Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
Mehr Licht

A Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház) adott otthont annak a kiállításnak, amely Nádas Péter író 1958- 1998 között készült fényképeit mutatja be a nagyközönségnek. Mai Manó (May Emanuel) a századforduló híres művészi fotográfusa egy év alatt terveztette, engedélyeztette és saját költségén építette fel Nagymező utcai műtermét. A szecessziós stílusú, ám teljesen egyedi architektúrájú fénypalota, ahol egykoron József nádortól a vezető pesti színésznőkig mindenki megfordult, méltó helynek bizonyult az eredeti szakmáját tekintve fényképész Nádas egyedi képeinek prezentálására.
A Valamennyi fény című kiállítás megnyitójára az író hasonló című (Mehr Licht!) új kötetének bemutatójával egybekötve az elmúlt héten került sor. Erről beszélgetett vele Kincses Károly jeles fotótörténész. Mivel Nádas Péter a kortárs magyar irodalom meghatározó személyisége, sokakra meglepetésként hatott egy másik művészeti ágban való jelentkezése. Erre a sajátosan „kettős világlátásra” kérdezett rá a fotográfus, aki szerint Nádas képei nem egy műkedvelő fotós szabadidős tevékenységének termékei, hanem nagyon is tudatos, precíz, aprólékos munka eredményei, s mint ilyenek, igazi professzionális alkotások. Az író ezzel szemben jóval kritikusabban ítélte meg saját képeit, s „kívülállóként” úgy jellemezte alkotójukat, mint aki sajátos időzavarban szenved: fölvállalt lassúságával leragadt valahol a század közepén. Megjegyezte: „Hazámat annyira azért nem szeretem, mivel nem szeretetre méltó; de van egy patrióta énem.” Nádas - némi öniróniával - elálló kisujjú lepkegyűjtögetésnek, afféle boldog, kedélyes időtöltésnek nevezte fotóinak létrehozását. Új kötetéről, melynek képanyaga bővebb a kiállításénál, úgy vallott, mint „nagyon személyes, otthonos könyvről”, s míg véleménye és művészi gyakorlata szerint az írást az ember magától tanulja még akkor is, ha vannak mesterei, a fényképezéssel más a helyzet: a fotográfus egykori mestere mozdulataival mozdul.
A Mai Manó Ház művészeinek segítségével létrehozott fotókiállítás szerves részét képezi a kötet, melynek példányai maguk is kiállításra kerültek a termekben, így izgalmas asszociációkat és sajátos „áthallásokat” teremtve a könyv és a tárlat között, több dimenzióssá tágítva a képek teremtette síkokat. Nádas, bár több elhíresült portrét készített (Örkényről, Esterházyról, Mészölyről stb.), erősen vonzódik az ember nélküli táj felé. Szereti bemutatni a természet ritmusát, és szívesen játszik a fénnyel. Kedves témája az emberi és a természeti környezet határán való meditálás, ilyen tárgyú képei általában kissé melankolikusak, és a létezés nagy titkait feszegetik. Bár fölvetnek alapvető kérdéseket, mindazonáltal e sorok írójának benyomásai szerint a tárgyakat borító homály sokszor ürességet takar, és nélkülözi a gondolati mélységet, a valóban fajsúlyos tartalmakat. Ez még legsikerültebb, többnyire szociografikus igénnyel készült képeire is vonatkozik. Ami egy arcban, egy alakban, egy emberi testben, helyzetben érdekli, az általában a felszín. A tartalmi mélység sokszor csak látszólagos, a létezés súlyával való szembesülés, a filozofikum csupán illúzió. A terek, amelyeket létrehoz, zártak: nem adják az otthonosság, a bensőségesség élményét, Nádas képterében nem lehet mozogni. A dolgok végső mozgatórugói szemmel láthatóan rejtve maradnak előtte, az emberi környezethez amatőr természetbúvárként közelít, aki miután hálójába gyűjtött néhány érdekes rovart, elégedetten távozik a zsákmánnyal. A „valamennyi fény” kevésnek bizonyul, hogy megvilágítsa az igazi titkokat.
Nádas Péter kiállítása vizualitás és textualitás határán mozogva sajátosan jellemzi a kortárs magyar művészet minden valódi elkötelezettségtől óvakodó világképét: „Óvatosan, épphogy csak érintsd!”