Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Miklós
Országjelkép vagy államforma-szimbólum

A politikai jobboldal által már tíz éve erőltetett korona-kultusz a magát polgárinak nevező kormány működése alatt eljutott oda, hogy a kormány törvényt terjeszt be a „korona jogállásáról”. A korona történelmi ereklye. Az ereklyetisztelet eredetileg a katolikus szentkultusz része: az ereklye a szent testének a maradványa. Az ereklyekultusz alapja ahistorikus szemlélet. A szent tárgy minden időben ugyanazt jelenti, függetlenül a korok változásától. A modern kor világi ereklyekultusza kénytelen számolni az idő változásával. A nemzeti ereklyék egy lezárult múlt emlékei. A mának annyit jelentenek, hogy a mai kor is vállalja azt örökségül, amit jelképeznek. Helyük a múzeumban van. A múzeum a lezárult múlt emlékeit őrzi. A korona-kultusz esetében az a kérdés, hogy lezárult múltat jelképez-e, vagy mai tartalmat is kifejez. A nemzeti ereklyéktől különböznek a mozgalmi ereklyék. A mozgalmi múlt bizonyos eseményeit és tendenciáit jelképező tárgyak, amelyeknek motiváló hatása mai generációk szemléletét is alakítja. A mozgalmi ereklyetisztelet mindeddig általában nem jutott oda, hogy államilag törvényerőre emelték volna az ereklyekultuszt. Nevetséges lett volna.


Vitéz-avató ünnepséget tartottak a Vitézi Rend szervezésében a Nagyvárad téri református Hősök templomban. 180-an tettek esküt a korona mása előtt… Rajongó hit     Fotó: MTI

Az ereklyekultusz

A huszadik századi ereklyekultusz terén a Szovjetunió járt az élen. Mozgalmi ereklyeként őrizték, közszemlére téve Lenin bebalzsamozott holttestét. Szimbóluma volt az egész rendszernek, mégsem született semmiféle törvény Lenin múmiájának jogállásáról. A párt és az állam vezetői nem a Mauzóleumban tettek esküt. Kérdés, hogy a mai magyar jobboldal miért akar jogállást adni egy történelmi ereklyének? Miért nem érzi az ereklyekultusz ilyen mértékű eltúlzásának nevetséges voltát? A magyarázat nem lehet más, mint hogy a jelenleg uralkodó párthatalom a korona jogállásával olyasmit akar elérni, amit más módon nem tudna.
A jobboldal a koronát országjelképnek tartja. Az ország ezeréves történelmének folyamatosságát jelképezi. Az ország ezeréves történelmének folyamatosságát jelképezi a történeti címer. Az Árpád-ház címerszínei és az apostoli kettős kereszt szimbolizálják a magyar középkort. Ad-e a korona ehhez a két szimbólumhoz olyat, amit nem nélkülözhet a történelmi folytonosságot idéző jelképrendszer? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához át kell tekintenünk a magyar korona országszimbólumkénti szereplését. A középkorban az országokat a dinasztia jelentette. Az államalapító dinasztia mindenütt becsben áll a történelmi emlékezetben. Az ausztriai Babenbergek vagy a lengyel Piast-ház jelentik a nemzeti történelem alapját, hasonlóan az Árpád-dinasztiához.
A középkorban az országokat a dinasztia jelentette, a dinasztia címerszínei voltak az országszimbólumok. A koronának nem volt jelentősége. Az Árpád-korban Magyarországon sem. A korona a „vegyesházi királyok” idején kapott jelentőséget. Az alapító dinasztia kihalása után Magyarország örökletes királyságból választott királyság lett. Magyarországon nem volt hűbériség, hiányzott a nemesi társadalomnak az a politikai modellszerű felépítése, amelynek keretében a legnagyobb földesurak alárendeltségbe hozták a kisebb birtokkal rendelkező nemeseket. Ez volt a szenior-vazallus viszony. A dinasztia uralmának megszűnte után az uralkodók a főurakkal szemben a kisebb nemességre támaszkodtak. Az elmaradott Magyarországon nem támaszkodhattak a városokra, mint az angol és a francia király. Hazánkban a nyugati rendi fejlődéstől eltérve kialakult a kisnemesi rend, amelyre a főúri renddel szemben a király támaszkodott. A kisnemesi rend kialakulását a rájuk szoruló királyok támogatása nagy mértékben elősegítette. Ez a rendi tagolódás Mátyás halála után kialakította azt a sajátos politikai modellt, amely nem csupán Magyarországon létezett, hanem a huszita Csehországban és Lengyelországban is. Rendi köztársaságnak nevezhetjük. A kisnemesi rend uralmi formája volt. Sajátos elv szerint működött. A királynak külföldinek kellett lennie, hogy ne legyenek Magyarországon birtokai s így ne legyen hatalmi pozíciója (a német hűbéri szóhasználattal „házi hatalma”) a kisnemesi renddel szemben. Ugyanakkor azonban Magyarországon kellett székelnie, hogy az ország ne kerüljön idegen uralom alá. Ez a rendszer biztosította, hogy a királyok bábok voltak a kisnemesi rend kezében. Ekkor vált a korona országszimbólummá. A szimbólum tartalma az volt, hogy a király nem örökletesen birtokolja a trónt, hanem a királyi felhatalmazást a nemesség kezéből kapta. Ennek volt szimbóluma a korona. Nem országszimbólum volt, hanem a „nemesi köztársaság” hatalmi jelvénye. A nemesi köztársaság életképtelen politikai modell volt, és mind a három országban, ahol létezett, katasztrófába torkollott a működése. Magyarországon Mohácshoz, Csehországban a nemesség fehérhegyi vereségéhez, ami után a Habsburg zsoldosok kiirtották a cseh kisnemességet, végül pedig Lengyelországban az ország felosztásához. A korona és az ezt a helyzetet ideológiába foglaló Szent Korona-tan ennek a katasztrófa-modellnek a szimbóluma, nem országszimbólum. Annak a most hangoztatott tételnek, hogy a korona a függetlenség szimbóluma, a 18. században volt bizonyos igazsága. Csak akkor. A Habsburg uralkodó az uralkodói önkényuralmat képviselte a magyar rendekkel szemben. Ez akkor egyben idegen elnyomás is volt. A rendek a koronát szegezték szembe a dinasztiával, mint a rendi államiság jelképét. A korona jelképezte azt a követelést, hogy az uralkodó nem szüntetheti meg a magyar rendek különállását, és nem olvaszthatja be Magyarországot egy igazgatásilag homogén összbirodalomba. Ekkor, a 18. században korlátozott értelemben valóban országszimbólum volt a korona, de csak a magyar kisnemesi renddel azonosított országé. II. József azért nem koronáztatta meg magát, mert ezt a feltételt nem akarta teljesíteni. A rendi Magyarország erre a fenyegető gesztusra nem tudott rendi felkeléssel válaszolni.
A korona új és sajátos értelmet a két világháború között kapott. A két forradalom ellenforradalmi elutasítását jelentette, hogy a Horthy-rendszer a Habsburg-ház 1921-es detronizációja után nem kiáltotta ki a köztársaságot, noha a helyzetnek ez felelt volna meg. Dinasztia nem volt. A Habsburg-ház nem lehetett az, viszont a négyszáz éves Habsburg-királyság után elképzelhetetlen volt más uralkodóház Magyarországon. A Habsburgok után nem hozhattak be Magyarország trónjára egy kósza Koburg-herceget, és nemzeti dinasztia sem volt. Horthy nem lehetett király, mert protestáns volt, és magyar király csak katolikus lehet. Köztársaság azonban nem lehetett az ország, mert az ellenforradalomból született hatalom azzal tudta magát élesen elhatárolni az 1918-as demokratikus köztársaságtól, hogy megmaradt királyságnak. Ez jelezte, hogy az októbrista köztársasággal szemben a viszony ellenséges, és a rendszer lényegéhez tartozik, hogy annak is kell maradnia. A király nélküli királyság helyzetében a korona különleges jogállást kapott. Király nem lévén, az ország fő méltóságai a koronára esküdtek, a bíróságok a korona nevében hozták az ítéletet. A helyzet bizarr volt. A királynélküli királyság nem volt átmeneti helyzet. Király a jövőben sem lehetett, viszont az ország a jövőben sem lehetett köztársaság, mert az visszamenőleg legitimálta volna a Károlyi-köztársaságot. Már az előzmény is lényegében egyfajta király nélküli királyság volt. A korona országszimbólum volta a Mohács előtti évtizedekben azt jelentette, hogy Magyarország olyan királyság, amelynek csak bábkirálya lehet.

Köztársaság amely királyság szeretne lenni

A korona jogerőre emelése most is a király nélküli királyság kísértetét idézi. Köztársaság, amelynek a címerére koronát raktak, s amely a koronát jogerőre akarja emelni, csak olyan köztársaságnak tekinthető, amely valójában királyság szeretne lenni, csak a monarchikus államformában ismerne nemzetként magára, de nem meri ezt vállalni. A koronázó jobboldal tart attól, hogy hazánk a Nyugat szemében operett-országgá válik, tart attól, hogy a szomszéd népek a királyság visszaállítását provokációnak fogják fel, és azzal is számol, hogy a kérdésben az ország is megosztott. A köztársaság monarchizálását erőltető politikai erők olyan értelemben látnak a koronában országszimbólumot, amilyen értelemben a viktoriánus gyarmatbirodalom idején a brit korona a gyarmatbirodalom szimbóluma volt. Ahogy az egyes gyarmatok a „korona gyémántjai” voltak, úgy voltak a több népet magában foglaló történelmi Magyarország egyes részországai a magyar Szent Korona országai. A korona „jogállása” lényegében ugyanaz a politikai gesztus, mint ahogyan Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnöke lett volna „lélekben”. Ha a koronát jogerőre emelik, akkor a Trianonban elcsatolt területek „történelmileg” továbbra is a magyar állam részét képezik. A korona jogi helyének meghatározása kifejezi azt a szándékot, hogy a magyar jobboldal változatlanul igényt tart a Trianonban elcsatolt területekre. Ezek a Szent Korona államegészébe tartoznak. Ez az államegész afféle corpus misticum. Amely országok és tartományok a magyar királyok címfelsorolásában szerepelnek, arra Magyarország igényt tart. A Szent Korona országai nem a Kárpát-medence magyar anyanyelvű lakóit jelentik. Azok a nemzetek (horvát), népcsoportok, nemzetiségek, amelyek ebben az államkeretben foglaltak helyet 1918 előtt, mind virtuális részei egy olyan térségbeli uralmi rendszernek, amelyben Magyarország a regionális rendező hatalom. A korona közjogi rangra emelése indirekt módon kifejezi ezt az igényt. A magyar királyok címfelsorolásában olyan cím is szerepel, hogy „jeruzsálemi király”. II. Endre vette fel sikertelen keresztes hadjárata után a tizenharmadik században. Ott ragadt a magyar királyok címei között, IV. Károly koronázási esküjében még szerepelt a címek felsorolásában. Anekdotikus érdekességű előfordulása ennek a címnek a premodern korban az volt, hogy amikor II. József német nevek felvételét rendelte el zsidó alattvalói számára, és az alattvalók berzenkedtek, hogy a császár milyen alapon kényszeríti őket ilyesmire, az udvari válasz az volt, hogy az uralkodó jeruzsálemi király minőségében rendelkezik a zsidók fölött. Ez arra világít rá, hogy a korona államszimbólum volta már a 18. században is inkább nevetséges, mint fenséges volt.
A mai kormány külpolitikai ambícióit, realitásérzékét és hagyományba kapaszkodását látva, az a lidérces rémkép sejlik fel lelki szemeim előtt, hogy a korona jogerőre emelkedése után a kormány mint a jeruzsálemi királyok utóda igényt támaszt arra, hogy döntőbíróként rendezze az izraeli-palesztin konfliktust. Az egész korona-jogállás ugyanis ennyire blőd. Azonban veszélyes is. Ha a korona az ezeréves államiság jelvénye, akkor azok számára, akik az ezeréves dicsőségnek ekkora jelentőséget tulajdonítanak, a birodalom egykori nem magyar népeivel, ma a szomszéd népekkel szembeni magyar felsőbbrendűség jelképe. A nacionalista persze erre azt mondja - lehet, hogy csak magában - hogy a magyarság nyolcvan évnyi megtiportatásáért legalább ezzel a fölénytudattal vigasztalhassa magát. A nacionalisták szerint a fölénytudat kell az egészséges nemzeti öntudathoz. Valószínűleg egészségesebb ennél az a nemzeti öntudat, amely valóságos jelenbeli teljesítményeire akar büszke lenni és nem a rossz teljesítmény következményeit akarja kitalált régi dicsőséggel kompenzálni. A szomszéd népek mindenesetre saját lenézésüket fogják a korona jogerőre emelésében látni, még akkor is, ha a korona fetisizálásának nem ez volna az egyik funkciója.

Uralom a múlt felett

Az újsütetű korona-kultusz másik funkciója a jelenlegi jobboldal számára a múlt fölötti uralom biztosítása. A szándék elárulja, hogy a jelenlegi magyarországi jobboldal nem nyugati, hanem harmadik világbeli politikai képződmény. A harmadik világbeli arculatú térségben a történelmi tudat - a múltról alkotott mitológia formájában - az aktuális politikai tudat része. A nemzeti identitás tudata a múltról alkotott mitikus képben nyer alakot. Erre azok a népek kényszerülnek elsősorban, amelyeknek a középkor folyamán nem volt államiságuk, és ezt álmodják meg, hogy ne kerüljenek vélt hátrányba a „történelmi népekkel” szemben. A magyarságnak folyamatos az államisága, tehát akár meg is engedhetné magának, hogy mai nemzeti identitását ne egy félig kitalált történelemben fogalmazza meg, de a szomszéd népekkel szembeni fölénytudat így nem volna megfogalmazható. Ahhoz nemesi-feudális retorika kell. A feudális mítoszban fogalmazott nemzetképnek azonban belső hatalmi funkciója is van. Állítólag Révai mondta a koalíciós időkben, hogy Magyarországon „aki ura a múltnak, az ura a jövőnek is”. A korona kanonizálása mindenesetre ezt az irányelvet követi. A Fidesz-kormány azért teszi polgári hagyománnyá a feudális hagyományt, hogy olyan múltat kapjon a kezébe, amelyet liberális és szocialista ellenfelei nem vehetnek el tőle. Ha pedig az ezeréves múlt a Fideszé, akkor a Fidesz határozza meg a nemzeti tudatot. Megmondhatja, hogy mi a magyar és ki a magyar. Ebben a helyzetben ellenfelei csak magyarellenesek lehetnek. Erre a múltbafordult nemzettudatra megkísérelhet felépíteni egy olyan mindenkire kötelezővé nyilvánított monopol helyzetű rendszerideológiát, amely azonos pártideológiájával. Az ideológiai pluralizmus felszámolása pedig nem valósítható meg a politikai struktúra pluralizmusának felszámolása nélkül.

Fétissé emelt úri kaszt

A feudális tradíció államideológiává emelése eszköz arra is, hogy a jelenlegi jobboldali vezető réteg uralmi helyzetét perpetuálja. A nemesi hagyomány azt a látszatot kelti, hogy a nemesi tradíció mellett elkötelezett politikai és gazdasági vezető réteg része annak a történelmi elitfolyamatosságnak, amely az egykori nemesség, a „történelmi vezető rétegek” uralmát folytatja. A történelmi vezető réteg megszakítatlan folyamatossága biztosította a pszeudofeudális uralmi mítosz szerint az állam folyamatosságát. Ezen múlt az ország fennmaradása. A történelmi vezető réteg felhatalmazása szakrális. Nem a szó keresztény vallási értelmében szent, hanem a civilizáció szocializációs rétegei alatt máig továbbélő archaikus fetisizmus értelmében. A fetisizált uralkodó réteg nem áll bizonyítási kényszer alatt. Nem kell sem tisztességesnek, sem okosnak lennie, mégis fennáll vele szemben az engedelmességi készség, mivel archaikus beidegzettség emeli fétissé az úri kasztot az alávetettek hiedelemszerű beidegzettségében. A feudális múlt felélesztéséről ennek a részben szakrális uralmi helyzetnek a feltámadását várja a jobboldal. Teljesítmény helyett előkelőség, amely imponál és nimbuszt teremt. Összegezve: a köztársaság royalizálásával a Fidesz oly módon akarja a múltat birtokba venni, hogy a feudális tradíciót teszi meg saját „polgári” hagyományává. Ezt a hagyományt ellenfelei nem fogják elvitatni tőle, alternatív múltkép hiányában övé a múlt értelmezése és ezzel a nemzeti identitáskép birtoklásának monopóliuma. A jobboldal ebből akar autokratikus rendszerideológiát kiépíteni és ezt mindenki számára kötelezővé tenni.

Visszaáll a feudális tradíció

A korona intézményesített fetisizálása beleilleszkedik a feudális tradíció visszaállítására tett lépések sorába. A Szent Korona központú millecentenárium-program előkészítette a korona joghelyzetének törvénybe iktatását. Társul hozzá a nemesi címek használatának újraengedélyezése. Szervesen ide tartozik az állam és az egyház szétválasztásának revíziója, a történelmi egyházak államegyházi szerepének visszaállítása. Ha valóban sikerül létrehozni a köztársaságot, ahol a koronára esküsznek az ország fő tisztségviselői, akkor a következő lépés a kétkamarás parlament visszaállítása lesz. Rendi-korporatív struktúra beleerőszakolása a népképviseleti rendszerbe. A koronára tett eskünek valaha valóságos alkotmányjogi szerepe volt. Az országnak nem volt írott alkotmánya. A rendi alkotmány törvénycikk- és hagyománygyűjtemény volt. A koronázási esküben az uralkodó megesküdött az ország törvényeinek és szokásainak megtartására. Ezeket érvényes írott alkotmány hiányában a korona szimbolizálta. Amikor ma az ország fő tisztségviselői az alkotmányra esküsznek, nincs oka, hogy a koronára is esküdjenek. Felsejlenek azonban veszedelmes lehetőségek. A korona jogérvénye azt jelenti, hogy az írott alkotmány mellett jelen van az „ősi alkotmány”, a feudális Magyarország szelleme. Erre is fel kell esküdni. Az alkotmányos rend royalista újrarendezése veszedelmes intézményeket hozhat a nyakunkra. Koronaőrségként még csak az ártalmatlan része van napirenden. Sor kerül annak a semmiféle eleven folyamatosságú hagyományt nem őrző múlt századi operett-díszalakulatnak a felállítására, amely fantazmagória-sisakban olyan szúrófegyverrel védi a jogállásra emelkedett ereklyét, amely lándzsanyélre applikált tortakésre hasonlít.

„Álom, és még csak nem is szép”

A koronaőrök mint országos méltóságok még egyelőre nem szabadulnak a nyakunkra. 1945 előtt a korona gondozására az Országgyűlés egy katolikus és egy protestáns főrendet választott. Ezt a gondnokságot egyelőre a törvényjavaslat szerint a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a házelnök, az alkotmánybíróság elnöke és a tudományos akadémia elnöke látják el. Köztársasági elnök mint koronaőr. Ez is csak Fideszhonban lehetséges. Később azonban majd lesznek koronaőrök. Vajon miféle felhatalmazással? Ha koronaőr van, miért ne legyen később majd koronatanács is. Informális, meghatározatlan jogkörű, de nagy felhatalmazású hatalmi testület. A neoroyalista utópia: a joghatályos alkotmány fölött a korona által megjelenített „történelmi alkotmány”, a képviselőház fölött felsőház, az állam fölött „koronatanács”.
A royalizált magyar köztársaságról az jut eszembe, amit Moltke a pacifizmusról mondott: „Álom, és még csak nem is szép”.
A korona a jobboldal számára nem történelmi, hanem mozgalmi ereklye. Megfoghatatlanul, de félreérthetetlenül kifejezi a jobboldalnak a szomszéd népekhez való viszonyát, és stílust ad a korlátozatlan hatalomra való igényének. Annak az 1945 előtti kornak megjelenítője, amelyet a jobboldal példaképének tekint, és amiből még sok mindent átmenthetőnek tart. Az ereklyének múzeumban a helye. A múzeumi elhelyezés jelenti a történeti érték megbecsülését és azt, hogy amit jelképez: múlt.
(A szerző történész)