Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Miklós
A mindig aktuális államalapító

István király ünnepe több szempontból is aktualizálható. Az EU-csatlakozás küszöbén, a felzárkózás előkészületeinek lázában hivatkozhatunk az első magyar királyra, aki beillesztette az akkor alapított országot a nyugati világ kulturális és politikai közösségébe. A tágabb keresztény közösség körében földrajzilag az ország a bizánci politikai befolyási szféra és a pápa közvetlen fősége alatt álló terület, uralmi tekintetben a nyugati császár befolyási övezete között helyezkedett el. Lehetősége volt dönteni afelől, hogy melyik övezetbe lépjen be. Az egyházszakadás akkorra gyakorlatilag már megtörtént. István, amikor a pápától kért és kapott koronát, tudatos elhatározással a nyugati kereszténységhez csatlakozott. Ezzel az ország a nyugati civilizáció útjára lépett.

A király annak ellenére a „keresztény-germán” kultúrkörhöz csatlakozott, hogy a kalandozások éppen a német államokkal és a fiatal német császársággal hozták ellenséges viszonyba. Az államszervező uralkodó a német államokkal rendezte viszonyát, és nem Bizánc segítségére támaszkodott velük szemben. Tudta, hogy a keleti keresztény császárság nem fogja tudni tartósan védelmezni, vagy ha mégis, akkor ez a bizánci uralom alá kerülést jelenti. A keleti császárságnál zavarosabb állapotban levő német államok nehezebben tudták volna tartósan függő helyzetben tartani a magyar királyságot.
A király ezen a megfontoláson túl külpolitikailag külön akcióval biztosította az ország függetlenségét nyugati szomszédaival szemben. A pápától kért koronát, s ezzel elkötelezte magát a pápai és a császári hatalom konfliktusában a pápa mellett. Ezzel biztosította a magyar király részére a hazai egyház fölött azt az uralmat, amelyért császárok hosszú háborúkat vívtak. A magyar király nem csupán gyakorolta a püspökkinevezési hatalmat, hanem István, mint a népét (némi erőszakkal is) krisztianizáló király, apostoli felhatalmazást is kapott, püspökségeket alapíthatott. A felhatalmazás nem ideiglenes volt, nem szűnt meg a magyar egyház megszervezésével. Ferenc József még apostoli magyar királyként főegyházmegyei rangra emelte az egri püspökséget és megalapította a fehérvári püspökséget. Az apostoli felhatalmazás jelvénye volt az apostoli kettős kereszt. Ezért lett országszimbólum és került bele a történelmi címerbe. Fintora a sorsnak, hogy egy múlt századi dilettáns címerértelmezéstől (e szerint a kettős kereszt talapzatát képező hármas domb hazánk legnagyobb hegyeit, a Tátrát, a Mátrát és a Fátrát szimbolizálja, az Árpádok címerszínei pedig a négy legnagyobb folyót jelképezik) félrevezetve a szlovák állam szimbólumává tette a kettős keresztet.
Mindez abban a történelmi pillanatban, amikor a magyar külpolitikának a koszovói háború végeztével nem sikerült a nyugati békecsinálókra ráerőltetni a „magyar kérdést”, és amikor a nyugati döntés, félresöpörve a magyar kormány követelőzését, Szalonikibe telepítette az újjáépítési központot. Aktualizálható mondanivalóként figyelmeztethet bennünket, hogy a magyar külpolitika egykor nem kevésbé nehéz helyzetben ragyogóan sikeres tudott lenni, mert a hatalom akkori birtokosai reálisan mérték fel lehetőségeiket és a világos célkövetést nem tévesztették össze a tolakodó akarnoksággal.

Intelmek Milosevicshez

Eminens NATO-szereplésünk, a bővítés során elsőként felvettek közé tartozás lehetővé teszi István király szerepének azt az aktualizálását, hogy az akkori Magyarország is az első bővítési körben csatlakozott a nem sokkal korábban megszerveződött nyugati keresztény tömbhöz. Miután a krisztianizált késői Római Birodalom nyugati részét elsöpörte a népvándorlás, a keresztény császárságot ettől kezdve a keleti birodalom jelentette. A népvándorlás hullámverése a kilencedik századra ült el. Utolsó hullámcsapását a magyar kalandozások jelentették. Bizarr ma, újdonsült NATO-tagokként és EU-tagjelöltekként azt látni, hogy még ma is vannak magyar nacionalisták, akik büszkék arra, hogy a tizedik században őseink jelentették a délnémet tartományok számára a tatárjárást.
A birodalom nyugati felén Nagy Károly szervezte újjá a császárságot, és fel is vette a római császár címet. Ez a következő században a keleti frank királyokra származott át, s a tizedik század végére már a német királyok voltak a római császárok Nyugaton. A Gallia Provinciából, Britannia Provinciából, Itáliából, Tacitus Germániájából alakuló nyugati keresztény közösségnek szüksége volt újonnan krisztianizált államokra ahhoz, hogy erőteljes blokká szerveződjék. Az akkor keresztény hitre tért államok szimbólumként is felfogható módon azonosak voltak a NATO elsőként felvett új tagjaival: a magyar, a cseh és a lengyel királyság voltak. Az aktualizálható történelmi hagyomány biztatást adhat a mai utódoknak abban a tekintetben, hogy a Nyugatnak lehet ránk szüksége.
Aktualizálhatjuk az államalapító király örökségét azzal is, hogy Milosevics orra alá dörgöljük István fiához intézett Intelmeit. Természetesen az agyonidézett passzusról van szó. Arról, amely szerint gyenge az egy nyelvű ország. A szerb vezér megértheti ebből az intelemből, hogy miután kudarcba fulladt kísérlete abban a tekintetben, hogy a történelmi Szerbiát és az uralma alá került Montenegrót a területen élő nemzeti kisebbségek és népcsoportok erőszakos asszimilálásával, elűzésével, esetleg akár népirtás útján történő megritkításával etnikailag homogén nemzeti állammá alakítsa, István útmutatását követve federalizálnia kell a történelmi Szerbiát. Ezzel ugyanúgy békésen gátat vethet a szeparatista széthúzásnak, és egyben tarthatja soknépű országát, ahogyan István szelleme egyben tartotta a soknyelvű történelmi Magyarországot.
Iróniám nem a federalizálásnak és az igazgatási decentralizálás termékeny, demokratikus gondolatának szól, hanem a magyar nacionalista arroganciának, amely más népeket ki akar oktatni, s azzal a hátsó gondolattal ajánlja a szomszédoknak a federalizálást, amely a gyűlölt Szerbia feldarabolására spekulál. István Intelmeit a múlt század óta emelik történelmi mítosszá. Ez a mítosz tanítható iskolapélda arra, hogy a történelmi mítosz lényege szerint ahistorikus. István Intelmeibe minden alap nélkül vetítik vissza a történelmi Magyarország soknépű voltának problémáját. Az egykori fejedelemtükör, az uralkodás elveit összefoglaló traktátus a sokat idézett mondattal azt nyilvánította ki, hogy egy király annál nagyobb uralkodó, minél több nép felett uralkodik. A középkorban még nem voltak nemzetek, a középkori ország nem nemzeti állam. Összetartó ereje a dinasztia által megjelenített hatalmi központ volt, nem valamiféle „nemzeti egység”.
Még hamisabb István-mítosz, amely az Intelmekből azt olvassa ki, hogy a magyar sajátosan, más népekhez viszonyítva „befogadó nép”. A középkor minden országában uralkodói gyakorlat volt, hogy kézműveseket és sajátos agrikultúrában jeleskedő földművelőket telepítettek be. Nem volt ez magyar sajátosság. A cél az volt, hogy a kincstár jómódú adózó réteghez jusson. Elmaradott országban, amilyen Magyarország akkor is volt, ezekben a betelepítésekben valóban volt bizonyos archaikus modernizációs szándék is. Cél volt a kincstár gyarapodásán túl a fejlettebb tevékenység meghonosítása is. Visszaélés István Intelmeivel az 1944-ben történt fajüldözésnek az államalapító tekintélyével való bagatellizálása azzal a logikával, hogy az üldözés csak periférikus lehetett, hiszen az Intelmekből tudjuk, hogy a magyar befogadó nép. Egy befogadó népre csak a német nyomás kényszeríthette rá a befogadóságától idegen zsidótörvényeket.

A pogányság átmentése

A magyar nacionalizmus intranzigens szárnya, amely a koszovói háborúban a területi revízió új lehetőségeit véli felfedezni, a Horthy-kor István-mítoszát, a „Szentistváni Magyarország” regéjét érzi aktuálisnak. A Trianon-sokk után a területi revízió ügye iránt elkötelezett rezsim a történelmi Magyarország egészét, tehát nem csupán a magyarlakta területeket, hanem a régi Magyarország nemzetiségek lakta területeit is visszakövetelte. Ennek ideológiai alapja lett a „szentistváni állameszme”. Ez az „államgondolat” az István idejében alapított, a Kárpát-medence egészét elfoglaló egykori Magyarországot mintegy metafizikai entitásként kezelte, afféle „corpus misticum”-ként, amelynek egészként fennállása a történelem mélyebb értelme. Ebből az egységből elvenni területeket mintegy szentségtörés. Ezt a fantazmagóriát fejezte ki a triviális irredenta jelszó: „Mindent vissza.”
A mai magyar jobboldal számára István hagyomány. Nagy Magyarország hagyománya, a katolikus államegyház hagyománya, hagyománya a bajkeverőkkel szemben vaskézzel fellépő rendcsináló államnak.
A nacionalista mítoszgyártás egységes hagyománnyá szeretné konfabulálni a Bendegúz-hagyományt, az Árpád-hagyományt, a Lehel-hagyományt és az István-hagyományt. Arról álmodik, hogy István szervesen épített a nomád előzményekre. Államszervezete a hun és a kazár nomád birodalmak erőszakszervezet-építő rendszerének a folytatása. A nacionalista hagyománygyártás úgy szeretne Istvánra hivatkozni, hogy megtarthassa az istváni művet megelőző harcias-nomád időszakhoz való kötődését. Az intranzigens nacionalizmus ma is a barbár múltat érzi igazán hozzá közel állónak, s az ezt meghaladó Istváni civilizációs művet csak úgy tudja elviselni hagyományként, ha megkísérli úgy felfogni, mint a barbárság folytatását némi alkalmazkodással a nyugati környezethez. Fennmaradásunk érdekében engedni kellett a népi lényegünktől idegen dekadens Nyugatnak, de a nyugatias felszín alatt Géza és István átmentették barbár harcias nomád népi lényegünket.
Megkísérlik ezt az ősvallásra is vonatkoztatni. Már a két világháború között dúló turanizmus kiagyalta az „ősi magyar egyistenhit” meséjét. A honfoglaló ősmagyarság e hiedelem szerint már monoteista volt, a kereszténység felvétele csupán rítusbeli különbségeket jelentett, nem lényegi szemléletváltást. A magyarság így természetesen vallási tekintetben felette állt a politeista görög és római civilizációnak, valamint a germán népek politeizmusának. A valóságban a lovas-nomád harcos magyarság lényegében a természetvallás totemista szakaszában leledzett, tehát a szintén harcias nomád germánok politeizmusánál kezdetlegesebb állapotban. Ezen nem változtat az, hogy egyes törzseket vagy legalábbis egyes törzsi vezéreket már befolyásoltak a Kazár Birodalom kötelékébe tartozás idején monoteista tanok. A táltosok azonban még a totemista természetvallást képviselték.
A történelmi István keményen szakított a pogány múlttal. Nem épített a pogány előzményekre, hanem célja volt a pogány világ maradványaitól való minél radikálisabb megszabadulás. A barbár múltban semmiféle átmenteni való értéket nem látott. A keresztény Magyarországot a nomád-pogány magyar világgal szemben haladva építette, s nem akart belőle semmit folytatni. A magyar történelem legradikálisabb civilizátora volt. Nem a hagyománytisztelet tette utókora számára hagyománnyá, hanem éppen az, hogy radikálisan szakított a romboló erővé fajult, meghaladott hagyománnyal.
Az államalapító nem egy adott pillanatban aktualizálható, hanem mindig érvényes üzenete az, hogy kopjafa és kereszt között választani kell.
(A szerző történész)