Vissza a tartalomjegyzékhez

MÁRER GYÖRGY, NEW YORK
Gyámság vagy függetlenség

A NATO 11 hetes légi hadjárata után a szövetséges erők és Milosevics kormánya között végre megszületett az egyezmény, amely véget vetett a harcoknak Koszovóban. Pillanatnyilag talán fel sem lehet mérni ennek a katonai huszárvágásnak a jelentőségét. A világtörténelem során ugyanis ez idáig példa nélkül áll, hogy bármilyen haderő győzelmet aratott volna légi úton, szárazföldi alakulatok bevetése nélkül.

Az igazság kedvéért le kell szögezni azt a tényt, hogy a bevetéseken részt vevő repülőgépek és személyzet túlnyomó többsége az Egyesült Államok fegyveres erőiből került ki. Az európai országok voltaképpen csak mint „kisinasok” vettek részt a légicsatákban. Az európaiaknak ez az alárendelt szerepe világosan megmutatta, hogy égető szükség van katonai felszerelésük korszerűsítésére, illetve egész védelmi hozzáállásuk megváltoztatására. Európának új haditechnológiát, lézerirányítású rakétákat, modern felderítő repülőgépeket és radarberendezéseket kell alkalmaznia, ha fel akar zárkózni az Egyesült Államok mellé védelem tekintetében.
Az európaiak már úton is vannak afelé, hogy megmutassák: vezető szerepet kívánnak betölteni a szárazföldi erők telepítésében. Az Európai Unió négy vezető országa - Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország - hozzávetőleg 33 ezer katonát ad a békefenntartó erőhöz, vagyis majd ötszörösét az Egyesült Államok hétezres létszámú alakulatának. Az angolok 13 ezres kötelezettségvállalása Tony Blair miniszterelnöknek azt az eltökéltségét tükrözi, hogy országának vezető szerepet szánt az európai védelem felfejlesztése terén. Ez a politikája viszont teljes mértékig elhatárolja az angol kormányfőt az előző vezetőktől, akik ezt az irányzatot az atlanti szövetség elárulásának tekintették.
A németek részvételének kérdése már más lapra tartozik. Gerhard Schröder, akit manapság gyakran „Kriegskanzler” (háborús kancellár) néven emlegetnek, egy többségében volt pacifistákból álló koalíciót olyan háborúban való részvételhez vezetett, amelynek végén nyolcezer német katona vonul be Koszovóba, vagyis az angolok után a legnagyobb alakulat. A németek eltávolodtak attól a szinte jelképes mellékszereptől, amit annak idején Boszniában töltöttek be, ahol csak jelentéktelen létszámú egységeik vettek részt, és azokat is csak éles országos viták után engedték ki határaikon túlra. Koszovóban a német csapatok már a középpontban állnak, és alakulataik csak az angolokénál számlálnak kevesebb főt. Telepítésüket pedig a múlt héten szinte pillanatok alatt jóváhagyta a parlament.
Amíg a koszovói háború meg nem kezdődött, az Európai Unió azzal foglalatoskodott, hogy megteremtse a közös valutát, az eurót. A közös európai védelem és biztonság kifejlesztése nagyrészt háttérbe szorult. A koszovói események, amelyeknek középpontjában az Egyesült Államok állt, világosan bebizonyították, hogy Európa katonailag Amerika gyámsága alatt áll, tehát biztonsági téren amolyan árvagyereknek számít. Egyelőre még nem világos, mit tesznek majd az európaiak ennek felszámolására, de egy bizonyos: ma már tudják, hogy cselekedniük kell, mégpedig a lehető leggyorsabban.
Az európai csapatok nagy létszáma a békefenntartó alakulatban egyrészt a Pentagon tétovázását tükrözi a szárazföldi egységek telepítését illetően, másrészt pedig Európa növekvő eltökéltségét, hogy kiköszörülje a csorbát boszniai kudarca és az amerikaiaknak a koszovói légi hadjáratban betöltött vezető szerepe után.
Európa azonban büszkélkedhet a koszovói háború befejezésében játszott szerepével, hiszen nem Strob Talbot amerikai megbízott, hanem Martti Ahtisaari finn elnök hozta haza a békekötési egyezményt Belgrádból. Egyidejűleg Európa végül is egybeolvasztotta szükségtelen védelmi intézményét, a Nyugat-Európai Uniót az Európai Unióval, és kinevezte Javier Solana NATO-főtitkárt külügyi és védelmi főmegbízottjának.
Az európai változások jelen pillanatban csupán jelképesek, és még sok tennivaló áll a népes földrész előtt, amely mind ez idáig nem tudta megszüntetni az Egyesült Államokra való védelmi ráutaltságát. Rengeteg nehéz kérdés vár megoldásra, köztük a védelmi kiadások fokozása. Washington az ország össztermelésének hozzávetőleg 3,2 százalékát fordítja védelmi célokra. Az európai átlag ezzel szemben mindössze 2,1 százalék. A kiadások ilyen arányú emelése minden bizonnyal erős ellenállásra talál majd sok európai országban, főként ott, ahol a középtől balra álló szervezetek esetleg arra gyanakszanak, hogy a NATO a jövőben ismét a humanizmus képviselőjének szerepében kíván tetszelegni.
A második világháború óta talán először úgy tűnik, az európaiak belátják: nem maradhatnak örökre 1945 „biztonsági árvagyerekei”, és nem támaszkodhatnak alapvetően az Egyesült Államokra, amely egyáltalán nem hajlandó szárazföldi erők bevetésére. Az európaiak továbbá azt is megértik, talán jobban, mint Bosznia esetében, hogy a földrészen zajló konfliktusok nem értek véget a hidegháború befejeztével, csak átharapóztak a Balkánra.
Carl Bildt, az ENSZ koszovói közvetítője ezt így foglalta szavakba: „Nincs olyan stratégia, amely katonai kivonulásra irányulhat a körzetből. A nemzetközi katonai jelenlétet, amely szavatolja a békét a Balkánon, olyan természetes dolognak kell tekinteni az elkövetkező évtizedekben, mint annak idején a megszálló csapatokat a felosztott Németországban, a hidegháború alatt.”