Vissza a tartalomjegyzékhez


Kicsit sápadt vagy, öreg

Az orosz vadászpilóták többsége leginkább az extrém sportok űzőire hasonlít, akik a cél érdekében néha még az életüket is képesek kockára tenni. No, meg persze az általuk vezetett többmillió dollár értékű gép épségét. Ezt ők nagyon jól tudják, valahányszor csak beülnek szélsebes járgányukba; a repülés egy bizonyos stádiumában azonban a jelek szerint ez teljesen, tökéletesen kitörlődik az emlékezetükből. Így keletkeznek a légi bemutatók fő attrakciói, a „majdnem-katasztrófák” (és néha sajnos a katasztrófák is). Néhány hete, június 12-én Le Bourget-ben egy SZU-30MK típusú vadászgép rendkívül alacsonyan vitte véghez az egyik legnehezebb, az orosz repülősök körében „ereszkedő hordó” néven ismert figurát, de a mutatvány közben a farokrész beleakadt a földbe. A gép, követve a torony utasítását, még fölemelkedett mintegy 50 méternyi magasba - eközben azonban már lángolt. Két másodperccel azután, hogy a két pilóta sikeresen katapultált, a repülő lezuhant.
1993 júliusában pedig egy fairfordi (Nagy-Britannia) légi bemutató során ütközött egymásnak a levegőben két MIG-29-es vadászgép. A gépek lángoló darabokban lezuhantak, a pilóták szerencsésen katapultáltak.
1989 júniusában Le Bourget-ben szintén egy MIG-29-es gép zuhant le. Ekkor kivételesen egy hajtóműbe berepült madár okozta a gép vesztét. A pilótának ez esetben is sikerült megmenekülnie.
Végezetül következzen egyetlen eset, kicsit közelebbről: a túlélő pilóta, Valerij Menyickij visszaemlékezéseit a Szoversenno Szekretno című orosz hetilap közölte:
„A feladat egy MIG-31-es vadászgép egyik prototípusán való kísérleti repülés volt. (A fejlesztés során egy-egy új modellt úgy próbálnak ki, hogy először egy gépen csak a hajtóműveket vizsgálják. Egy másikon csak a vezérlés beállítása történik. A harmadikon a navigációs rendszert tesztelik, néhányon pedig csak a fegyverrendszereket vizsgálják. A mérések adatait összesítik, azután a megépített mintapéldányon látjuk viszont az eredményt - ez az a bizonyos »etalongép«, amellyel a berepülés történik).
A munka hosszadalmasnak és fárasztónak ígérkezett: a gép üzemanyagtartálya telis-tele volt, és addig kellett a levegőben maradnunk, amíg el nem fogy. Viktor, a másodpilóta csak sóhajtozott: »Most aztán repkedhetünk napestig.« A sors azonban másképp akarta.
Alig voltunk 30-35 perce a levegőben, mikor észrevettem, hogy vészesen fogy a kerozin. A műszerek jelzése szerint a felhasználás nem egyenletes, aránytalanul nagy, sőt egyre növekszik. Közöltük az irányító központtal, hogy a feladat teljesítését megszakítjuk és a legközelebbi reptéren leszállunk. Igen ám, csakhogy a legközelebbi reptéren, Lukovicen épp szünnap volt. Arra nem mertünk vállalkozni, hogy kivárjuk, míg az ügyelet beüzemelteti a rendszereket - az üzemanyag ugyanis ijesztő mértékben fogyott. Itt már nem percekről, hanem másodpercekről volt szó…
Átváltottunk a legtakarékosabb repülésmódra, és a következő leszállóhely felé vettük az irányt. Még 25 kilométerre voltunk Zsukovszkijtól, amikor az üzemanyag-szintmérő mutatója már a vésztartalék zónájában, 0 és 500 kg között ingadozott. No, akkor már felajánlottam Viktornak: »Te ugorj ki, én meg itt elvacakolok valahogy.« (A gépen két külön katapult van).
Neki azonban nem tetszett az ötlet: »Vagy együtt oda, vagy együtt amoda« - felelte. (Az oda és az amoda között csak annyi a különbség, hogy amonnan még senki sem jött vissza). Így hát maradtunk mindketten, ami - így utólag bevallhatom - nagyban növelte a biztonságérzetemet. Közben hál’ Istennek túljutottunk a lakott településeken - a reptér viszont még 15 km-nyire volt, ami csak ahhoz képest tűnt rettentő nagy távnak, hogy a mutató már stabilan a 0-jelzésen nyugodott. Úgy terveztük, hogy leállított hajtóművekkel fogunk földre szállni (kár, hogy ezt még azelőtt sosem próbáltuk…)
A »nagykönyv«, no meg a józan ész szerint katapultálnunk kellett volna, de én valahogy abban bíztam, hogy sikerülni fog.
Közeledett a reptér. Kiengedtük a futóműveket: komolyan mondom, egy egész végtelenségnek tűnt, mire kijöttek. Ezután csak az volt fontos, hogy tartsuk a sebességet.
A tartalék kifutó felé száguldottunk 470 kilométeres sebességgel, lekapcsolt hajtóművekkel, és pattanásig feszült idegekkel figyeltük, nem okoznak-e gondot az utunkban álló betonoszlopok. Itt már tényleg csak a vakszerencsében bízhattam. Megúsztuk az oszlopokat is - csak kettőt téptünk ki, mint valami gyufaszálakat -, és végre feljutottunk a kifutópályára, ahol egy idő után szépen leálltunk.
Ránéztem Viktorra - falfehér volt az arca. Mondtam is neki: »Kicsit sápadt vagy, öreg.«
Mire ő: »Nézz csak magadra, milyen piros a fejed.«
Közben odaértek a tűzoltók is: »Gyerekek, minden rendben?«
»Hát persze« - feleltük kórusban. Nagy megkönnyebbülés, móka, kacagás, cigizünk a gép mellett. Mondom a Viktornak: »Mit szólsz, milyen gyönyörű napos idő van, mi pedig éppen egy ekkora pocsolyában landoltunk?«
Erre a tűzoltó parancsnok elsápadt, szó nélkül kivette a cigarettáinkat, és ott helyben elnyomta a kérges tenyerén. Aztán csendben intett: »No, húzzunk innen gyerekek, de hamar…« Nem kellet kétszer mondania.
Kiderült, hogy a kerozin valami kis hiba miatt a gép belsejébe csorgott át - mind a 12 tonna. Most pedig, hogy földet értünk, szép lassan szivárgott kifelé, egyre nagyobb tócsát képezve a repülő alatt…
Emlékszem, egyszer egy pilóta nem vette észre, hogy a gépén maradt egy felhasználatlan bomba. Kénytelen volt egy órán keresztül mozdulatlanul ülni és várni, amíg a tűzszerészek hatástalanítják a nemkívánatos rakományt. Viszont utána, cserébe a férfias kiállásáért kapott egy nagy színes tévét. A mi kis »hőstettünk« jutalma egy-egy 80 rubeles fényképezőgép lett. Viktor még sokáig dohogott: »Ez aztán az elismerés azért, hogy megmentettünk egy többmillió dolláros repülőt…«
Én meg mindig csak nyugtatgattam: »Kit érdekel? Hál’ Istennek életben maradtunk, és ez a lényeg…«”

(Fordította Laudancsek Katalin)