Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁTKAI MIHÁLY
Az olajnál is nagyobb fegyver

„A következő háborút a Közel-Keleten a víz, nem pedig politikai kérdések miatt fogják megvívni” - jegyezte meg négy évvel ezelőtt az ENSZ egykori főtitkára, Boutros Boutros-Ghali, amikor még Egyiptom miniszterelnöke volt. Ismail Serageldin, a Világbank elnöke szerint ezt a megjegyzést az egész világra ki lehet terjeszteni: „Ebben az évszázadban sok háború az olaj miatt robbant ki, a következő évszázad háborúi azonban a víz miatt fognak kitörni.”


Atatürk gát az Eufráteszen. Elzárhatják a csapot    Fotó: MTI

Ideális esetben egy embernek évente egy köbméter ivóvízre van szüksége, személyes szükségekre további 100 köbméterre, és további 1000 köbméter vízre van szükség annyi étel kitermeléséhez, amit egy ember évente elfogyaszt.
Kérdés az, hogy elég lesz-e a víz, ha a föld népessége megduplázódik - veti fel Tony Allan, a Londoni Egyetem professzora a Közel-Kelet vízhiányával kapcsolatos tanulmányában. Ez a kérdés különleges fontossággal bír a Közel-Kelet és Észak-Afrika számára. A térség országai már most annyira függnek a külföldi víztől, mint saját vízkészleteiktől, és ez az előrejelzések alapján a jövőben nagymértékben növekedni fog.
Allan professzor tanulmányában kifejti, hogy a vízhiány önmagában nem determinálja egy ország gazdaságát. Amikor egy országban nincs elég víz a nagy vízigényű mezőgazdasági termelésre, akkor a tapasztalat szerint gazdaságilag megvalósítható, hogy az ország olyan mezőgazdasági termékek termelésére álljon át, melyek vízigénye alacsony. Létezik egy további „rejtett” vízforrás is, amit „virtuális víznek” nevezünk. Ez az a víz, ami a térség élelmiszerimportjaiban található. Több víz folyik ilyen módon az adott helyre, mint amennyit a Nílusból nyernek ki Egyiptom mezőgazdasági szükségeire. A vízhiány mindeddig sehol sem eredményezett háborús konfliktust. A nemzetközi tapasztalatok alapján a múltban a vízhiány sok aggodalmat, de kevés tényleges konfliktust eredményezett.
Az utóbbi huszonöt évben a Közel-Kelet vízkészletei megcsappantak. 1970-ben a térség országai már nem tudták magukat ellátni elegendő vízzel. A népesség növekedésével vízhiány állt be, így megkezdődött a víz importálása.
A közel-keleti víztartalékok kérdése annyira kényes, hogy annak megtárgyalását az oslói szerződésben a folyamat végére, a Jeruzsálem státuszával kapcsolatos tárgyalások idejére halasztották. „A víz Jeruzsálemnél is kényesebb kérdés” - mondja Mubarak Awad, a Nemzetközi Erőszakellenes Szövetség palesztin származású vezetője. „Az emberek Jeruzsálem nélkül is életben tudnak maradni. Víz nélkül azonban nem.”
Az izraeli-palesztin konfliktus gyökerében is - többek között - a ciszjordániai vízgyűjtő terület áll, ami a térség vízigényeinek nagy részét biztosítja. Ha egy ország vízkészletei kimerülnek, az új források feltárása mindig rendkívül drága megoldás.
Izrael a víz-újrafelhasználás nagyon hatásos módszerét dolgozta ki: nemzeti össztermékének kilencvennyolc százalékát vízkészlete mindössze öt százalékának felhasználásával állítja elő. Izraelben az öntözésre felhasznált víz mintegy húsz százaléka az újrafeldolgozott városi vizekből származik. Az országban a tudósok és a tisztviselők egyaránt készen állnak arra, hogy amikor gazdaságilag, politikailag és stratégiailag szükségessé válik, akkor az ország kész átállni a tengervíz sótalanítására. Ariel Saron izraeli külügyminiszter februárban, az Európai Unió nagyköveteivel folytatott tárgyalásain felszólította a diplomatákat, hogy támogassák azt a két szakaszból álló programot, amelynek keretén belül tengervizet sótalanító telepeket hoznának létre a Közel-Keleten, így hosszú távra megoldva Izrael, a palesztinok és Jordánia vízigényeit. Első lépcsőben Gázában kerülne megépítésre egy sótalanító telep, amelyben ötvenmillió köbméter vizet lehetne évente sótalanítani ivóvíz és háztáji vízfelhasználás céljából.
A vízhiány a Közel-Keleten több helyen is konfliktusokat eredményez. Egyiptom a Nílusból nyeri majdnem összes tiszta vizét, a folyót azonban kilenc országgal kell megosztania. Minél több vizet von el ez a kilenc ország a Nílusból, annál kevesebb víz jut el Egyiptomig. Jordánia, amelynek Izraellel és Szíriával kell osztozkodnia a Jordán folyó vízgyűjtőmedencéjén, azzal vádolja Szíriát, hogy a megengedettnél több vizet használ fel a két ország határán folydogáló Jarmuk folyóból. Az emberiség bölcsőjének tekintett Tigris és Eufrátesz folyók térségében is egyre növekszik a feszültség. Törökország ugyanis gátakat épít, melyek Szíria és Irak vízellátását veszélyeztetik.
A vízhiány kérdése hosszú ideje fennállt, ez azonban elmélyült, mióta Törökország belefogott a Délkelet-Anatólia Projektbe (GAP), amelynek keretében az Eufrátesz vizét öntözésre és áramfejlesztésre használja. A GAP keretén belül Törökország három gátat hozott létre, többek között a 48,7 milliárd köbméter kapacitású Atatürk gátat. További két gát kerül átadásra a következő egy éven belül és 2010-re fejezik be az egész projektet. A török beruházás miatt Szíriában egyre többen aggódnak. Damaszkusz szerint Törökország egy 1987-ben megkötött szerződés értelmében beleegyezett abba, hogy az Atatürk gát vízzel való feltöltésének ideiglenes befejezéséig másodpercenként legalább ötszáz köbméter vizet enged át Szíriának. Ankara azonban nem akar beleegyezni egy hosszú távú vízmegosztási tervbe. Bár Törökország időnként másodpercenként akár 800 köbméter vizet is átenged Szíriába, más esetekben ezt másodpercenként 40 köbméterre korlátozza.
Szíria afelől is panaszkodik, hogy a friss vizet Törökország maga számára használja fel, és az a víz, amelyet továbbenged, már trágyával és mérgező anyagokkal fertőzött. Szíria azzal is vádolja Törökországot, hogy az a tisztán szír Kabur folyó torkolatából vezeti el a vizet. Szíria rámutatott arra is, hogy több tucat, a Kabur folyóba torkolló patakot Törökország leválasztott, és földalatti gátakkal akarja ebből a vízgyűjtőből a vizet elvezetni.
Az Al-Hayat című damaszkuszi folyóiratban megjelent cikk rámutat arra, hogy a vízhiány milyen feszültséget eredményezett a szír-török viszonyban: „A törökök évek óta fojtogatják Szíriát. Az Eufráteszt teljes felügyeletük alatt tartják. A Khabur forrásait is támadás alá vették. Senki sem tudhatja, mi a végső céljuk. Az azonban világos, hogy ez katasztrófához vezethet. Világos az, hogy a törökök annyi víztől szeretnék Szíriát megfosztani, amennyitől csak lehetséges. A következmények már most rendkívül súlyosak”. A szír félelmeket csak növeli az a tény, hogy az előrejelzések szerint harminc éve nem volt olyan szárazság a Közel-Keleten, mint ami ebben az évben várható.