Vissza a tartalomjegyzékhez

Hechs László, Jeruzsálem
Ki az úr az erdőben

Ami ma az izraeli politikában történik, meglehetősen nehezen értelmezhető hagyományos fogalmakkal. A szokásos álláspont szerint a békefolyamatban, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata szerint, a „területeket békéért-elv”alapján Izraelnek vissza kell vonulnia a hatnapos-háború előtti határaira, és cserébe arab szomszédainak és a palesztinoknak el kell ismerniük Izrael létéhez való jogát békés és biztonságos határok között.


Ehud Barak Moszkvában. Megnyílt az út Szíria felé?    Fotók: MTI

Izrael - a szokásos értelmezés szerint - a Rabin-kormányzat idején elindult a helyes úton, megkötötte az oslói egyezményeket, és átadta a palesztinoknak a polgári kormányzás jogát. Létrejöhetett - a történelemben először - egy palesztin törvényhozó testület, és az izraeli hadsereg előbb a nagyobb városokból, majd pedig az azokat övező falvakból vonult ki. Rabinék szabadon engedték a börtönökben fogva tartott palesztinok javarészét. Izrael gazdasági segítséget nyújtott az autonómiának, és felfegyverezte a palesztin rendőrséget. A Rabin, majd Peresz vezette kormányok mintát jelentenek a nyugati és az arab közvélemény számára, mert vezetésük alatt a megkötött egyezményeket azonnali végrehajtás követte. A folyamat így töretlenül haladt előre, annak ellenére, hogy a szélsőségesek - így a szokásos változat - mindkét oldalon összeesküdtek annak megállítására. Ezen erők, akiket Clinton, Rabin és Arafat, a „béke ellenségeinek” nevezett, arab részről súlyos áldozatokkal járó tömeges robbantásokat hajtottak végre. Izraeli részről pedig az ultraradikális Dávid Kardja, Ejal-, a Kach- és a Zo Artzénu-mozgalmak szándékoztak megakadályozni a folyamatot. Egy képviselőjük, Jigal Amir több revolverlövéssel megölte Jichak Rabint, hogy elejét vegye a két nép, a palesztin és az izraeli megbékélésének.

Felharsan a kórus

Peresz az előrehozott választásokon vereséget szenvedett, de ez - a szokásos álláspont szerint - a körülmények véletlen összejátszásával, illetve a választók tévedésével magyarázható. A békefolyamat megakadt, mert Benjamin Netanjahu került hatalomra, aki maga bizonyult a megtestesült akadálynak. Először is kiprovokálta az úgynevezett „Alagút-válságot”, újratárgyaltatta a Hebronról szóló egyezményt, és megkötötte ugyan a Wye-menti megállapodást, de aztán az első csapatkivonások után leállította annak végrehajtását. Netanjahu állandóan ürügyeket keresett, hogy ne kelljen végrehajtani az egyezményeket. Például állandóan azt hangoztatta, hogy nemcsak Izraelnek kell végrehajtania egy szerződést, de a palesztinoknak is. Így aztán nem kellett csodálkoznunk azon, hogy mindenki megkönnyebbüléssel fogadta, amikor Netanjahu eltűnt a színről. Megbukott, mert Izrael népe - belátva korábbi tévedését - ismét a békére szavazott: végre ismét visszakerülhetnek a dolgok a régi kerékvágásba. Az új kormányfő, Ehud Barak - jó tanítványként - majd befejezi, amit Rabin elkezdett. Ezt elősegítendő, megszólalt a hagyományos magasztaló kórus Európából, Amerikából és az arab országokból, hogy elősegítse ezt a folyamatot. Mint LaFontaine rókája, hogy kiénekeltesse a holló szájából a sajtot. A mese azonban a valóságban egyelőre nem folytatódik, mert a holló nem énekel, és a rókák egyre inkább elvesztik a türelmüket.

Az oroszlán közbeszól

Kedvező kezdeti jelek után a békefolyamat mégsem mozdul előre. Libanonban állóháború folyik. Bár a Netanjahu-kormány már határozott arról, hogy kivonja csapatait a déli biztonsági övezetből, Szelim Al-Husz kormánya - szír ösztönzésre - ezt elutasította. A Hezbollah még akkor sem fejezi be katonai akcióit - jelentette ki Naszrallah, a szervezet vezetője -, ha az izraeli csapatok visszavonulnak a nemzetközi határra. A libanoni kormány pedig csak akkor ír alá békeszerződést, ha az összes palesztin menekült elhagyja az ország területét. A szír elnök nem volt hajlandó megjelenni a marokkói király temetésén, hogy elkerülje kézfogóját Ehud Barakkal, aki visszautasította, hogy előzetesen kötelezettséget vállaljon a Golanról való teljes izraeli visszavonulásról.
A palesztinok pedig dühösek, s azt emlegetik, hogy Barak szakasztott olyan mint Netanjahu. Szavakban - úgymond - a béke híve, ám állandóan kifogásokat keres, hogy ne kelljen megvalósítania, amit a Wye-folyó mentén tavaly októberben aláírtak. Arafat Amerikának panaszkodik. Madelaine Albright pedig elhalasztja izraeli útját.
Mi történik itt? A róka előbb szédelgő módon feldicséri a hollót, hogy éneklésre bírva a szájában tartott sajtot megkapja, majd amikor ez azonnal nem következik be, vicsorogni kezd, és segítségül hívja Samut, az oroszlánt, az erdő királyát.
A valóság azonban igencsak eltér a szokásos értelmezési kliséktől. A mintának tekintett Rabin-kormányzat az oslói egyezmények megkötésében és végrehajtásában súlyos hibákat követett el, amelynek következményeivel most a Barak-kabinetnek kell szembesülnie. Az első súlyos hiba, hogy Izrael az Elvi Nyilatkozatban arra kötelezte magát, hogy kivonul a Gázai-övezetből és a Nyugati part jelentős részéről, miközben az összes súlyos probléma, így a menekültek visszatérése, a határok megvonása, Jeruzsálem és a palesztin területek státusa a végső rendezésre marad.
Ez a megállapodás Izraelt nehéz helyzetbe hozta, mert amikor a legfontosabb kérdések kerülnek napirendre, már nem marad kezében területi ütőkártya. Rabin és Peresz azt gondolhatták, hogy a területek átadása olyan mértékben javítja meg a két nép közötti kapcsolatot, hogy a végső rendezésre már Izraelnek nem szükséges ütőkártya. A másik súlyos hibát az egyezmények végrehajtásában követték el. Rabin és Peresz elnézték, hogy az aláírt megállapodásokat csak Izrael teljesíti, s Arafat, valamint a palesztinok rendszeresen szabotálják a reájuk eső kötelezettségeket. Peresz még meg is ideologizálta, mondván: „Ez most olyan időszak, hogy az izraeliek adnak, s a palesztinok kapnak.” Izrael területeket adott a palesztinoknak, de nem kapott békét cserébe, mert e korszak izraeli áldozatainak száma ötszöröse egy korábbi háborús időszakhoz képest. Az előrehozott választásokon 1996-ban Izrael Netanjahut juttatta hatalomra, aki a biztonságos, azaz valódi békét ígérte az országnak. A kölcsönösség követelményét hangsúlyozta, s a területekért cserébe békét és az aláírt szerződések végrehajtását követelte.


Parlamenti képviselők gratulálnak Navaf Maszalának az új izraeli külügyminiszter helyettesnek. Az eddigi legmagasabb rangú izraeli arab politikus

Másodrendű út, szamarakkal

A folyamatot azonban ő is továbbvitte, aláírta és végrehajtotta a hebroni egyezményt annak ellenére, hogy Arafat 1996 szeptemberében az Izraeltől kapott fegyverekkel mini-háborút robbantott ki, arra a rémhírre hivatkozva, „hogy a Sziklamecset összedől, mert Netanjahu alagutat ásott alatta”. Sőt aláírta a Wye-egyezményt is, és megkezdte annak végrehajtását. Be már nem fejezhette, mert jobboldali koalíciója a baloldallal együttműködve megbuktatta. Netanjahu mindvégig elkötelezettje maradt a Wye-megállapodás kölcsönös végrehajtásának.
Az újabb előrehozott választásokon a szavazók nem „ismét a béke mellett döntöttek”, mert Izrael sohasem tért le a béke útjáról. Netanjahu nem azért szenvedett vereséget, mert „letért volna a béke útjáról”, hanem belpolitikai okokból. Elfordultak tőle az orosz szavazók, mert az ultraortodoxok a belügyminisztérium keretén belül rettenetesen megkeserítették az új bevándorlók életét. A világiak is Barakra szavaztak, mert a vallásos ortodoxok, akiktől a szabadságukat féltik, Netanjahu hagyományos szövetségeseinek számítottak. Barak pedig programjában felvállalta a világiak követeléseit, vállalta, hogy besoroztatja a jesivanövendékeket, a költségvetésben nagyobb részt szán az oktatásnak, és visszaveti a zsidó településeknek, a jesiváknak, valamint más vallásos intézményeknek a támogatását. E radikális belpolitikai program mellett ígéretet tett a békefolyamat továbbvitelére is: egy éven belül hazahozza a fiúkat Libanonból, Szíriával pedig onnan folytatja a tárgyalásokat, ahol azt Peresz 1996-ban megszakította. A Wye-egyezményt késlekedés nélkül végrehajtja és 15 hónapon belül a palesztinokkal megállapodik a végső rendezésről.
A kezdeti mézeshetek után Ehud Barakot most minden oldalról támadják, mondván, elhanyagolja a belpolitikát, amiért tulajdonképpen a szavazók megválasztották, és minden idejét külső ügyeknek szenteli. Megválasztása óta kétszer találkozott Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel, és Abdallah jordán uralkodóval, valamint Jasszer Arafat palesztin vezetővel. Járt már Clinton elnöknél Camp Davidben, és most Borisz Jelcinnél Moszkvában is. Ám a belpolitikai színtéren mindezideig semmit sem tett. Külpolitikai téren pedig az elvárásokat, amit vele szemben az európaiak, az amerikaiak, az oroszok és az arabok támasztottak, egyenlőre nem teljesítette.
Ehud Baraknak - alig alakította meg kormányát -, máris kézbesítették a meghívót Washingtonba, ahol nem örültek annak, hogy az új kormányfő a Wye-egyezmény végrehajtását el akarta halasztani a végső rendezéséről szóló tárgyalásokig. A másik ötlete, hogy az Egyesült Államok, mint közvetítő vonuljon háttérbe, s engedjen nagyobb teret Izraelnek és a palesztinoknak a végső rendezésben, szintén nem találkozott egyértelmű tetszéssel. Barak jogosan tart attól, hogy az Európai Közösség és az Egyesült Államok olyan megoldást kényszeríthet Izraelre, amely súlyosan veszélyeztetheti Izrael biztonságát. Ezt az aggodalmát csak felerősítette az EU berlini nyilatkozata, amely egy évet irányoz elő a rendezésre, és előírja, hogy Izrael nem vétózhatja meg egy önálló palesztin állam megteremtését. Clinton elnöknek pedig az a nyilatkozata, amellyel elismeri a palesztinok jogát, hogy a saját földjükön saját maguk határozzák meg sorsukat, valamint hogy a palesztin menekültek ott élhessenek, ahol csak akarnak, szintén nem segített eloszlatni az izraeli vezetés aggodalmát. Hiába, a hollót nem nyugtatja meg, ha a fa alatt a rókák társaságában megjelenik az oroszlán is.
Barak választási programjában kizárta, hogy Izrael visszavonuljon a hatnapos háború előtti határok mögé. Jeruzsálem - szerinte - egységes városként Izrael fővárosa, s a zsidó települések döntő többsége és a határok Izrael fennhatósága alatt maradnak a végső rendezést követően is. A Wye-egyezmény végrehajtásában Barak továbbra is kompromisszumos megoldást keres. Ha már végre kell hajtania, akkor elvárja, hogy Arafat is hajtsa végre a maga részét. A második lépcsőt azonban beolvasztaná a végső megoldásról szóló tárgyalásokba. Az elhalasztásért cserébe gyors befejezést ígért a palesztin vezetőnek. Csak Arafaton múlik - mondja Barak -, hogy „autósztrádán roboghat a végső rendezés felé, vagy pedig másodrendű úton, amely tele van szamarakkal.” Bár a palesztin vezető két hetet kapott, hogy gondolja meg válaszát, már másnap elutasította Barak javaslatát.
Az Európai Unió és Amerika ultimátuma szír ügyben a teljes golani kivonulás. Barak nem hajlandó eleve elkötelezni magát erre. Az erőviszonyok - az elemzők szerint - változóban vannak. Korábban Izrael sürgette a megegyezést Szíriával, ez most Asszadéknak fontos. A katonai versenyben ugyanis Izrael biztosan vezet, fegyverei a legújabb típusok, amelyeket az Egyesült Államok Irak és Szerbia ellen már kipróbált, míg Szíria rá van utalva továbbra is az orosz fegyverekre. Szíria legfontosabb partnerének, az iráni rendszernek a belső stabilitása megrendült a diákmegmozdulások nyomán, pedig Teherán támogatója annak a Hezbollahnak, amely fontos mozgatója a szír érdekeknek Izraellel szemben. Az iráni rendszer leváltása egy mérsékelt - esetleg nyugatbarát - rendszerrel jelentősen megnehezítené a szírek ügyét. A harmadik tényező a török-izraeli széleskörű katonai szövetség, amelyet a közös ellenfélnek számító Szíria és az iszlám fundamentalizmus elleni együttműködés hozott össze.
Mindez jelentősen megnöveli Izrael katonai mozgásterét Iránnal és Szíriával szemben. Az erőviszonyok elmozdulása azonban nem jelenti, hogy Szíriával nem kell megállapodnia. Asszad továbbra is veszélyt jelent a zsidó államra: vegyi fegyvereivel és rakéta arzenáljával súlyos károkat okozhat Izraelnek, még akkor is, ha Izrael viszontcsapással egész Szíriát elpusztíthatná. Ha ésszerű áron békét lehet kötni Szíriával, azt nem szabad Izraelnek elmulasztania. De mi lenne ez az ár?
Semmi esetre sem a teljes golani visszavonulás egy, kettő vagy akár öt éven belül. Izrael 1967-ben foglalta el a Golan-fennsíkot. A háború után közvetlenül felajánlották annak visszaadását békéért cserébe. A khartoumi nyilatkozatban ezt a szírek visszautasították, mondván, sosem tárgyalnak Izraellel, nem kötnek vele békét, és nem ismerik el a létezési jogát. Egy békeszerződésért cserébe átadhatnak bizonyos földeket, de nem a stratégiailag fontos kacrini térséget és a Hermon-hegyet. Ez utóbbiaknak - az elemzők szerint - izraeli kézen kell maradniuk. 1979-ben Szadat visszakapta a Sínai-félszigetet békeszerződésért cserébe. Akkor Asszad elítélte őt, és még húsz éven át támogatta a különböző iszlám terrorszervezeteket és fenyegetőzött a háborúval. Szíria gazdasági és katonai helyzete mindenesetre nem jogosíthatja fel Asszadot, hogy feltételeket kényszerítsen Izraelre.

Felébred a medve

Barak a patthelyzetekből való kimozdulás és az amerikai-európai befolyás ellensúlyozására Moszkvába látogatott, hogy megvitassa, Oroszország miként segíthetne, hogy személyesen találkozhasson Asszaddal. Barak környezetében úgy vélik, hogy a szírek részéről pszichológiai gát nehezíti az izraeli miniszterelnökkel való találkozást. „Ha már elkezdtük a tárgyalásokat, bízom abban, hogy be is fejezzük, és megállapodásra jutunk” - jelentette ki Barak tanácsadója. A Jelcin-Sztyepasin-Ivanov trió kapott az alkalmon, és emlékeztetett arra, hogy a békefolyamatnak kezdetben is két szponzora volt, s ezt a helyzetet vissza kell állítani.
Az iráni rakéta- és atomprogramhoz nyújtott orosz technológiai és szakember-segítség kérdésében a megbeszélések már nem voltak olyan barátságosak. Barak kijelentette, hogy az Egyesült Államok és Izrael nem nézi jó szemmel, hogy Oroszország segítséget nyújt Iránnak. Sztyepasin szokás szerint elhárította magától a felelősséget, bizonyítékokat követelve a „kiszivárogtatásról”.
A harmadik pontban Barak szóvá tette a legutóbbi időkben elszaporodó antiszemita cselekményeket, amelyeket az orosz fél egyértelműen elítélt, és ígéretet tett arra, hogy a bűnösöket felelősségre vonja. Azóta Sztyepasin bukott ember, helyére - ha a Duma is úgy akarja - Putyin kerül. Mindenesetre David Levi ammani látogatásán is a közvetlen tárgyalások szükségességét hangsúlyozta. Békét csak így lehet teremteni, nem telepátiával.
Néhány napja Hebronban 23 golyót eresztettek egy izraeli autóba, amelynek két utasa csodával határos módon túlélte a támadást. Arafat nem ítélte el az akciót, ami arra utalhat, hogy zöld utat adott egy újabb terrorhullámnak. A hebroni izraeli katonai parancsnok a terror elleni biztonsági együttműködést hiányolja Arafattól. Barak élesen elítélte a merényletet, s kijelentette, hogy a békefolyamat és a terror nem megy együtt. Kedden egy betlehemi lakos, Akram Iszmail Elkam Rehovot és Bét Semes között megsebesített 12 személyt, katonákat és civileket egyaránt. Dzsenin arab város közelében megöltek és felgyújtottak egy izraelit, és többet megsebesítettek. Ha a terror folytatódik, akkor elképzelhető, hogy nem lesz csapatkivonulás a Wye-egyezmény keretén belül sem.
Időközben Arafat és a szír vezetés élénk szóváltásba elegyedett. Tlassz Libanonban „60 ezer szajha fiának” titulálta Arafatot, és egy olyan sztriptíz táncosnőhöz hasonlította, aki egyenként eladogatja az arabok jogait. A palesztin városokban szolidaritási tüntetéseket rendeznek a szír vezetés elítélésére.
A sajt tehát egyelőre a holló szájában maradt. A rókák dicsérő kórusának, amelyhez Samu az oroszlán, az erdő királya és Misa, a duhaj medve is csatlakozott, most vége szakadt. A rókák egymásnak estek, összekülönbözvén a sajton, amit meg sem kaptak. Samu megsértődve elvonult, Misa pedig hazaindult rendet csinálni a hegyek között.