Vissza a tartalomjegyzékhez

VAGYIM ARISZTOV
Orosz dobás Koszovóban

Jugoszlávia bombázásának kellős közepén az egyik moszkvai újság emlékeztetett arra, hogy Boszniában maradt egy orosz deszantos csapat, amely a nemzetközi békefenntartó erők része volt. Ekkor a csapat már rég nem tartozott a NATO katonai parancsnokságának fennhatósága alá, és a lap figyelmeztetett a veszélyre, amely akkor fenyegeti Oroszországot, ha megkezdődik a NATO-csapatok szárazföldi bevetése. Ez esetben ugyanis az orosz deszantosok szerb testvéreik védelmére kelhettek volna, és Oroszország is háborúban találhatta volna magát. Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, az orosz lap azt ajánlotta az ország katonai vezetésének, hogy sürgősen hívja vissza a csapatot Boszniából.


Szerb harckocsizók integetnek egy orosz katonai konvojnak. Helycsere     Fotó: MTI

Akkor ez a felvetés semmiféle visszhangot nem keltett. Az orosz katonai vezetés nem kommentálta, sajtóvisszhang sem volt, és a deszantosokat elfelejtették. Két hónappal később azonban az orosz lap egyenesen a légideszantos csapatok főparancsnokát, Taszkov tábornokot kérdezte a boszniai deszantcsapat sorsa felől. A tábornok azt válaszolta, hogy még ebben a hónapban elkezdődik az áthelyezésük. Hozzátette továbbá, hogy a boszniai deszantosok „a daytoni egyezménnyel kapcsolatos feladataik teljesítését folytatják”, valamint „a saját felelősségi zónájukban az ellenőrzést valósítják meg”.
Azonban még ugyanazon a napon, amikor a cikk megjelent, az orosz deszantosok magukra irányították az egész világ figyelmét azzal, hogy váratlanul kiszélesítették „felelősségi területüket”. Június 11-én a csapat mintegy kétszáz tagja átlépte a boszniai határt, és nagy sebességgel elindult Koszovó felé. Tizenkettedikére virradóan meg is érkeztek oda, megelőzve a NATO-csapatokat. Ezt a húzást taktikai és látszólag hatásos orosz sikerként lehet értékelni, amely Moszkva javára billenti a mérleg nyelvét. A módszer („tedd, majd fogadtasd el”) nem ismeretlen napjaink politikájában. Többször találkoztunk vele a balkáni konfliktus során. Így cselekedett Milosevics, felszabadítva Szerbiát az albánoktól, így a koszovói albán szeparatisták, akik ki akartak törni Belgrád fennhatósága alól, és a NATO is - először bombázott, és csak utána próbálta bíróság elé állítani Milosevicset.
Most Oroszország is így cselekedett. Mint tudjuk, június 10-én, amikor is aláírásra került a szerb erők Koszovóból való kivonásáról és a NATO-csapások beszüntetéséről szóló egyezmény, Moszkvában arról tanácskozott az amerikai és az orosz delegáció, hogy miképpen valósulna meg Oroszország katonai jelenléte a térségben. Az amerikaiak az egységes NATO-fennhatóság mellett kardoskodtak, azonban Moszkvának ez nem felelt meg: így ugyanis elveszítette volna függetlenségét a jugoszláviai ügyekben, a szerbek pedig úgy tekintették volna, hogy a NATO oldalára állt. Június 11-én ez a tanácskozás megszakadt. Talbot, az USA államtitkár-helyettese Washington felé repült, azonban amikor tudomást szerzett az „orosz dobásról”, egy hajtűkanyarral visszatért Moszkvába. Visszatérése után már sokkal hajlíthatóbbnak tűnt. Felvetette annak lehetőségét is, hogy Koszovóban legyen egy orosz zóna. Brüsszelben is napirendre került egy speciális orosz szektor létrehozása. Oroszország bebizonyította a szerbeknek, hogy nem hagyja őket cserben. Igaz, még igen csekély a Pristinában jelenlévő orosz katonai erő, de Zsirinovszkij pártjának néhány képviselője már elő is terjesztette a mielőbbi létszámnövelés kérdését. A stratégiai objektumnak számító pristinai repülőtér jelenleg orosz katonai ellenőrzés alatt áll - ez mindenképpen siker.
Az új helyzetnek vannak azonban gyenge pontjai is. Ide tartozik az orosz katonák ellenállása a NATO-erőknek, és az albánok, legfőképpen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyre fenyegetőbb fellépése. Az sem elhanyagolandó körülmény, hogy az orosz állampolgárok muzulmán vallásúak, akik sokkal inkább albán hittestvéreik, mint a szerbek oldalán állnak. A muzulmán lakosságú Baskíria és Tatárföld már kinyilvánították, hogy ellenzik a Milosevicset pártoló Moszkva politikáját. Ez pedig Oroszország jelenlegi belpolitikai helyzetében egyáltalán nem veszélytelen körülmény.
Az is kérdés, vajon ki adott utasítást az orosz deszantosok Koszovóba indítására. Úgy tűnik, Ivanov külügyminiszter igazat beszélt, amikor azt bizonygatta, hogy nem is volt tudomása minderről. Hivatalosan nem közölték, hogyan történt, de nem is cáfolták meg azt a verziót, hogy Jelcin adta a parancsot. Másrészt a kezdeményező minden valószínűség szerint az orosz katonai parancsnokság volt.
A moszkvai orosz-amerikai egyezkedés során Ivanov az orosz hadsereg képviseletében kijelentette: „Készek vagyunk megkeresni felelősségünk helyét, és kijavítani mindazt a rosszat, ami eddig a koszovói válság rendezésének kérdésében történt”. Majd a következő napon a deszantosok kiharcolták maguknak ezt a hatáskörzetet, elfoglalva a pristinai repülőteret. Meg nem erősített információk szerint az akciót vezető Zavarzint altábornagyból vezérezredessé léptette elő Jelcin elnök. Érdemes megfigyelni mind a NATO-ban, mind Oroszországban a katonai erők egyre erőteljesebb és látványosabb politikai térnyerését. Június 15-én Helsinkiben Oroszország és Amerika védelmi miniszterei szinte nagyobb szerepet kaptak, mint Ivanov és Albright. Mindkét ország katonai vezetői éreztették, hogy elnökeik különleges felhatalmazásának vannak birtokában. Az ő feladatuk volt az orosz szektor kérdésének és a Koszovó feletti fennhatóság problémájának megoldása még az elnökök találkozása előtt. A NATO-csapatok Koszovóba való bevonulása óta a katonai erők szerepe egyre nőtt. Még sok meglepetés várható részükről, ilyen volt az oroszok legújabb megmozdulása is.