Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Össztűzben a Könyvek Könyve

Nemcsak Németország, hanem egész Európa egyik legtekintélyesebb magazinja, a hetente egymilliós példányszámban megjelenő Der Spiegel múlt heti számának címlapján egy Jézust ábrázoló karikatúrát közölt, alatta a csupa nagybetűvel nyomtatott kérdéssel: „Mi marad Jézus Krisztusból?”. Rudolf Augstein, aki 1947-ben többedmagával a lap alapítója, majd évtizedeken keresztül főszerkesztője volt, s ma is egyik kiadója, „leleplező cikket” közölt a pápa által 2000-re meghirdetett „szentév” kapcsán. Augstein, aki a főszerkesztőségről történt lemondása óta maximum csak egy-két oldalas cikkek megírására vállalkozott, most több mint tíz oldalt szentelt a kereszténységnek, amely szerinte nem más, mint „álszent legendák” gyűjteménye. A német újságíró nem először nyilatkozik meg a kérdésben: korábban már könyvet is publikált „Jézus, az emberfia” címen, amelynek újabb kiadása adta mostani cikkének apropóját.


Egy brazíliai indián és egy misszionárius dolgozik együtt a Biblia egy részének fordításán. A bibliafordítást ma már rendszerint egy helyi nyelvet beszélő vállalja

A Biblia: tévedések összjátéka?

Rudolf Augstein módszeres érvelését azzal kezdi, hogy kétségbe vonja: élt-e egyáltalán valaha Jézus Krisztus. Nemleges válaszának egyik indokaként megemlíti, hogy egy 1999-es felmérés szerint a felnőtt német lakosság közel tíz százaléka, mintegy hatmillió ember (akik Augstein szerint „nem mind bolondok”) úgy vélekedik, hogy Jézus Krisztus sohasem létezett. Az általa a keresztény vallás alapítójának tekintett Jézus „egy többféle személyből és áramlatból szintetikusan megformált jelenség, melyet dús fantáziájú elgörögösödött zsidók találtak ki tudatosan vagy ösztönösen mint a zsidó nép megszemélyesített üdvözítőjét.”
Ennek bizonyítására Augsteinnek az Evangéliumok szavahihetőségét is kétségbe kell vonnia. Meg is teszi. Szerinte az evangéliumokban olvasható csodák „minden valószínűség szerint nem tekinthetők történelminek”. Az „evangéliumok homályos kijelentéseiből” véleménye szerint sem Jézus születésének, sem halálának időpontjára nem lehet pontosan következtetni, sőt a pontatlanságokon túlmenően olyan valótlan, mesés történetek is olvashatóak bennük, mint például Jézus családfája; Betlehem, mint Jézus születésének helye; a betlehemi gyermekgyilkosság; Jézus családjának menekülése Egyiptomba; vagy a tizenkét éves Jézus fellépése a jeruzsálemi Templomban, melynek során megszégyenítette a bölcseket.
Augsteint az sem hozza zavarba, hogy ezek az újszövetségi történetek több száz évvel korábban, az ószövetségi zsidó próféták által előre jelzett események beteljesedései voltak. A szerző erre is kész válasszal szolgál: szerinte az evangélisták arra használták az ószövetségi próféciákat, hogy „olyan dolgokat találjanak bennük, melyeket Jézusnak meg kellett volna tennie”. Jézus életének valamennyi eseményét utólagosan, az ószövetségi próféciák alapján találták ki és szerkesztették össze - állítja a Der Spiegel egykori alapító-főszerkesztője.
Jézus személyének történetisége iránti kételyét a továbbiakban azzal támasztja alá, hogy az evangéliumok szerinte olyan kézenfekvő, hétköznapi kérdéseket is megválaszolatlanul hagynak, mint Jézus külleme, vagy hogy látogatta-e a Názáret közelében lévő görög színházat Szepphóriszban, vagy beszélt-e görögül, illetve volt-e felesége. A továbbiakban Augstein Pál apostol működését veszi kereszttűz alá: „Nem Jézus, hanem a tarszoszi Pál (Saulus) a kereszténység tulajdonképpeni alapítója, akinek Mohamed prófétához hasonló szerepe volt”. Pált szerinte „kevéssé érdekelték Urának, Jézus Krisztusnak szavai és tettei, hiszen kedvenc témájának, Isten országának is csupán néhány sort szentelt leveleiben”. A kereszténységet tehát nem Jézus, hanem elsősorban Pál gondolatai és ambíciói formálták ki, akinek tulajdonképpen kevés köze volt a názáreti Jézus tanításaihoz. „A Biblia - vonja le a végkövetkeztetést Augstein - egy nagy tévedés, amely kétezer év óta azzal hiteti az emberiséget, hogy a világvége már itt áll az ajtó előtt.”

Szent szövegek bonckés alatt

Szögezzük le mindjárt: Rudolf Augstein érvelésében egyetlen olyan gondolatot sem találunk, amely legalább néhány száz éves múlttal ne dicsekedhetne. Az alapító-szerkesztő legsúlyosabbnak tűnő vádját, a történeti Jézus létezésének tagadását már röviddel Jézus halálát és feltámadását követően megfogalmazták a doketisták. Az ő nézetük szerint Jézus nem valóságos, hús-vér emberi testben, hanem csak látszólagosan (ún. „éteri fénytestben”) volt jelen a földön. János apostol második levelében tömören így jellemzi ezt a tanítást: „Sok hitető jött e világra, akik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető az Antikrisztus.”
Az Újszövetséget zsidó-görög mítoszokból összegyúrt agyalmánynak tartotta Kelszosz is, a II. századi római filozófus, aki mellesleg mágiával is behatóan foglalkozott. Markión ugyancsak a II. század közepén mind az Ó- mind az Újszövetséget elutasította, illetve az utóbbiból csak az általa „helyesnek” ítélt részeket válogatta ki. A bibliakritika az apostolok kora óta nem szűnt meg régi érveit egyre újabb és újabb csomagolásban tálalni a közvéleménynek. Ez a bibliaértelmezés azonban csak a felvilágosodás korában vált világi értelemben vett „tudománynyá”. Ekkor vezették be a történetkritikai módszert a szent szövegek értelmezésében, amelynek lényege, hogy a Biblia könyveit belső összefüggéseiből kiszakítva, mint „forrást” kezdték el vizsgálni, melynek hitelesítését alapvetően külső, történeti jellegű dokumentumoktól várták.
A XIX. században szinte valamennyi tudomány, így a bibliai hermeneutika is az evolucionizmus és a pozitivizmus hatása alá került. Darwin elmélete az emberi faj eredetéről alapjaiban támadta meg a Biblia hitelességét és ezen keresztül magát a bibliai világszemléletet: ha ugyanis nem létezett „első emberpár”, nem volt „eredendő bűn” sem, így feleslegessé válik Jézus Krisztus földi megtestesülése és engesztelő áldozata. A XIX. századi német protestáns egyetemeken megindult a Biblia héber és görög szövegének „élveboncolása”.
Ebben az időben a teológusok azt tekintették fő feladatuknak, hogy azonosítsák a Biblia könyveinek „valódi” szerzőit, ezért olyan Bibliákat jelentettek meg, amelyekben az egyes könyvek más-más szerzőknek tulajdonított szakaszait különböző színekkel jelölték. Ezek az úgynevezett „szivárványos Bibliák” a XX. század elejéig voltak divatban. Jól ismert tény, hogy Mózes öt könyvét már a XVII. században felbontották: aszerint, hogy Isten nevét a Jahve vagy Elohim szóval fejezték ki a héber eredetiben, egy „jahvista” és egy „elohista” szerzőről beszéltek. Ézsaiás (Jesaja) könyvét is ízekre szedték, három-négy-öt „Ézsaiást” különböztetve meg egymástól. Dániel könyvéről is kijelentették, hogy azt a makkabeusi korban (i. e. III-II. század) írták, a Prédikátor könyvét pedig még később.
A kritika bonckését az Újszövetség sem kerülte el: vitatták valamennyi könyv szerzőségét, keletkezési idejét, sorrendjét és tartalmát. Volt idő, amikor Pál három levelén kívül minden mást - az Evangéliumokat, a leveleket és a Jelenések könyvét - hamis szerzőségű, vagy egyenesen apokrif iratnak tekintették. A kritikai gondolkodás „végtermékei” voltak azután azok a múlt századi regények is (főleg Ernest Renan és D. Friedrich Strauss művei), amelyek Jézus Krisztus egész földi működését csupán legendaként mutatták be. A XX. században az úgynevezett formakritikai iskola (Formgeschichte; Gattungsforschung) szakított a történeti-kritikai irányzattal. Ők viszont a prófétai inspiráltsággal szemben hangsúlyozták a „kollektív népi szerzőséget”, a bibliai könyvek lejegyzés előtti, orális (szájhagyomány útján terjedő) előéletét.
Az összehasonlító vallástörténeti iskola a XX. században napvilágra került, illetve megfejtett ókori keleti szövegemlékeket vonta be a Biblia értelmezésébe, „kiderítve”, hogy a Biblia a közel-keleti (sumer, akkád, kanaáni stb.) mitológiai hagyományból jött létre szerves fejlődés útján.
Ezeknek a kritikus irányzatoknak betetőzését jelentette Rudolf Bultmann (1884-1976) munkássága, aki a marburgi egyetemen foglalt el professzori széket. 1941-ben mondta el híres beszédét az Újszövetség és a mitológia összefüggéseiről. Szerinte a Biblia világképe lényegében véve mitológiai, hiszen mennyről és pokolról, angyalokról és démonokról van benne szó, ami a tudományos-technikai fejlődés korában már nem fogadható el. Kérügma és mítosz című híres-hírhedt könyvében (1948) írja: „Az, aki nap mint nap villanyt használ, rádiót hallgat, s ha beteg, a modern orvostudománytól vár segítséget, már nem hihet a csodák és szellemek világában, amelyet a Biblia elénk tár. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy mégis, akkor szembe kell néznie azzal, hogy - ha az ilyen hitet azonosítja a keresztény hittel - akkor a keresztény hitet érthetetlenné és elfogadhatatlanná teszi kortársai számára.”

„Magaskritika” a pincében

Az elmúlt évszázadok bibliakritikai irányzatait röviden és felületesen áttekintve az embernek az az érzése támad, hogy a Biblia valóságos botránykönyv: nem is annyira egyes állításainak valódisága vagy megkérdőjelezhetősége, hanem puszta létezése okozza a legnagyobb gondot kritikusai számára. Szinte felfoghatatlan az a szenvedélyes és irracionális düh, amellyel a történelem során ezt a könyvet üldözték: kezdve IV. Antiokhosz Epiphanésznak a Tórát betiltó rendelkezésével; a középkorban egyes területeken és időszakokban a népnyelvű bibliafordításokat halálbüntetéssel sújtó parancsokkal; egészen a román diktátor Nicolae Ceausescu intézkedéséig, amellyel a külföldről legálisan importált Bibliákból toalettpapírt készíttetett.
Ugyancsak meglepő az a kitartó igyekezet, amellyel az úgynevezett „magas tudomány” (amely egyébként csak az utóbbi 300 év emberi gondolkodásának terméke) igyekszik hiteltelenné tenni a Bibliát, miközben alapvető kérdéseket nem tud sem önmaga, sem a Biblia körül tisztázni. A fundamentalistának korántsem nevezhető Northrop Frye irodalomtörténész (1912-1991) szerint végre el kellene jutnunk „a ma létező Bibliának egységes tanulmányozásához, amelynek során arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy miért lett olyan a Biblia, amilyennek ismerjük. A Biblia ugyanis, bármilyen változatos is a tartalma, sohasem kelti azt a benyomást, hogy véletlenek valószínűtlen sorozata következtében született.”
A történeti-filológiai bibliakritika - mint arra Frye is rámutatott - soha nem jutott el ezeknek a valóban lényeges kérdéseknek a tisztázásához: „…valójában soha nem emelkedett a szöveghez tapadó alacsony kritika szintje fölé, sőt nagyobbrészt még annál is mélyebbre süllyedt, valami alagsor alatti kritikai szintre, ahol a szövegboncolás merő öncéllá vált”. A Bultmannhoz és Augsteinhez hasonló teoretikusoknak soha még csak eszükbe sem jutott azt a kérdést feltenni: hogyan létezhet az, hogy egymástól időben, térben távol; politikai, kulturális és nyelvi közeg szempontjából teljesen elütő környezetben egy olyan könyvgyűjtemény (ta biblia = könyvecskék!) keletkezett, amely megdöbbentő belső koherenciával bír, szöveghagyományozása úgyszólván teljesen egységes, és a benne rögzített történeti események hitelessége más forrásokból is igazolható?

A Könyvek Könyve hitele

Mindenekelőtt azt a kérdést kell tisztáznunk, mit is jelent egy könyv „hitelessége”, és miért fontos ennek tisztázása a Biblia esetében? A hitelesség (a szó az ókori nyelvekben ugyanazt jelenti, mint a hit) legalább három dolgon áll vagy bukik, s nemcsak a Biblia, hanem bármely írott mű, dokumentum esetében. Az első, hogy szerzője azonos-e azzal, aki a könyvet írta (autoritási kérdés); a második, hogy a ránk maradt szöveg azonos-e azzal, amit a szerző lejegyzett (szöveghagyományozás kérdése); a harmadik, hogy a szövegben leírt események megfelelnek-e a valóságnak (történetiség kérdése). Mint fentebb láttuk, az elmúlt századokban a Bibliát valamennyi ponton támadás érte.
Hátulról kezdve a sort: a történetiség kérdésében a múlt század folyamán a teljes tagadás alapjára helyezkedett kritikusoknak (Renan, Strauss, Wellhausen) a közel-keleti és palesztinai/ izraeli régészeti felfedezések nyomán sorban kellett (volna) visszavonniuk állításaikat: például hogy a hettiták sohasem léteztek; vagy hogy Jézus azért nem gyógyíthatta meg a bénát a Bethesda tavánál, mert ilyen nevű tó nem is volt Jeruzsálemben. (A hettiták történelmét ma már jól ismerjük; a Bethesda-tó pedig a turisták által is látogatható az izraeli fővárosban.) A XX. század végén elmondhatjuk: ha akadnak is még „fehér foltok”, megválaszolatlan kérdések a Biblia történetiségével kapcsolatban, mindmáig egyetlen olyan régészeti lelet vagy történeti dokumentum nem került elő, amely tételesen cáfolta volna annak történeti hitelességét; ezzel szemben számos forrás alátámasztja azt. Mindez azért fontos, mert bár a Biblia nem történelemkönyvnek íródott, mégis elválaszthatatlan attól: szereplői történelmi személyek, az abban foglalt események történelmi események voltak.
A szövegkritikai kérdésről szólva megállapíthatjuk, hogy a Biblián kívül nem ismerünk más, hasonló nagyságú és tartalmilag-műfajilag is ilyen sokrétű könyvet, amelynek hagyományozása ennyire egységes volna, s ily sok, egymástól csak igen kismértékben eltérő szövegforrás állna belőle rendelkezésünkre. (A korai újszövetségi kéziratok száma meghaladja a négyezret; szemben az ókori történetírók műveinek több száz évvel később keletkezett alig néhány fennmaradt példányával.) Ez már csak azért is figyelemre méltó, mivel a Biblia keletkezése óta eltelt hatalmas idő, és a műfaji sokszínűség mind olyan tényezők, amelyek a szöveghagyomány egysége ellen hatottak.
A szerzőség kérdésével kapcsolatban vagyunk leginkább a hitre utalva a hitelességet illetően: a Biblia valamennyi könyve ugyanis egybehangzóan azt állítja magáról, hogy prófétikus írás - szerzője tehát a prófétákon (Isten szócsövein) keresztül megnyilvánuló Szent Szellem. Ennek az állításnak egyik lényeges bizonyítéka tehát a könyvek belső egysége, koherenciája, valamint a Biblia kijelentéseinek „működőképessége”.
Ha Augstein szerint a Biblia ellen szóló bizonyíték hatmillió „nem-bolond” német állampolgár véleménye; nyugodt lélekkel a Biblia hitelessége mellett szóló bizonyítéknak tarthatjuk azt, hogy ma több százmillió, magát Jézus Krisztus követőjének valló ember számára a Biblia nem egyszerűen a Könyvek Könyve, hanem Isten írott Igéje, amely Jézus Krisztusban valamikor kétezer évvel ezelőtt testté lett egy Betlehem nevű júdeai faluban. Augstein abban is téved, hogy összekeveri a Jézus Krisztusban hívő embereket az elmúlt kétezer év történelmében valóban meglehetősen kétes szerepet játszó katolikus egyházzal, és annak sok tekintetben téves hitgyakorlatából szűr le következtetéseket az Ó- és Újszövetségre, Jézus Krisztus vagy Pál apostol személyére vonatkozóan. Ennek tárgyalása azonban már az egyháztörténet témakörébe tartozik.