Vissza a tartalomjegyzékhez

SCHARRER JÁNOS, NOVOSZTYI HÍRÜGYNÖKSÉG
A balkáni kondér még hét-nyolc évig rotyoghat

Amikor Koszovóban váratlanul bevetették az orosz deszantosokat, azt mondtam, hosszú évek óta ez az első normális döntés, és annak pontos és jó a végrehajtása - nyilatkozta a Novosztyi hírügynökségnek Borisz Gromov vezérezredes, afganisztáni veterán, az ottani szovjet csapatkivonás vezetője, később belügy- és honvédelmi miniszterhelyettes, ma az Állami Duma képviselője és a Harci Testvériség veteránmozgalom vezetője. -Szerintem e lépés sikerét még az is növelte, hogy a NATO kezdettől fogva semmibe vette Oroszországot… De nem ez a lényeg: Oroszország és az oroszok nem veszíthetik el a Balkánon élő barátaikat.


Borisz Gromov, az Afganisztánban harcolt szovjet csapatok egykori parancsnoka (jobbra) kezet fog egy háborús veteránnal a Kreml falánál tartott megemlékezésen     Fotó: MTI

Ha áttekintjük a balkáni és a környező országok helyzetét, kiemelten az 1956-os magyar eseményeket, azt mondhatjuk, nem véletlen, hogy éppen Magyarország nem engedélyezte nekünk a légifolyosó használatát, mint ahogy az sem, hogy éppen Magyarország igyekszik minél előbb a NATO teljes jogú tagjává lenni.
Oroszországnak megvannak a saját balkáni érdekei, azokat meg kell védenünk. Viszonyunk az észak-atlanti szövetséggel egyáltalán nem a bombázások megkezdése után éleződött ki, hanem sokkal előbb - akkor, amikor a NATO keleti kiterjesztéséről döntöttek.
Ami az orosz békefenntartók szerepét illeti, helyesnek tartom, ha elsősorban az albán támadásoktól veszélyeztetett szerb lakosságú településeket ellenőrzik. A muzulmán körzetekben a mi békefenntartóink túszul eshetnek, amiből Oroszország részére semmi jó nem származna. Azt is gondolom, hogy az orosz katonáknak nem szabad részt vállalnia az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg lefegyverzésében. A NATO mindent tud alakulataikról, hadd határozzák meg ők, hogy az albán harcosok hol adják le fegyvereiket.
Értékelve a konfliktust és benne a NATO szerepét, azt mondhatom, hogy a szövetség egyetlen ponton sem érte el célját. A bombázással és rakétacsapásokkal megkezdett feladatokat nem oldották meg. Milosevics hatalmon maradt, nem zúzták szét a jugoszláv fegyveres erők vezetési rendszerét, a koszovói albánokat nem tudták megvédeni, sőt el kellett menekülniük. Általában azt mondhatjuk, hogy a NATO-nak minden negatív előjellel sikerült.
Ha megkísérelünk a jövőbe tekinteni, úgy tűnik, nem fog sikerülni holnapra elsimítani a konfliktust. A nyugati szakértők szerint az legalább két évig eltart. Én biztos vagyok benne, hogy inkább 7-8 éves távlatban kell gondolkodnunk, ha arra gondolunk, hogy a békefenntartók már ötödik éve tartózkodnak Boszniában, ahol sokkal kevésbé volt éles a konfliktus. Az orosz kontingens pedig, ha odament, maradjon is ott. Úgy tűnik, hogy a szerbek nem egyhamar fognak Koszovóba visszatérni. Ahhoz, hogy az emberek ki tudják törölni emlékezetükből a véres eseményeket, hosszú idő kell. Ugyanígy van ez a világ bármely „forró pontján”, például a volt Szovjetunió területén is. Koszovóban a helyzet azért bonyolult, mert hol az albánok, hol a szerbek kényszerülnek elhagyni otthonaikat, így állandóan konfliktusba kerülnek egymással. Ebben az értelemben fog folyamatosan rotyogni a balkáni kondér.
Oroszországban ezzel a konfliktussal kapcsolatban felmerült a problémák jugoszláv típusú megoldásának lehetősége orosz területen, azaz esetleges rendcsinálás külső erőkkel valamilyen szélsőséges fejlemény esetén. Szerintem - két okból kifolyólag - ennek kevés az esélye. Egyrészt erővel soha semmit nem sikerült megoldani, ezt a mostani jugoszláv példa is bizonyítja, másrészt a mi népünk semmilyen körülmények között nem engedné meg, hogy valakik kívülről szedjék ráncba. Ha - például a NATO országok - mégis megpróbálkoznának ezzel, úgy vélem, beletörne a bicskájuk. Nem szoktak hozzá egy valódi háború veszteségeihez, különösen nem a nagy veszteségekhez. A mi országunk és a mi hadseregünk pedig ebben már száz százalékig kipróbált.