Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Péter
Véleménynyilvánítás határok nélkül

Talán emlékeznek még a Szent Korona nevű sajtótermékre, amelynek megjelenését a rendszerváltást megelőző években megannyi honfitársunk epedve várta. Az amúgy tetszetős küllemű lapot akár az újabban „reneszánszát élő” nemzetvezető, Szálasi Ferenc bajtárs is jegyezhette volna. Nem múlt el hét, hogy a túlbuzgó szerkesztők a tőlük elvárható irredenta, rasszista megnyilvánulások mellett a zsidózás valamilyen eredeti változatával ne rukkoltak volna elő. Ami bizonyos körökben kétségkívül egyfajta revelációnak számított a többévtizedes elfojtottság után. Mert bármilyen furcsán hangzik is, de az átkosban nemigen lehetett büntetlenül zsidózni.

Úgy tűnt, ezt a módit a többpártrendszeri demokrácia előszele sem fújja el, s ennek megfelelően az illetékes ügyészség közösség elleni uszítás címen emelt vádat a főszerkesztő Romhányi és társai ellen. A Szent Korona eközben zavartalanul megjelent, s így folyamatosan lehetőség kínálkozott a vádirat kiegészítésére.
A tárgyalás színhelyéül a Fővárosi Bíróság épületének talán legkisebb termét jelölték ki, ahová több száz 56-os színmagyar zsúfolódott be, miközben a folyosót megtöltő kintrekedtek a pirospozsgás rendőröket a Székely himnusz éneklésére bátorították. Számítani lehetett arra, hogy a precedens-per több hétig eltart, ám alig félóra elteltével váratlan fordulat következett be. Az elsőrendű vádlott védője elfogultságot sejtve arra kérte az igen tisztelt bíróságot: járjon a végére annak, hogy nincs-e az ülnökök között olyan, aki netán román, cigány vagy zsidó származású. Az ügyben eljáró bíró ekkor berekesztette a tárgyalást, az összesereglett gyülekezet pedig dalolva, nemzeti színű papírzászlókat lengetve diadalmasan az utcára tódult. Romhányinak a hajaszála sem görbült, s csak évek múlva ítélték el gyilkosságra való felbujtásért.
Az ügyben az Alkotmánybíróság is állást foglalt. Amit az igazságszolgáltatáson belül azóta is ki így, ki úgy értelmez. Az ügyészség vádat emel közösség elleni izgatásért valaki ellen, s ezt a bíróság rendre nem erősíti meg. Így aztán Szabó Albert, a Népjóléti Szövetség alapítója és első embere a rendőrségi engedéllyel megtartott lakossági fórumok százain továbbra is háborítatlanul cionkapitalistázhat.
Hasonlóképp nem minősült közösség elleni izgatásnak annak a két kopasz fiatalembernek a hőstette sem, akik néhány évvel ezelőtt egy pár nappal korábban bejegyzett Keleti Arcvonal nevű szervezet nevében felgyújtották a debreceni zsinagóga frigyszekrényét. Mikor egy ügybuzgó zsurnaliszta megkérdezte az illetékestől, hogy miért jegyeztek be olyan néven egy szervezetet, amelyet korábban Szálasi rohamcsapata viselt, a válasz az volt: a bíróságon jogvégzett emberek dolgoznak és nem történészek. De ha már egyszer kiderült a turpisság, az egyesületalapítók azonmód átfestették a cégért, s azóta teljesen legitim módon Keleti Harcvonal néven működnek.
Mondhatni, hogy ez a Horn-kormány regnálása idején történt, s azóta nagyot változott a világ. Lásd - ráadásul a televízió jóvoltából mindannyiunk szemeláttára - a budai várban megtartott nemzetközi SS-demonstrációt, amelyet követően a rendőrség kiprovokálta, hogy néhány ferdeeszméjű fiatal ellen garázdaság címen eljárást kezdeményezhessen, s a bíróság sürgősséggel többségében felmentő ítéletet hozott. És bár Orbán Viktor kijelentette, hogy amíg ő Magyarország miniszterelnöke, hasonló eset nem fordulhat elő, ez a legkisebb mértékben sem gátolta két szombathelyi illetőségű, elkötelezett náci honfitársunkat abban, hogy a mártírünnepség előtt megrongálják és horogkereszttel gyalázzák meg a szombathelyi zsidó temető több sírját. A tetteseket a rendőrség „forró nyomon” elfogta, a két fiatal elismerte, hogy meggyőződésből tették azt, amit tettek, s már biztosak lehetünk abban, hogy szó sincs közösség elleni uszításról, mindössze rongálás és kegyeletsértés történt.
Jelenleg a dolog úgy fest - s ez az elmúlt évtizedben már szinte polgárjogot nyert -, hogy fél évszázaddal a holocaust után zsidózni mifelénk minden jogkövetkezmény nélkül szabad, s maga a holocaust léte is nyilvánosan megkérdőjelezhető, ami tőlünk nyugatra több országban bűncselekmény. Akik viszont ezt a polgári Magyarországon netán sérelmezik, azok legfeljebb nyalogathatják a sebeiket. S még akár felelőségre is vonhatják őket X kiadó vagy fajmagyar közíró jóhírnevének a megsértéséért, ha - mint jelen esetben a Cion bölcseinek jegyzőkönyve megjelenése apropóján - kinyilvánítják, hogy az inkriminált mű alkalmas lehet a zsidóság elleni (maradjunk ennyiben) hangulatkeltésre. Mivel, úgymond, első a véleménynyilvánítás szabadsága. Ám, hogy hol van, vagy van-e egyáltalán a véleménynyilvánításnak határa, azt sűrű homály fedi.
(A szerző közújságíró)