Ha süt a nap, ott ülnek a szabad ég alatt: a Keleti aluljárója nyitott körkörös
része kellős közepének kőpadozatán. Ha esik az eső, keresni kell őket. Vasárnap
esett is meg sütött is, mégis ott voltak: a Jeges, a Milos, a Cvakk meg a Jocó, a
Feri, az Iván, a Józsi bácsi, meg akik még jöttek és mentek, „nagy emberek” és
névtelenek. Beszédes és néma arcok, gyűröttek és kisimultak, mindegyik mögött
egy-egy élet, külön történet vagy akár történelem. A sakktáblák két oldalán tétre
megy a játék. A sok tétlen kibic viszont bele-beleszól a játszmákba, mert - mint
tudjuk - „a kibicnek semmi sem drága”.

Partnerre várva Fotó: S. L.
„Lenni ottan könnyen matt” - lökdös sustorogva a mellettem álló, zöld inges
férfi, amint a nagyhangú kisöreget figyelem, aki szinte minden lépéséhez anekdotázik
egyet. „Kaptam egy olyan injekciót, hogy két hétig egyfolytában veszítettem” -
meséli. „Ezerkilencszáz forinttal lettem könnyebb a kábaság miatt, de én az állam
zsebéből többet húztam ki, merthogy az injekció százezerbe került. Nem is tudom, létezik
ilyen drága gyógyszer?” - kérdezi. Mielőtt bemattolnák, azt is megtudhatjuk tőle,
hogy mindezen eseményeknek a kirobbantója 500, azaz ötszáz magyar forint vala, melyet
kétszer kívántak behajtani rajta a kölcsönadók, mivelhogy egyszer nem volt nekik elég.
„Megfenyegettem a bandát, hogy kinyírom őket” - mondja - ebből lett hát a szóban
forgó, vagyont érő nyugtató injekció.
Kevés sakkos beszél ennyit parti közben, kivéve a Jegest, de ő is csak akkor dumál,
ha a másik lép. Pszichológiai hadviselés - saját(ságos) módon. Jeges a partner
hibáiból él, mert elméleti szinten kissé képzetlen. A rutin azonban nagy előny a
„placcon”, ahol mesterek is megjelennek néha, a mesterjelöltek pedig szinte
mindennaposak. A múltkor egy karakán fickó jött a körbe és nem tudta, hogy éppen
egy nagymestert szólított le. „Mennyi a tét?” - kérdezte. Megmondták neki és már
lépett is. Majd imigyen szólott: „Lehet-e rosálni?” „Lehet” - jött a válasz,
majd négy lépésben bemattolták.
A mellettem álló zöld inges egyre kíváncsibbá tesz. Töri ugyan a magyart, de
mindent megtesz azért, hogy kitörjön a nyelvi korlátok közül. Kiderül, hogy újvidéki
szerb. Sikeres vállalkozó volt még néhány hónappal ezelőtt, csak jött a háború.
„Tik vagytok NATO, mik vagyunk Azija” - magyarázza. Majd hozzáteszi: „Nem normális
ez így.” Az asszonnyal meg a lányával menekült ide. „Tri persona” - napi ötven
márkáért: ennyibe kerül a szállása. Panaszkodik, hogy milyen drága. Sztojan -
merthogy így hívják - úgy tudja, hogy innen, Magyarországról meg a horvátoktól
is indítottak hozzájuk bombákat vivő repülőket. Mondom neki, hogy ez nem igaz, ez tévedés,
de ő mégis így tudja. Összesen hatszáz bombát kaptak innen is, onnan is - állítja
- és most ők „fognak venni anti-rakéta szisztem”. Ehhez képest meglepően barátságos.
Kár, hogy nincs itt az az amerikai katona, aki a múlt vasárnap hajolt a sakktáblák fölé,
persze civilben. „Áj szpík inglis”, - fordultam felé, amikor láttam, hogy
kommunikációs problémái vannak. Felderült az arca és rögtön megtudtuk, hogy Texasból
érkezett ide és nagyon boldog, hogy a játszmákat nézheti. „Olyan ez nekem, mint egy
iskola” - magyarázta angolul, s mivel az oktatás Amerikában sem ingyenes, a többiek
rögtön a táblához ültették és legombolták róla a tanulópénzt.
Sokfajta ember megfordul errefelé, öltönyös-nyakkendős-parfümös üzletemberektől
kezdve a kevésbé illatos hajléktalanokig. Most meg, hogy teljes legyen a kép, egy
koszovói menekült érkezik. Jocó elé ül, akinek kopott a sakkja, szakadt a ruhája.
Nem is csoda, hiszen Jocó sakktáblával kel és azzal is fekszik. Az albán nyilván nem
tudja, kit választott, de állja a sarat. Olyan indulattal csapkodja a bábukat, mintha
most is háborúban lenne. Tud veszíteni, nem adja fel - újra és újra alulmarad.
Hogy mennyit keres egy jó sakkos, az üzleti titok tárgyát képezi. Feri - a
rokkantnyugdíjas - egy őszinte pillanatában mégis elárulja, hogy napi ötszáz
forintot - átlag. „Mert néha veszítek is” - vallja be töredelmesen. Bár ez az
összeg télen meg rossz időben kevesebb, mégis jól jön a nyugdíj mellé.
Józsi bácsi baseball-sapkában és zakóban, nyakkendőben várja a partnereket. Ránézésre
is látható, hogy jobb időket látott úriember, egykor a Tungsram művezetője volt.
„Annak idején B-vitamin néven, gyógyszer formájában hoztuk be a germánium-dioxidot
Nyugatról, mert az embargós volt. Ebből készítettük a tranzisztorokat” - mesél
kulisszatitkairól. Manapság - a csipek és a csúcstechnológia korában - sokan azt
se tudják, mi az a tranzisztor.
Díszes egyenruhában feszítő, fiatal katonák érkeznek. Nem láttam még ilyen
uniformist, nyelvüket sem ismerem. Nagyon összetartanak, nézelődnek, és Milos játékát
figyelik. „Vics kántri?” - kérdezem őket. „Szoldzser italiáno” - mutatnak
magukra. Tízegynéhány évvel ezelőtt még csak „továrisok” trappoltak erre fele
és magyar váposok figyelték a teret, most meg - lám - a Nyugat is a Keletinél „globalizálódik”.
Az albán tovább dulakodik Jocóval; a Jeges is birkózik, dumál, taktikázik; Feri a pénzét
számolja; Cvakk körmérkőzést szervez; Józsi bácsi partnert - vagy éppen társaságot
- keres; Iván újabb trükkökön töri a fejét, s reméljük, hogy az amerikai is
tanult itt valamit. Este kiürül a „placc”, hétfőn pedig majd megy mindenki a maga
dolgára: az amerikai a bázisra, az albán a menekülttáborba, Sztojan tovább kutakodik
olcsóbb szállást keresve, Cvakk meg egy-két társa polgári munkahelyeiken folytatják.
A kibicek jönnek és mennek, csak az a néhány megszállott ül majd ismét a táblája
mellett, várva az áldozatokat. A játék folytatódik.