Egy ötvenezres lélekszámú városka Oroszországban kicsinek számít. Bárhogyan
is titkolóznál, mindig többet tudnak rólad, mint gondolnád. Féléves külföldi tartózkodás
után hazatértem meglátogatni a szülőföldemet.
Moszkvai kisvállalkozó. Kezében az irodája Fotó: Vlaszty
- No, és mi újság Izraelben?
- hallom a hátam mögül a kérdést, benne egy csipetnyi rosszindulat és borgőz. A kérdező
velem egykorú férfi, a szomszédos zugszeszfőzde ajtajában ácsorog.
- Nem tudom, mi újság Izraelben. Magyarországról jövök.
- Hogyan? - kiált fel ő, majd bocsánatkérően hozzáteszi - Nahát, így
higgyen az ember a szóbeszédeknek. Mindenki azt mondta: „Izraelben, Izraelben…”
Doktor Rogyionov a helyi központi kórház vezető főorvosa, ezenkívül a városi tanácsban
képviselő. Vagyis nem egy ismeretlen kisember. Érkezésem után két nappal futottam
vele össze az utcán.
- Figyelj csak! Nem volna odaát valami munka? Én már itt nem bírom tovább -
kezdi mindjárt a közepén a köszönés után.
- Hát ez nem olyan egyszerű. Orvosból van ott is bőven.
- Á, hova gondolsz! Miféle orvos! Én rakodómunkásként is kész vagyok
dolgozni, ha meg tudok normálisan élni belőle.
- Viccelsz? Elcserélnéd a mostani beosztásod egy segédmunkás státuszáért idegen
országban?
- Dehogy viccelek. Már lejárt a viccek ideje…
Rogyionov doktor, de más orvosok is részletesen leírták az egészségügy helyzetét.
Röviden: közelít a katasztrofálishoz. Annyira kifogytak a gyógyszerekből és gyógyászati
eszközökből, hogy nyitottak egy kis üzletet a kórház előcsarnokában, ahol a
betegek megvásárolhatják mindazt, amire szükségük van. Ezenkívül a központból jött
az ukáz: a beteg - akármilyen beteg - tíz napnál tovább ne maradjon az intézményben.
A fő harci feladat: lábra állítani és hazaengedni. Ha további gyógykezelésre van
szüksége: járjon be.
Néhány nap múlva újra öszszefutottam Rogyionovval. Most jobb a kedve, szélesen
mosolyog. Meséli, a központból kijöttek ellenőrizni. A munkában nem találtak semmi
kivetnivalót, csak azzal volt gondjuk, hogy ez is hiányzik, az is hiányzik.
- Én persze megígértem, hogy intézkedem - bár ez lehetetlen, mivel nincs rá
keret. Minderről tudnak, de azért úgy tesznek, mintha hinnének nekem. Én csinálom a
dolgomat, ők is csinálják a magukét…
***
A kisváros legnagyobb gondja most a kormányzóválasztás. A jelöltek már
rajthoz álltak, mindegyik mögött jelentős stáb. A kampány nem tréfadolog errefelé:
élet-halálra menő küzdelem. Minden résztvevő tudja, nagy a tét - a választásokra
mindig akad pénz Oroszországban. Egy nagyon komoly ember egy nagyon komoly állami intézményből
arra a kérdésemre, hogy igaz-e a szóbeszéd, mely szerint a soron következő külföldi
hitelt nem az ország szükségeire, hanem a soron következő elnöki választási kampányra
költenék, egy mélyet sóhajtva azt felelte: „Sajnos úgy tűnik, ez valóban így
van.”
A kampányban meglehetősen érdekes jelenségek is megfigyelhetők: a „muszáj aláírás”.
Egy jó ismerősöm elbeszélése szerint a mechanizmus a következőképpen működik:
bizonyos cégek, melyeknek nagyon fontos egyik-másik jelölttel a jó viszony,
beosztottjaik minél nagyobb számával igyekeznek támogatni az illetőt, némely helyen
egyszerűen a fizetés kiadása előtt még a dolgozó elé tolnak egy papírt, hogy „Nyikolajics,
először itt írd alá.” Ő pedig aláírja. Nyikolajics adott esetben egy nyugdíjas,
és nagyon fél, hogy elveszti az állását. Csak a nyugdíjból nagyon nehéz lenne megélnie.
Persze egy átlagkeresetből is, ami úgy negyedrésze egy magyarországi átlagfizetésnek.
***
A legbeszédesebbek az élelmiszerek árai. A hazai termesztésű paradicsom kilója
huszonnégy rubel (kétszáznegyven forint). Az uborka száz, az újburgonya százharminc
forintba kerül átszámítva, és akkor még nem is szóltunk az import termékekről…
A piacon azonban legalább van minden - nem úgy a boltokban, amelyek ez idő tájt mind
jobban kezdenek emlékeztetni a szovjet időkre. Elsősorban az import áru mennyisége
csappant meg, és ez a tendencia folytatódik. Az árak növekedése sem várható, hogy
megtorpan. Az emberek már valamiféle fásult nyugalommal jegyzik meg: „még rosszabb
lesz”. Sokan gondolják, hogy a múlt évi augusztus 17-ei pénzügyi krach meg fog ismétlődni.
***
Vologya gyermekkori barátom. A kilencvenes évek elején vállalkozni kezdett, és
nem ment neki rosszul: két üzlete volt, kocsija, építkezésbe fogott. A múlt évben
mindenféle ilyen-olyan bírságok kifizetése után megelégelte, és visszaadta az
ipart. Ezzel nincs egyedül. Sokan közülük, mivel nem marad más választásuk, újból
alkalmazottként keresnek munkát.
Vologyának azonban sikerült megőriznie függetlenségét. Színesfémet gyűjt a kerületben,
és a helyi kikötőbe viszi, ahol tonnánként kilencszáz rubelért (kilencezer forintért)
tudja továbbadni. Ebből a jövedelemből tartja el a családját, és apránként építgeti
még mindig befejezetlenül álló házát. Most családostul a nappaliban lakik. Hogy
mikor sikerül befejeznie, nem tudja.
Ahhoz, hogy legalább valamiféle garanciát kapjanak a vállalkozásukhoz, némelyek a
helyi hatalommal igyekeznek együttműködni. Ez a fajta menekülés a „hatalom szárnyai”
alá egyre erősödő folyamat. „Amikor már teljesen sarokba szorítottak a bérleti díjakkal
és mindenféle bírságokkal, akkor ez az egyetlen kiút - magyarázza egy régi ismerősöm,
Nyikoláj -, aki nem egy községi vállalatban tulajdonostárs, azt megfojtják.”
***
Azonban nem mindenkit „fojtottak” még meg. Vannak vállalkozások, sőt újak
is alakulnak - igaz, ezek túlnyomó többsége kávéház, étterem vagy kiskocsma. Főleg
az utóbbiakból van mostanság mind több és több. Annak ellenére, hogy mindenki pénzszűkére
panaszkodik, ezekben mindig van vendég. Bár az is igaz, hogy a vendégek többnyire
ugyanazok.
A vendéglátóipari egységek látogatása egyébként nem mindig biztonságos. Másfél
hónappal ezelőtt történt, hogy az egyik ilyen létesítmény előtt lefékezett egy
kocsi, és kipattant belőle egy ember, kalasnyikovval a kezében. Kezdésként kilőtt
egy sorozatot a vendégek feje fölé, majd kiadta a parancsot: „Feküdj!” Kiderült
azonban, hogy nem rablótámadásról van szó. Amikor a nép a félelemtől félholtan a
padlóra bukott, a kalasnyikov birtokosa teljes lelki nyugalommal átlőtte két férfi lábát.
Mint utóbb kiderült, a két férfi (vendégszereplő bokszolók voltak mindketten) egy félórával
a lövöldözés előtt vitába keveredett az akcióhőssel. (A vita tárgyát az képezte,
kié legyen az első adag megrendelt saslik.)
Az egészben az a legpikánsabb, hogy a gépkocsi kormánya mögött a helyi rendőrfőkapitány-helyettes
ült. Az ügy nagy port vert fel, és emiatt valószínűleg elbocsátják. Ez a
legnagyobb büntetés, amit a rend magas rangú őre elszenvedhet. A vállapok, mint ahogy
eddig is, megóvják gazdájukat a börtöntől, még akkor is, ha bűnrészes az illető.
***
Moszkva nem válik már úgy ki az orosz „csendéletből”. A csillogó-villogó
szupermarketek és a méregdrága shopok vásárlóinak száma szemmel láthatóan
megcsappant. A gazdagok valószínűleg ugyanannyian maradtak, inkább a középosztálynak
az a rétege, amely a fogyasztásban igyekezett felvenni a versenyt velük, tűnt el.
- Micsoda? Hogy én… középosztály? - mereszt rám nagy szemeket egy moszkvai barátom,
az egyik fővárosi bank főosztályvezetője. - Jelen pillanatban kölcsönből élek,
és fogalmam sincs, hogy fogom visszafizetni az adósságaimat!
Két éve, amikor úgy tűnt, Moszkvára valamiféle pénzfolyam árad, ami soha nem fog
kiapadni, barátom kölcsönt vett fel, és vásárolt magának egy új lakást.
Nyolcvanezer dollárjába került. Manapság egy ilyen lakást már harmincezerért megkap
az ember. Mint az egész országban, itt is lezuhantak az ingatlanárak. Sajnos a jövedelmek
is. Nekem személy szerint az a benyomásom, hogy a moszkvaiak ennek következtében
sokkal reálisabban látják a világot és a helyüket benne. Ezenkívül sokkal megközelíthetőbbek
és egyszerűbbek lettek. Talán egy új életérzéssé vált számukra, hogy Moszkva az
ország fővárosa, és nem egy külön kis állam az államban - bár ez a felfogás
sem szorult még ki teljesen sokak tudatából.
***
Valóban kicsi a világ. Hogy le ne késsük a vonatot, maszek taxist intek le. A
barátom magyarázza neki, hogy melyik mellékutcán tudunk a leghamarabb odaérni. Próbálunk
balra fordulni, de egyetlen szembejövő autó sem enged át minket.
- Hát igen - jegyzem meg -, Budapesten valamivel magasabb a közlekedési kultúra…
Váratlanul a vezető válaszol:
- Ó, hát Budapest után én sem tudok visszaszokni!
- Élt ott? - kérdezem.
- Igen, négy évet. Egy külkereskedelmi cégnél dolgoztam. Nagyszerű város! Adják
át üdvözletemet Budapestnek…
„A hatalmas rovarok befedték az autónkat, így a szélvédőn ki sem
lehetett látni. Szó szerint beteljesedtek a hollywoodi filmesek meséi: a földeket
belepték a sáskák. Továbbmenni nem tudtunk, meg kellett állnunk… a fotóssal együtt
megkíséreltük a kiszállást - abban a pillanatban, ahogy kinyitottuk az ajtót, a
kocsiba egy egész raj gyufásdoboz méretű rovar repült” - írta a Moszkovszkije
Novosztyi tudósítója az orosz-kazah határról visszatérve.
Az egyik Kazahsztánnal határos körzet, a cserlaki terület mezőgazdaságért felelős
elöljárója szerint az elmúlt huszonöt év során először történt ilyen. „Két
és fél ezer hektárt már beleptek a sáskák! A termés betakarítását és a földek
trágyázását félbe kellett hagyni. Az emberek napokig nem mennek haza, nappal az
ellenség helyét derítik fel, a késő estétől hajnalig tartó rövid időszakban, amíg
a sáskaseregek alszanak, megpróbálják vegyszerekkel kiirtani őket. Máskor semmit nem
lehet tenni ellenük: huszonöt foknál magasabb hőmérsékleten a méreg hatástalan, a
mezőkön pedig nappal úgy harmincöt fok van. A sáska pedig annál jobban érzi magát,
minél nagyobb a hőség” - tette hozzá Peter Matisz.
Még két másik körzet esett áldozatul a sáskajárásnak: a russzko-poljani és a
novovarsavi, ezek, mivel sztyeppés területek, lényegében hatalmas mezőkből állnak,
repülőgépek nélkül megküzdeniük a sáskákkal lehetetlenség. Sajnos az egyetlen
rendelkezésre álló gép egyelőre munka nélkül van - a vegyszerek még nem érkeztek
meg.
Ha körülnézünk a határmenti mezőkön, világossá válik, hogy itt ebben az évben
aratás már nem lesz. Az egyik falu agronómusa, Alekszej Ereulov elmesélte, hogy a sáskák
több seregben repülnek, amelyek között úgy tízméteres a távolság. Ha mezőhöz érnek,
minden csapat először megeszi a maga alatt található részt, és utána szétszéled,
hogy végezzen a maradékkal.
Az agrárszakember véleménye szerint a csapás forrása az, hogy a szomszédos Kazahsztánban
nem törődnek a mezőgazdasággal, az elhanyagolt gazdaságok pedig a leginkább
alkalmasak a sáskák elszaporodásához. Ha időben védekeztek volna a kártevő ellen
- már megjelenésekor -, akkor ma ezzel senkinek nem lenne gondja. Kazahsztán északi
részén háborítatlanul lefolyhatott több szaporodási ciklus, és végül elemi csapássá
válhatott a sáska. Amikor a vezetőség észbe kapott, már késő volt - a sáskajárás
beindult. A kazahok beszórtak több tízezer hektárt vegyszerrel, de a sáskahad felkelt
és elindult a széllel. A szél pedig ez időben északra, Oroszország felé fújt.
A kártevő továbbterjedhet az altáji, omszki, novoszibirszki területek felé. Ha a hónap
végéig nem sikerül elpusztítani, akkor a sáskáknak marad idejük petéket lerakni.
Minden egyes rovar akár ötven másiknak adhat életet. Még elképzelni is nehéz a közelgő
invázió mértékét… (Nyéki Olga)