafordítja Kompország hajóorrát Bizánc felé. A legnagyobbat azonban
ezen a téren is az Országgyűlés honvédelmi bizottságának kisgazda elnöke alakította.
Megmondta, hogy a történészek - jól értsük, nem bizonyos történészek, hanem a történészek
úgy általában - meghamisítják 56-ot. 1956 az, amit az egykori résztvevők mondanak
róla. A kisgazda szónok nyilván úgy van ezzel, mint Churchill a háborúval. A nagy
brit politikus szerint a háború komolyabb dolog, minthogy katonákra lehessen bízni.
Nyilván a történelem vizsgálatát sem lehet történészekre bízni. Amikor a résztvevők
eltávoznak közülünk, az akkori Lányik majd megmondják, hogy mi történt. A kirohanásban
az a figyelemre méltó, hogy leleplezi, annyira félti a jelenlegi kormány a forradalom
értelmezésének a monopóliumát az 56-os Intézettől, hogy képes a jámbor kutatóműhelyt
központi ellenségkép „rangjára” emelni.
Irredentizmus helyett leszámolás
A leszámolás, mint az ünnepségek „irányvonala” háttérbe szorította a másik
jellegzetes jobboldali átértelmezési szándékot: 56 irredenta átfestését. Tíz évvel
ezelőtt az októberi megemlékezéseken zengett a Székely himnusz, amiről csak a népi
mondás juthatott eszünkbe: „Hogy kerül a csizma az asztalra”. Az első 56-os emlékművek
kopjafák voltak, mintha a turáni szimbólumnak bármi köze lenne a forradalom jelképvilágához.
Egészen azonban most sem hiányzott. A jobboldali lap riportere feltette Karátson Gábornak
a kérdést, hogy milyen helyet kapott a határon túli magyar kisebbségek problémája
56-ban, s csalódottan hallja, hogy semmilyet. Akkor a hazafiság azt jelentette, hogy „ruszkik
haza”, nem azt, hogy „Erdélyt vissza”.
Az ünnepségek rítusvilága valóban Bizáncot juttatja eszünkbe. A Műegyetemről
indult idei megemlékezési menetben a teherautón Bocskai-ruhás figura tartja a zászlót.
Deutsch már a MIÉP-et is visszavetíti ötvenhatba. A híradóbeli felvételeket látva
az is elgondolkoztat, hogy gyermekeink imádságát helyénvaló-e propaganda célra használni.
Az Új Szövetségben mindenesetre az áll, hogy a farizeusok imádkoznak a házuk tetején
a nyilvánosság számára, míg a hívő „belső szobájába” vonul imádkozni.
Az ünnepségekről mintha elmaradt volna az a vers, amely korábban soha sem hiányzott,
hiszen a forradalom napjaiban jelent meg először. Az „egy mondat a zsarnokságról”
mintha a mai hatalom számára olyan szöveg lenne, amelyben a közönség reá vonatkozó
áthallásokat fedezhet fel. Valóban, ez után az állami ünnepségsorozat után kinek
nem támadnak aktuális gondolatai ezt hallván:
„Mert ott áll, eleve sírodnál
Ő mondja meg ki voltál
Porod is neki szolgál”.