Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
Nincs bennük bosszúvágy

A Spielberg-műhely nem ideológiákban, hanem emberi sorsokban és hiteles érzésekben gondolkodik. Még akkor is, ha - immár másodszor - a holocaust képben, hangban, betűben alig ábrázolható borzalmát viszi filmre.


Tom Lantos, az egyik túlélő

Személyessé kell tenni a mondanivalót. Mondhatnánk, jellegzetesen amerikai módszer ez, mégis megrendítően átélhető. Lehetetlen kikerülni a hatása alól. A bizonyságtevők - mert Az utolsó napok című filmben öten mesélik el tragédiájuk és túlésük történetét - mély fájdalmát az elmondottaknál is jobban az arcok, a közelképbe hozott gesztusok beszélik el.
Mozgalmas tömegjeleneteket, nagyívű szónoklatokat és zsúfolt nagytotálokat most tehát ne várjunk. Igen jól megismerünk viszont két férfit és három asszonyt, s bennük az egykori fiatalokat, akiket elpusztítani egy ordas nagyhatalom félelmetes hadigépezetének lett elsőszámú célja.
Az öt, nem is túl jó angolsággal beszélő középosztálybeli amerikai egykor természetesen vallotta magát magyarnak. Ahogy mondják, kettős identitásban nőttek fel. Szerették a falut, a várost, tisztelték más vallású szomszédaikat, s azok is őket. Vagyis a szülőföldjüknek érezték ezt az országot úgy, ahogy volt… de ma már minden lélegzetükkel máshová kötődnek. Elpusztított szüleik és testvéreik helyett gyermekeket és unokákat kaptak ajándékba egy olyan állam földjén, melynek fiai gyilkosaik markából ragadták ki őket - talán az utolsó pillanatban.
Több nagy tanulsága is van ennek a filmnek. Az egyik az, hogy bár a magyarországi zsidóság a holocaustot megelőző száz évben a többségi nemzethez legasszimiláltabb, annak kultúrájához leginkább kötődő zsidó lakosság volt egész Közép- és Kelet-Európában - mégis nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan rekesztették ki őket, amikor ehhez egyszerre ajánlotta fel magát a törvény és a fegyver.
Az egykori szomszédokból hamar ellenségek lettek, a szülőföldből gettó, s a megígért közmunka helyett végül Auschwitz, Dachau. Csak szerencséseknek jutott munkaszolgálat, Lantos Tamásnak például, a Magyarországért azóta is rendíthetetlenül lobbizó Tom Lantosnak, az egyetlen holocaust-túlélő amerikai képviselőnek.
Az elbeszélések párhuzamosan futnak. A gyermekkor idillje után az első értetlen rácsodálkozások a fokozódó gyűlöletre, ahogy Lantos indulat nélkül mondja: „a magyar nemzeti karakter sötétebbik oldalának” kibontakozására. Majd a marhavagon, a válogatás, s végül a tábori élet kerül sorra, mégpedig úgy, hogy minden tanúságtevő a fiát-leányát viszi vissza az egykori helyszínekre...
Ahol természetesen felszakadnak a sebek. Olyan eredeti dokumentumfelvételek láthatók eközben, amelyeket a megdöbbent felszabadítók rögzítettek, rajtuk a világtörténelem minden más nyomorúságát meghaladó borzalmakkal. Ám ezek mind nagyon fontosak. Ugyanis a Schindler listája után Steven Spielberg létrehozta a Shoa nonprofit alapítványt, többek között azért, hogy e filmet (melynek jelen esetben nem rendezője, hanem producere) egyfajta, az egész világ ifjúsága - és egyáltalán minden ember - számára hozzáférhető tananyagnak ajánlja fel. Az alapítvány a legmodernebb interaktív digitális technikával gyűjti és rögzíti a holocausthoz kapcsolódó bármiféle dokumentumot, múzeumokkal, levéltárakkal áll kapcsolatban, egyszóval egy nagy információs központ, amelynek célja távolról sem az üzlet, hanem a megőrzés, az emlékezés.
Nemrég cikket olvashattunk e lap hasábjain a „gazdagok” adakozási hajlandóságáról. Bizony ez a munka is vetés, melynek gyümölcse az alapítók célja szerint remélhetőleg a megismerésből fakadó tolerancia, a faji gyűlölködés valamelyest hátrább szorítása lesz...
Idekapcsolódik a film egyik háttérszereplőjeként megszólaló Randolph Braham holocaust-kutató meglátása: „Az inkvizícióról, a rabszolgaságról, a rómaiak keresztényüldözéséről sem szabad megfeledkeznünk. De az emberi élet szentsége semmibevételének végpontja a holocaust. Amit épp ezért külön fejezetként kell tanítani a mindenkori történelemoktatásban.”
Ehhez nincs mit hozzátennünk. Azt viszont fontos még kiemelni, ha Az utolsó napok című alkotásról van szó, hogy nincs benne - bár jog szerint lehetne - sem gyötrő keserűség, sem vád. Az átélt trauma után a már megtalált, újrafogalmazott értékek, ha tetszik kincsek - ahogy már említettük legelsősorban az „új” család - birtoklása miatt nem szegények, szerencsétlenek ezek az emberek, akiket a néző tisztelni és igen: szeretni tud.
És még valami. Bár a szereplők egyike sem ortodox felfogásban éli meg zsidóságát, az Örökkévaló és a Könyv népe közötti kapcsolat is szóba kerül. Az a viszony, amely sok holocaust-túlélőben erősen megrendült a vészkorszak alatt. Az egyik, Kárpátaljáról származó hölgy például a táborban egy bizonyos ponton túl „már nem szólt Istenhez”. De mikor eljött a szabadulás, egyszerre mégis kiszakadt belőle valami, és újra tudott imádkozni.
Története végére jutva az ungvári René is hasonló következtetésre jut. Igenis van felelősség, de az semmiképpen sem Istené, hanem egyedül az embereké.
Tudjuk, hogy ezt komolyan gondolja: mivel az elmúlt másfél órában láttuk mosolyogni, és szívből örülni szeretteinek, akiket az Örökkévalótól kapott.
(Az idei év Oscar-díjas dokumentumfilmjét Budapesten, a Puskin moziban játsszák.)