Vissza a tartalomjegyzékhez

Takács Gabriella, Kánai András
Szappanoperák dömpingje

A világhírű humorista, Ephraim Kishon egyik humoreszkjében a család éppen egy véget nem érő szappanopera-sorozat egyik epizódját nézi. Számukra ilyenkor leáll az élet, és még az sem zavarja őket, hogy lakásukban néhány idegen, sőt még egy betörő is megjelenik.


Egy rém rendes család: a Ewingok

A televíziós műsorok között sajátos, jól körülírható helyet foglalnak el a sorozatok, hiszen szerepük nem kevesebb, mint az, hogy egy meghatározott idősávban - s lehetőleg azon kívül is - biztos, állandó nézőszámot garantáljanak az adott csatorna számára. E filmek népszerűsége itthon már-már az egeket ostromolja, ma Magyarországon megközelítőleg hetvenet láthat belőlük a tisztelt nagyérdemű. A hatást mi sem mutatja jobban, mint például azok az esetek, amikor a rajongók pénzt gyűjtenek kedvenc hőseik felszabadítására vagy szemműtétjére.
Hogy mi a siker titka? Egyrészről a szórakoztatóipar profizmusa, másrészről az a tömegméretekben jelentkező igény, amely kizárólag egyetlen dolgot vár el a médiáktól: a szórakoztatást. Csupán emlékeztetőül: a filmfolyamokban minden úgy történik, akár a mesékben. Nincsenek bonyolult jellemek, csak kívül-belül pozitív vagy éppenséggel negatív szereplők - a könnyű azonosulás végett -, akik nem változnak, nem is öregszenek meg, a happy end pedig garantált. Általában a helyszín megválasztása is lényeges: fél siker, ha a néző olyan díszletek mögé láthat, amelyre egyébként nincs lehetősége. (Ilyen például egy hotel, egy kórház vagy akár egy kastély.) Apropó díszlet. A tárgyi és emberi környezet többnyire egy olyan, minden részletre kiterjedő tervezőmunka eredménye, amely a szó szoros értelmében nagyon sokat fektet a látványba, hogy ezen keresztül is a lehető leghatékonyabban befolyásolhassa a nézőt, azaz a fogyasztót.
A szappanopera műfaja tulajdonképpen a harmincas évek Amerikájáig nyúlik viszsza, jóllehet akkor még csak rádiós változatban létezett, állítja Réz András filmesztéta. Azzal a céllal jöttek létre az első sorozatok, hogy segítségükkel a hirdetők a szó szoros értelmében odaszegezzék a készülék mellé a háziasszonyokat. A rövid történetek közti szünetekben könnyebb volt eljuttatni a hallgatókhoz a hirdetők kozmetikai cikkekről, mosószerekről és szappanokról szóló hirdetéseit - innen tehát az elnevezés. A második világháború utáni időszakban megkezdődött az első nagyobb szériák televíziós vetítése is. A műfaj producerei a szappanoperákat elsősorban reklámhordozó eszközöknek, nézőiket pedig potenciális fogyasztóknak tekintik mind a mai napig.
A szappanopera-rajongók egyre szélesedő táborába a társadalom különböző rétegei egyaránt beletartoznak. A „legveszélyeztetettebbek” a háztartásbeliek, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a gyerekek, továbbá az alacsony jövedelműek, hiszen a televízió még mindig a legolcsóbb szórakozási eszköznek számít, és az egyetlennek ott, ahol olyan kicsi a település, hogy más programlehetőség nemigen adódik.
Maga a műfaj kétségtelenül igénytelen, tartja Réz András, azonban a szappanopera-nézők jelentős része inkább borzasztóan magányos, mintsem lelki szegény. A rajongó számára a sorozat egyfajta család- és közösségpótlékként funkcionál az érzelemsivár hétköznapok közt. Az egyén hiányérzete ezáltal természetesen növekszik, hisz a szereplők iránti lelkesedésből nem származhat valóságos emberi kapcsolata.
A notórius sorozatnézők néha szabályszerű lelki függőségbe kerülhetnek, viszont - mint a szenvedélybetegek többsége - ők maguk nem hajlandók elismerni a kóros kötődést. Pedig olykor szabályos elvonási tüneteket produkálnak (szorongás, növekvő hiányérzet, fokozott ingerlékenység stb.), ha elmulasztják kedvenc filmjüket. Az ilyen emberre jellemző, hogy életritmusát, időbeosztását teljesen alárendeli a televíziónak.
A producerek ősidők óta ugyanazokat a trükköket alkalmazzák, mégis mindig beválnak. Egy másfél órás játékfilmben is előadható filmsorozat háromszáz részessé nyújtásának gyakori módszere az, hogy az előző epizódban felvetett problémát a történet közepén abbahagyják, majd elkezdenek egy új dramaturgiai szálat, s ezt „hagyják fenn”. Így a történet abbamarad, magában hordozva a folytatást - de csak a következő részben. Ezzel tudják a filmkészítők előidézni, hogy a néző vágyjon a folytatásra. Ez egy aránylag olcsón előállítható műfaj, amelyhez ismeretlen színészek is megfelelnek, mert nem az ő teljesítményükön van a hangsúly.
A néző a sorozatokban egy idealizált és érzelemdús világot ismerhet meg. Az az elképzelés, hogy a néző önmagát szereti viszontlátni a képernyőn, már megdőlt. A tévénéző nem az őt körülvevő hétköznapi valóságra kíváncsi, hanem inkább arra vágyik, hogy távoli tájakon élő hősöket lásson, a film erejéig kikapcsolódjon, s addig se kelljen a saját problémáival foglalkoznia.


A sorozatok típusai

A klasszikus amerikai modell szerinti sorozatok néhány, általában egy házon belüli helyszínből állnak, amelyekből ritkán merészkednek ki a szereplők. Minek is tennék, hiszen otthonukban történik minden: hozzájuk érkeznek a szomszédok, a rokonok. Ezért gyakran egy-egy család hétköznapjait leshetjük meg, és van is mit, hiszen humorban és/vagy intrikában az ilyen famíliák sohasem szenvednek hiányt. Ezekben a sorozatokban mindazonáltal nem történik semmi: egy-egy részben apró, hétköznapi eseményekkel szembesülnek a főszereplők.
Ezt a fajta sorozatot nemcsak a szinte patikamérlegen „kicentizett”, hatásosan megírt mondatok támogatják, hanem az úgynevezett nevetőgép is, amely kétféle módon fejti ki hatását: egyrészt nevetésre akar serkenteni, másrészt színpadi hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek.
Az amerikai modell tipikus megtestesítője például a Rém rendes család.
A kalandsorozatoknál szintén van állandó, kiszámítható jellemű főhős, de a hangsúly nem az érzelmeken, hanem a kalandokon van. Minden epizód önálló, markánsan elkülöníthető történetet rejt, amelyben éppen az általában egyszemélyes hérosz old meg egy közönséges néző számára bizony sok fejtörést okozó ügyet. A kalandos sorozatok hősei általában nyomozók, természetfeletti képességekkel megáldott vagy éppen megvert emberek.
Az előbb leírt két típustól különbözik a több részen átnyúló történetet elmesélő, rövidebb sorozat. Ezt általában valamilyen történelmi (például világháborús) környezetbe helyezik, és a cselekmény részről részre bomlik csak ki - itt valóban minden egyes részt látnia kell a nézőnek. (Annak idején sokan kaptak sírógörcsöt, amikor az amúgy is felfokozott hangulatú Sandokan című sorozat egyik epizódját az egyik legizgalmasabb fejezetnél hagyták abba. Egy egész ország izgult egy héten keresztül: vajon az olyannyira szimpatikus Kabir Bedi túléli-e a tigrisvadászatot?)
A szerzőknek itt több lehetőségük van a sokszereplős, árnyalt megjelenítésre, de a tipizálásra is.
Végül elérkeztünk a brazil Globo cég multinacionális termékeihez, a dél-amerikai szappanoperákhoz.
Érzelmek és érzelmek. Nem véletlen, hogy e sorozattípus törzsnézői főként a gyengébb nemből verbuválódnak, hiszen az általában törékeny női hősök könnyen beleélhető életeket mintáznak. Megtaláljuk a cselszövőt, az ármánykodót, a szendét, a balgát is, és természetesen nem hiányozhat a régi világ szilárd pontja, a pap sem.
A dél-amerikai alkotásokban még nagyobb szerepet kap a beszéd. Néha olybá tűnik, a szereplők egy képzeletbeli pszichiáter díványán fekszenek, és összes gondolatukat ki kell beszélniük magukból. Gyógyulás azonban nincs: itt is változatlan minden, habár előfordulhat, hogy a vak nőből egy műtét után látó lesz.
Ezek az andalító mesefolyamok minden rendszer számára egyszersmind az irányított szórakoztatás mintaképei. Segítségükkel cirkusz adható a plebsnek, ha kenyér nem is mindig. De hát minek a kenyér: a képernyőn gyakran olyan világokat látunk, amelyekbe a szegény is beleélheti magát - akár latin-amerikai, akár kelet-európai nyomornegyed lakója. Képzelheti, hogy gazdag és szép, és bár a világ minden gazembere tör az életére, ő - mint kedvenc hőse - legyőzi a nehézségeket.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a sorozatok írói munkásságuk csúcsaként értékelik ezeket: Arthur Conan Doyle annyira unta az általa kreált Sherlock Holmes-t, hogy egy utolsónak szánt epizódban meggyilkolta teremtményét. Arról már igazán nem tehetett, hogy a népharag nyomán bizony fel kellett támasztania a legendás nyomozót.