Vissza a tartalomjegyzékhez

Izing Antal
Pillanat a Bakonyban

És akkor Ervin elhevert a tarlóra terített pulóverén, bal szemét behunyva, jobbal a szűrőbe tekintve észlelte a Hold első nyolcados térnyerését, és azt kérdezte tőlem:
- Tudod, hogy ötmilliárd év, és vége?
- Minek van vége?
- A Napnak.
- Akkor nem is dolgozunk többet - mondtam, mire Ervin felnyerített. Ervin számára az én társaságomat, számomra az övét egy kilenckilós görögdinnye jelenléte tette csaknem teljesen elviselhetővé. Jó barátok vagyunk. Ervin már tizenöt évesen, 1985-ben is várta ezt a napot, dereng, hogy beszélt is róla lelkesen, mígnem csillagászati érdeklődését a robbanószerek otthoni előállítása enyhén szólva megosztotta. A barlangászat sokkal később jött, de alapvetően veleszületett dolgok ezek, ahogy például a kerekek iránti szeretete. Attól kezdve ezt hallgattam. Szerettem hallgatni. De ez már sok. Még hogy öt milliárd év, és meghal a Nap - szürcsöltem dühöngve -, mire Ervin - újabban szívlapáttal eszem a tudományt -, ráhúzott a tizenkilencre: először vörös lesz és nagy, aztán összemegy olyan sűrűre, hogy egy kávéskanálnyit egy teherautó sem tud elvinni belőle. Belevágtam a késem. Magam felé húztam a nyelét, és élveztem, ahogy tompán reped. Hatalmas karéjokat vágtam, combomra folyt a dinnye hideg leve, bögölyök jöttek, elküldtem őket délnek.
Héja röpült fölénk a Bakony-térkép által Csermák-kertnek nevezett helyen, Bakonybél fölött. Vijjogott a héja, Ervin pedig, aki a madártanban is jártas, tudni vélte, hogy a Nap segítségével tájékozódik, ezért vesztette el héjai méltóságát. Távcsővel bámultunk tépett szárnyai után, és alapvetően kiröhögtük. Aztán kezdett az ég kékje amolyan mediterrán kékké mélyülni, érkezett egy kis hűvös, mert a Nap szép lassan képernyőkímélő üzemmódba kapcsolt. Úgy éreztük magunkat, mint egy fóliázott ablakú, légkondicionált autóbuszban.
A nappali sötét hideglelést hozott mindkettőnkre, akkor már álltunk a tarlón, én a kezem is égnek emeltem. Táncoltam is. Láttunk két csillagot. Az emberekre gondoltam, akik most éppen így állnak, mint Ervin meg én, de ezt a gondolatot nem folytatom, nem kenyerünk a pátosz. A szemben lévő hegyen vakuk villogtak, a madarak saját szerzeményeiket adták elő a megszokott dallamok helyett. Aztán pirkadatkor megszólaltak a bakonybéli kakasok, ezen nagyobbat röhögtünk, mint a héján. Persze, a bakonybéli Vadszőlő Szálló kertjében ülve - az ebédlőben könyves szekrények! - megfordult a fejünkben a múló idő is. Harminc évesen, elindulunk megkeresni a Somhegy fölött jelzett ősi földsáncot, és tudom, hogy botokat szedünk fel, kitaláljuk, hol álltak őrt, tudni fogjuk, hogyan működött a védmű, megcsodálunk bizonyos sziklában nevelkedett gyökérkarókat, hülyeségből harcolunk is a botokkal, majdnem kiütjük egymás szemét, és „Támadnak a damilok!” felkiáltással kicsit összebalhézunk, és visszafelé - életünkben először - megpiszkálunk egy lehullott tűlevelekből álló, egy méter magas hangyabolyt. Élvezzük, ahogy felborul a rendszer. Kárpótlásul szöcskét fogunk nekik.
Bár költeni keveset akartunk, Dudaron mégis megállunk Mónikánál. Szarvas pörköltet kérünk vegyes körettel, házi savanyúval. Szekszárdi kékfrankost hozzá. Aztán fagyi, és megyünk haza.
Hazafelé Ervin arról beszél, hogy a Föld 12 ezer kilométer átmérőjű, a legmélyebb mesterséges furat pedig 12 ezer méter mély. Ez ugyanazt jelenti, mintha egy méter átmérőjű kör belsejéből csak egy millimétert ismernénk.
- Hallottad, hogy ötmillliárd év, és vége? - próbáltam témát váltani.
- Minek van vége?
- Ennek a napnak.