Vissza a tartalomjegyzékhez

SZOBATA ISTVÁN, BÁN KINGA
Asszony verve jó

Az Európai Unió az 1999-es évet a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés évének nyilvánította. Az unió határozata arra sarkallja a tagországokat és a soraikba igyekvőket, hogy a témát „vegyék ki a fiókból” és kezdjenek végre foglalkozni vele. A családon belüli erőszak kutatásának ugyanis korábban nem volt nagy hagyománya Magyarországon, csak az elmúlt két-három évben kezdett ráébredni a köztudat, hogy létezik ez a jelenség. A borzalmak kárvallottjai egy jól körülhatárolható csoportba tartoznak: nők és gyerekek.

Magyarországon a halállal végződő erőszakos bűncselekmények 75 százalékában az áldozattal tulajdon családtagja, illetve hozzátartozója végez. Tízből hatszor pedig házas- vagy élettársa oltja ki életét - mondta el a Heteknek Dr. Morvai Krisztina büntetőjogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara büntetőjogi tanszékének adjunktusa. A szakember felhívja a figyelmet arra, hogy az esetek többségében nem beszélhetünk közvetlen kiváltó okról, hiszen a férj nem hirtelen felindultságában ütötte agyon élete társát, hanem több éves „rutin” állt a háta mögött.
Statisztikák szerint Magyarországon minimum minden tizedik nő és gyermek bántalmazást szenved otthonában, de több szociológus ennél nagyobb arányszámot tart reálisnak. Az eddigi gyakorlat szerint a „túlélők” leginkább a rendőrséghez és a gyámhatósághoz fordulhattak, ahol - tudtuk meg a jogásztól - sok esetben a következő válasszal szembesültek: a férjnek biztosan meg volt rá az oka. A szomszédok hiába is próbálnak azzal segíteni, hogy kihívják a rendőrséget, azok nem jönnek ki, „amíg vér nem folyik”. A jogorvoslatot kereső nőket gyakran az akár két-három évig is elhúzódó pereskedés tartja vissza, hiszen ez idő alatt mindvégig egy fedél alatt kell élniük az agresszorral. Előfordult már, hogy a férj a tárgyalás napján ölte meg feleségét, aki mindaddig kitartott jogorvoslati szándéka mellett. A legtöbb asszony azonban nincs is tisztában jogaival. Dr. Morvai Krisztina szerint ez azért van így, mert a magyar nők szocializációjának alapját képezik az olyan baljós közmondások, mint például „pénz számolva, asszony verve jó”.
A magyar jogalkotás a családon belüli sérülést okozó testi sértést eddig is szankcionálta, hiszen nem tett kivételt abban az esetben, ha a sértett történetesen házastárs: aki ilyet tesz, bűncselekményt követ el. A jogásznő csak azt fájlalja, hogy a közgondolkodás a fenti törvényből automatikusan kifelejti a családot, majd legyint egyet: a feleség verése családi, vagyis magánügy. Mint azt a szakembertől megtudtuk, ez tipikus esete a hatályos jogszabályok és a szokásjog ütközésének. A házastársi vagy élettársi kapcsolaton belül elkövetett nemi erőszak pedig még csak 1997 óta számít bűncselekménynek hazánkban.
Dr. Morvai Krisztina állítása szerint nem helytálló a feltételezés, miszerint a családok belső helyzete az elmúlt években, évtizedekben romlott le ilyen szintre, hanem mindig is hasonló volt, csak éppen nem lehetett róla beszélni, nem volt publicitása. Mint mondta - száz évvel ezelőtt még nem készültek statisztikák, a jelenség ugyan létezett, de nem volt szalonképes téma. E társadalmi visszásság feltárása, kutatása a szakemberek szerint azért is roppant fontos, hogy azok a nők, akik eddig azt hitték, egyedül vannak problémájukkal, végre megnyíljanak, védelemre leljenek.
E borzalmak megítélésében egyébként Nyugaton kétféle állásfoglalás volt forgalomban korábban. A konzervatív felfogás szerint az államnak azért nincs joga beavatkozni a családi életbe, mert a család különálló egységet képez a társadalomban, a liberálisok pedig egyszerűen elég felnőttnek tartják a családot ahhoz, hogy magánügyeiben maga járjon el. A végeredmény ugyanaz: a fájdalommal teli életek a családi szőnyeg alá kerülnek, és az állam szép jelszavakkal megvonja támogatását egy bizonyos bűncselekménytípus áldozataitól.
Bírósági jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy bizony nem csak a halált okozó elkövető bagatellizálja tettét („nem volt az olyan nagy dolog, épp csak megpofoztam”), hanem a hatóságok, a bíróság is („a felek házassága átlagosnak volt mondható, a férj alkalmanként megütötte feleségét”). Egy feleség brutális agyonverése a hazai bíróságok szemében nem számít emberölésnek, „csak” halált okozó testi sértésnek. A különbség annyi, hogy az előbbinél a szándék nem az ölés, hanem a bántalmazás. Amikor a gyilkossággal vádolt férfi erre a kategóriára hivatkozik vallomásában, a bíróság ezt akceptálni szokta és mindössze két és fél, három évet ítél meg büntetés gyanánt. Sokan az elkövetők közül egyetlen okot jelölnek tettük indítékaként: „megtehettem”.
A szakember úgy látja, hogy szükség volna egy olyan társadalmi konszenzus kialakítására, amely kiveti maga közül a családjukban deviáns férfiakat, hogy ezáltal az agresszív férjek felé olyan jelzés is érkezzen, amelyből kiderül számára, hogy környezete nem tartja férfiasnak, sőt elítéli ezt a magatartásformát. Szerinte azt kell elérni, hogy az erőszak ne legyen része az ideális férfiképnek. A jogász úgy véli: „nem terápia kell nekik, mert az erőszak nem betegség”. Az egyik lehetséges megoldást a nyugati országokban már alkalmazott úgynevezett távoltartási rendelkezésben látja, melynek lényege, hogy a bántalmazó férjet a bíróság állami pártfogás alá helyezi, és több kilométeres körzetben eltiltja a családjával való érintkezéstől. A bíró aztán a pártfogó jellemzésétől teszi függővé, hogy az illető mikor láthatja újra „szeretteit”. A probléma orvoslásának másik lehetséges megoldása az érintett szakterületek dolgozóinak speciális kiképzése, vagyis a rendőrök, a gyámhatósági előadók, a védőnők, ügyészek, jogászok továbbképzése.
Sok vidéki kistelepülésen a családon belüli erőszak a mindennapi életforma szerves részét képezi. A falu férfiai hajnalban a környező nagyobbacska városba vonulnak dolgozni, majd onnan hazatérőben a buszból már a kocsma előtt szállnak ki. Elegendő „tankolás” után otthon alaposan megverik hitvesüket, és a rövidre szabott éjszaka után indul a következő nap. A nyugati országokban - egyebek mellett a megfelelő jogi szabályozás miatt - ritkaságszámba menő bántalmazott asszony képe Magyarországon sajnos tipikus látvány. Ha kicsit jobban belegondolunk, közvetlen környezetünkben is legalább egy ilyen családot ismerünk. Budapest és a vidék az erőszak gyakorisága tekintetében nem igazán különbözik - véli a jogásznő -, csak kisebb és zártabb közösségben nagyobb nyilvánosságot kap.
Általános vélemény, hogy a magyar nők mennyire rossz állapotban vannak. Dr. Morvai Krisztina szerint ebben oroszlánrésze van a „háztáji brutalizmusnak”. A bántalmazás fizikai jelei az asszonyon tipikusak: hiányos fogsor, deformált orr, nagyothallás, feledékenység, fejfájások, fájós hát, ülészavar stb., melyek mind súlyos ütlegelések szomorú következményei. A pszichikai terror és a verés tekintetében - a kutató szerint - nincs különbség a szakmunkás és a diplomás emberek között, a gyilkosságokban azonban igen, hiszen az okosabb ügyel, hogy áldozata ne haljon bele a móresbe.
Magyarországon egy nőnek nyolcszor akkora esélye van arra, hogy az élet- illetve házastársa öli meg, mint arra, hogy egy idegen: rabló- vagy kéjgyilkos - állítja a szakember. Rámutat: gyermekeinket úgy szocializáljuk, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne menjenek át este sötét parkon és így tovább, és azt hisszük, hogy ezzel óvjuk meg őket igazán, miközben sokan saját családjukban lényegesen nagyobb veszélynek vannak kitéve. Azonban, ha rajta nem is esik ilyen gyalázat, bőven elég, ha szem- illetve fültanúja édesanyja bántalmazásának. Szociológusok szerint felnőtt korban szinte kivétel nélkül beindul a mintakövető magatartás: aki azt látta, hogy anyját büntetlenül üthette-verhette az apja, abban ez a tudatalattiba beépülve törvényként él, és vélhetően ő maga is bántalmazóvá lesz, ellenkező esetben a megtorlástól tartva ő sem merné megtenni.
A társadalmi közgondolkodás egyből azt kérdezi a családi borzalmak hallatán: „Miért nem válik el az asszony?”. Ám azok, akik ezeket hangoztatják, bele sem gondolnak abba, hogy javaslatuk azzal egyenlő, hogy az asszony felpakolja két-három-négy gyermekét, és hátrahagyja viszonylagos egzisztenciális biztonságát. Egy anyaotthonból új életet kezdeni azonban egy „menekült” számára nem olyan egyszerű.
Dr. Morvai Krisztina így emlékszik vissza: „nem egy nőtől hallottam már ezt a mondatot: »Én nem a férjem, hanem erőszak nélkül akartam élni.«”