Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Felettem is űr, alattam is űr

Fjodor Konjuhov három ízben látogatta meg az Északi-sarkot, egyszer a Déli-sarkot, meghódította a világ legmagasabb hegycsúcsait, ezenkívül háromszor egyedül körbehajózta a Földet - utoljára az idén nyáron. Az extrém sportok nemzetközi szervezete (IAEA) „az első számú világutazónak” - megtisztelő címével tüntette ki. Ezt a valóban nem mindennapi embert a Kommerszant című orosz hetilap mutatta be.


Fjodor Konjuhov a Kilimandzsáró tetején    Fotó: Kommerszant

Fjodor 1951-ben látott napvilágot egy kis Azovi-tenger közeli falucskában, egyszerű halászemberek gyermekeként. Arra a kérdésre, hogy „mi leszel, ha felnőtt leszel?”, már egészen kicsi gyermekként magabiztosan azt felelte, hogy felfedező - annak ellenére, hogy szinte mindegyik kis kortársa előtt a repülős vagy (Gagarin után) az űrhajós pálya volt a legvonzóbb. Példaképe Georgij Szerov sarkkutató és hidrológus volt, aki 1912-ben próbált eljutni az Északi-sarkra. Először 15 éves kamaszként lépett a tettek mezejére: egy elhagyott fészerben összebarkácsolt egy hét méter hosszú csónakot, amivel úgy tervezte, átszeli az Azovi-tengert. Az indulás előtti napon azonban apja rábukkant a „műre” és ripityára törte, egyúttal szigorúan megtiltva minden effajta kalandozást. Iskolás évei alatt kiderült, hogy tehetségesen rajzol - szülei és tanárai biztosra vették, hogy a gyerekre művészi pálya vár; ám csalódniuk kellett: Fjodor mégiscsak átevezett az Azovi-tengeren, igaz, most már nem maga gyártotta csónakon, hanem elkötött egyet a halgazdaságtól… A zord apa pedig kénytelen volt tudomásul venni, hogy fia heves vonzódását a kalandos utak iránt még a legszigorúbb büntetéssel sem tudja megszüntetni.
A nyolcadik osztály elvégzése után Fjodor az odesszai tengerészeti iskolában folytatta tanulmányait, ahol kormányos-navigátorként végzett. Ezután a leningrádi sarkkutató iskola következett, ahol hajógépészi képesítést kapott. 1972 után elkezdett sportszerűen vitorlázni, ezzel is közelebb juttatva magát nagy álmához, a Föld körbehajózásához. Ehhez még egy iskolát el kellett végeznie, a Kalinyingrád (Königsberg) melletti felderítő iskolát - ezután kerülhetett csak ki a Szovjetunió határain kívülre egy diverzáns hadtest tagjaként. Sok helyen megfordult, volt Vietnam, Salvador és Nicaragua dzsungeljeiben is; erről az időszakról azonban nem szívesen mesél. feladata lőszerszállítmányok célba juttatása, illetve hidak és más stratégiai pontok aláaknázása volt. „Salvadorban előfordult, hogy mesterlövészek golyózápora kísért minket” - emlékezik vissza.
Egyszer meghallotta a rádióban, hogy Dimitrij Sparo vezetésével egy szovjet csapat indul az Északi-sarkra. Rögtön tudta: ez az ő esélye, és Moszkvába utazott. 1986-ban ő és Sparóék eljutottak a Jeges-tenger földrajzi középpontjára, két évvel később pedig egy orosz-kanadai csapat résztvevőjeként átment Kanadába, „útba ejtve” az Északi-sarkot. Őszintén szólva Konjuhovnak nem sok esélye volt a csapatba való bekerüléshez. Túl kevés „sarkvidéki” tapasztalat, a főnökökkel általában nem jött ki, lobbanékony természet, és olyan image, amely valahogy egyik megszokott keretbe sem illett igazán - mindez ellene szólt, főleg az akkori kommunista időkben. A döntő válogatás egy messzi északi szigeten zajlott, Fjodor az odaindulása előtt a következő szavakkal búcsúzott szeretteitől: „Vagy Kanadából érkezem, vagy nem jövök vissza.” A start előtt egy héttel végül kihirdették a tizenkét résztvevő nevét. Az övé nem hangzott el. Akkor felugrott, kirohant a helyiségből és egy tekintélyes súlyú mérőműszerrel tért vissza, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valakinek a fején széttörje azt. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki megértette, hogy ez az ember céljának elérése érdekében szinte mindenre képes. Így lett a csoport tizenhárom tagú.
Később egy önálló szervezésű expedíció keretében is eljutott az Északi-sarkig; saját értékelése szerint ez volt életének legnehezebb és legdrámaibb időszaka. Ők voltak az elsők ugyanis, akik a kontinens támogatása nélkül kísérelték meg az Északi-sark meghódítását, így hát az egész felszerelést, rádió adó-vevőt, sátrakat, plusz ötven napi élelmet magukkal kellett vinniük. A súly csökkentése érdekében az utóbbival takarékoskodtak, ezt azonban később igencsak megsínylették. „Életemben soha nem éreztem még ilyen éhséget” - emlékszik vissza Konjuhov az útra. Az expedíció egyik tagja, Alekszej Ribakov éhen halt. Fjodor a jégből kipiszkált algákkal, már egyszer felhasznált teafűvel és hóval táplálkozott, mely szerinte tartalmaz tápanyagokat.
Végül 1990-ben megtette azt, ami példaképének, Georgij Szerovnak nem sikerült: egyedül hódította meg az Északi-sarkot; ezzel egyúttal egy rekordot is felállított - ő az egyetlen a világon, aki három ízben járt ott.
Betelve a végtelen hómezőkkel, érdeklődése újból az óceán felé fordult: elérkezettnek látta az időt, hogy egyedül körbehajózza a Földet. Ez az akkoriban még rendkívülinek számító ötlete azonban kissé sokkolta az orosz hatóságokat. Valami ürüggyel bevonták a hajózási engedélyét, enélkül pedig sem a hazai, sem a külföldi felségvizeken nem hajózhatott volna. Fjodor ezúttal sem adta fel. Barátai segítségével eljutott Ausztráliába, ahol egy 12 méteres jachtra tett szert, és azzal indult útnak. Jogosítványt senkinek sem jutott eszébe kérni tőle: van hajód - hajózzál. a helyi hatóságok csak abból a célból keresték fel, hogy hivatalosan is regisztrálják indulását. A világ körüli út 220 napig tartott, és bár ausztrál lobogó alatt, de ő lett az első orosz, aki egyedül tette meg azt.
A sikeres tengerjárás lehetővé tette számára, hogy megvalósíthassa következő nagyszabású tervét: feljusson a Föld legmagasabb csúcsára, a Mont Everestre. Ehhez már azonban társakra volt szüksége, mind a hatalmas szervezőmunka, mind a tekintélyes kiadások miatt. Szövetkezett hát egy szintén a csúcsra készülődő leningrádi alpinista csoporttal, magára vállalva a kiadások nagyobbik részét. Addig-addig készülődtek azonban, míg a csoport széthullott - volt, aki meggondolta magát, volt, akit a felesége nem engedett el - ,Fjodor pedig magára maradt egy rakás pénzügyi kötelezettséggel. Abban az időben egyedül lehetetlen volt egy orosz állampolgár számára akár a megszervezés, akár maga az expedíció véghezvitele. A szorult helyzetből végül is egy másik csoport megjelenése mentette meg: csatlakozott a teljatini alpinistákhoz. Ezután már csak az Everest megmászására feljogosító engedélyt kellett beszerezniük. Ebből több fajta is létezik: a legolcsóbb 20 ezer dollárba kerül, viszont a legnehezebb útra szól, a könnyebbik változat ára ennek épp a háromszorosa. Fjodor a legolcsóbbat vette meg. A nepáli újságok rögtön szenzációként tálalták, hogy „egy őrült orosz egyedül vág neki a világ legmagasabb hegyének, ráadásul a legnehezebb útvonalon”. Tévedtek. Konjuhov feljutott ugyan a csúcsra, de nem egyedül ment és nem a legnehezebb úton, úgyhogy visszatérésükkor a helyi rendőrség is kivonult. Választhatott a büntetések közül: vagy öt hónapot börtönben tölt, vagy az elkövetkezendő öt évben nem mászhatja meg a hegyet. Ő az utóbbi mellett döntött, megjegyezve, hogy az elkövetkezendő ötven évben nem szándékozik felmenni az Everestre.
1994-ben újra a hómezőkre készülődött: most a Déli-sark volt a cél, ahová egyedül még senki sem jutott el. Az indulás azonban addig húzódott, hogy közben a norvég Osland Burgen megelőzte, úgyhogy most már csak az „első orosz” címre pályázhatott. 1995. december elsején indult útnak, és ötvennyolc nap alatt 2500 kilométert megtéve eljutott a Robert Scottról, egyik nagy elődjéről elnevezett kutatóállomásra. „A Déli-sark felé sokkal könnyebb és nyugodtabb az út, mint az északihoz, nincsenek jégtorlaszok, nyílt jéghasadékok, és nem áll fenn állandóan a lékbe esés veszélye. Viszont sokkal hidegebb van, néha mínusz 53 fok is, és állandóan szembe fújó szél a napot pedig nem is látni” - emlékszik vissza erre az útjára.
Konjuhov egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy emberkerülő, megkeseredett fanatikus: egyszerű, jószívű és kíváncsi. Amikor a Föld körülhajózása után a szárazföldre lépett, sírt - anynyira fájt otthagynia az útitársaiul szegődött albatroszokat, viharmadarakat és delfineket.
Általában az emberek irtóznak az egyedülléttől. „Engem nem rémít meg az a tudat, hogy túl messze vagyok a többiektől, hogy felettem is űr, alattam is űr. Megszoktam a magányt, és értem… Ahogy öregszem, úgy növekszik bennem az áhítat” - vall magáról Konjuhov. Arra a kérdésre pedig, hogy mit szeret jobban, a tengert vagy a hegyeket, azt felelte: „A jachton sok időm van elmélkedni. A csúcs felé menetel pedig olyan, mint egy dal.”