Vissza a tartalomjegyzékhez

SOMORJAI LÁSZLÓ
A játék folytatódik

Ha süt a nap, ott ülnek a szabad ég alatt: a Keleti aluljárója nyitott körkörös része kellős közepének kőpadozatán. Ha esik az eső, keresni kell őket. Vasárnap esett is meg sütött is, mégis ott voltak: a Jeges, a Milos, a Cvakk meg a Jocó, a Feri, az Iván, a Józsi bácsi, meg akik még jöttek és mentek, „nagy emberek” és névtelenek. Beszédes és néma arcok, gyűröttek és kisimultak, mindegyik mögött egy-egy élet, külön történet vagy akár történelem. A sakktáblák két oldalán tétre megy a játék. A sok tétlen kibic viszont bele-beleszól a játszmákba, mert - mint tudjuk - „a kibicnek semmi sem drága”.


Partnerre várva    Fotó: S. L.

„Lenni ottan könnyen matt” - lökdös sustorogva a mellettem álló, zöld inges férfi, amint a nagyhangú kisöreget figyelem, aki szinte minden lépéséhez anekdotázik egyet. „Kaptam egy olyan injekciót, hogy két hétig egyfolytában veszítettem” - meséli. „Ezerkilencszáz forinttal lettem könnyebb a kábaság miatt, de én az állam zsebéből többet húztam ki, merthogy az injekció százezerbe került. Nem is tudom, létezik ilyen drága gyógyszer?” - kérdezi. Mielőtt bemattolnák, azt is megtudhatjuk tőle, hogy mindezen eseményeknek a kirobbantója 500, azaz ötszáz magyar forint vala, melyet kétszer kívántak behajtani rajta a kölcsönadók, mivelhogy egyszer nem volt nekik elég. „Megfenyegettem a bandát, hogy kinyírom őket” - mondja - ebből lett hát a szóban forgó, vagyont érő nyugtató injekció.
Kevés sakkos beszél ennyit parti közben, kivéve a Jegest, de ő is csak akkor dumál, ha a másik lép. Pszichológiai hadviselés - saját(ságos) módon. Jeges a partner hibáiból él, mert elméleti szinten kissé képzetlen. A rutin azonban nagy előny a „placcon”, ahol mesterek is megjelennek néha, a mesterjelöltek pedig szinte mindennaposak. A múltkor egy karakán fickó jött a körbe és nem tudta, hogy éppen egy nagymestert szólított le. „Mennyi a tét?” - kérdezte. Megmondták neki és már lépett is. Majd imigyen szólott: „Lehet-e rosálni?” „Lehet” - jött a válasz, majd négy lépésben bemattolták.
A mellettem álló zöld inges egyre kíváncsibbá tesz. Töri ugyan a magyart, de mindent megtesz azért, hogy kitörjön a nyelvi korlátok közül. Kiderül, hogy újvidéki szerb. Sikeres vállalkozó volt még néhány hónappal ezelőtt, csak jött a háború. „Tik vagytok NATO, mik vagyunk Azija” - magyarázza. Majd hozzáteszi: „Nem normális ez így.” Az asszonnyal meg a lányával menekült ide. „Tri persona” - napi ötven márkáért: ennyibe kerül a szállása. Panaszkodik, hogy milyen drága. Sztojan - merthogy így hívják - úgy tudja, hogy innen, Magyarországról meg a horvátoktól is indítottak hozzájuk bombákat vivő repülőket. Mondom neki, hogy ez nem igaz, ez tévedés, de ő mégis így tudja. Összesen hatszáz bombát kaptak innen is, onnan is - állítja - és most ők „fognak venni anti-rakéta szisztem”. Ehhez képest meglepően barátságos. Kár, hogy nincs itt az az amerikai katona, aki a múlt vasárnap hajolt a sakktáblák fölé, persze civilben. „Áj szpík inglis”, - fordultam felé, amikor láttam, hogy kommunikációs problémái vannak. Felderült az arca és rögtön megtudtuk, hogy Texasból érkezett ide és nagyon boldog, hogy a játszmákat nézheti. „Olyan ez nekem, mint egy iskola” - magyarázta angolul, s mivel az oktatás Amerikában sem ingyenes, a többiek rögtön a táblához ültették és legombolták róla a tanulópénzt.
Sokfajta ember megfordul errefelé, öltönyös-nyakkendős-parfümös üzletemberektől kezdve a kevésbé illatos hajléktalanokig. Most meg, hogy teljes legyen a kép, egy koszovói menekült érkezik. Jocó elé ül, akinek kopott a sakkja, szakadt a ruhája. Nem is csoda, hiszen Jocó sakktáblával kel és azzal is fekszik. Az albán nyilván nem tudja, kit választott, de állja a sarat. Olyan indulattal csapkodja a bábukat, mintha most is háborúban lenne. Tud veszíteni, nem adja fel - újra és újra alulmarad.
Hogy mennyit keres egy jó sakkos, az üzleti titok tárgyát képezi. Feri - a rokkantnyugdíjas - egy őszinte pillanatában mégis elárulja, hogy napi ötszáz forintot - átlag. „Mert néha veszítek is” - vallja be töredelmesen. Bár ez az összeg télen meg rossz időben kevesebb, mégis jól jön a nyugdíj mellé.
Józsi bácsi baseball-sapkában és zakóban, nyakkendőben várja a partnereket. Ránézésre is látható, hogy jobb időket látott úriember, egykor a Tungsram művezetője volt. „Annak idején B-vitamin néven, gyógyszer formájában hoztuk be a germánium-dioxidot Nyugatról, mert az embargós volt. Ebből készítettük a tranzisztorokat” - mesél kulisszatitkairól. Manapság - a csipek és a csúcstechnológia korában - sokan azt se tudják, mi az a tranzisztor.
Díszes egyenruhában feszítő, fiatal katonák érkeznek. Nem láttam még ilyen uniformist, nyelvüket sem ismerem. Nagyon összetartanak, nézelődnek, és Milos játékát figyelik. „Vics kántri?” - kérdezem őket. „Szoldzser italiáno” - mutatnak magukra. Tízegynéhány évvel ezelőtt még csak „továrisok” trappoltak erre fele és magyar váposok figyelték a teret, most meg - lám - a Nyugat is a Keletinél „globalizálódik”.
Az albán tovább dulakodik Jocóval; a Jeges is birkózik, dumál, taktikázik; Feri a pénzét számolja; Cvakk körmérkőzést szervez; Józsi bácsi partnert - vagy éppen társaságot - keres; Iván újabb trükkökön töri a fejét, s reméljük, hogy az amerikai is tanult itt valamit. Este kiürül a „placc”, hétfőn pedig majd megy mindenki a maga dolgára: az amerikai a bázisra, az albán a menekülttáborba, Sztojan tovább kutakodik olcsóbb szállást keresve, Cvakk meg egy-két társa polgári munkahelyeiken folytatják. A kibicek jönnek és mennek, csak az a néhány megszállott ül majd ismét a táblája mellett, várva az áldozatokat. A játék folytatódik.