Vissza a tartalomjegyzékhez

ÓNODY GYÖRGY
Hullámvölgyben az izraeli jobboldal

Az izraeli politikai váltógazdaságban, mint erre számítani is lehetett, ismét fordulat következett be. A Likud a hatalom átadására kényszerült éppen úgy, mint ahogy egy választási fordulóval korábban a Munkapártnak kellett távoznia a hatalomból.


Netanjahu távozott    Fotó: MTI

A két bukás mégsem azonos. A Munkapárt - az izraeli választók véleménye szerint - túlságosan előreszaladt a rendezési folyamatban. 1996-ban tehát azért vesztette el a többségét, mert az izraeliek túlzottnak ítélték a palesztinoknak adott engedményeket. Ezúttal ennek éppen az ellenkezőjéről volt szó. Netanjahu - részben, mert kötötték a választási kampány során az ultranacionalista és ortodox pártoknak tett ígéretek, másrészt mivel maga sem értett egyet a múlt októberben, az Egyesült Államokban aláírt megállapodással - valójában lassította és akadályozta a rendezést.
Ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Az izraeli közvélemény jelentős része ugyanis ma már egyetért a közel-keleti rendezés lassú, de határozott kibontakozásával. Ugyanakkor a közel-keleti béke megteremtését, Izrael és arab szomszédainak megbékélését az Egyesült Államok is messzemenőkig támogatja. Mindezeken túlmenően Netanjahu saját párthívei szavazatának egy részét is elvesztette. Azokét, akik elutasították a tavaly októberi megállapodást, és akik egyszerűen nem hitték el, hogy Netanjahunak feltett szándéka volt e megállapodás elszabotálása.
Barak sikerében kétségtelenül része volt annak, hogy az izraeli közvélemény elfordult Netanjahutól. Vagyis bukására szavaztak a Barakra adott szavazatokkal. De természetesen nemcsak erről van szó. A Munkapárt elnöke, aki ennek a baloldali pártnak a jobboldalán helyezkedik el, mértéktartó és visszafogott volt a jövővel kapcsolatos megfogalmazásaiban.
Magától értetődően állást foglalt a rendezés folytatása mellett, és nemcsak azt ígérte meg, hogy rendezi a palesztin kérdést, hanem azt is kilátásba helyezte, hogy folytatja a többször elkezdett és mindig megszakadt tárgyalásokat Szíriával.
A szír-izraeli viszony rendezése szinte éppen olyan bonyolult, mint amilyen a izraeli-palesztin ügyé. Itt is, ott is területek visszaadása a tét. De ez csak az egyik oldal. A másik pedig Izrael biztonságának az ügye. Teljesen nyilvánvaló, hogy jószándék és ésszerű kompromisszumok nélkül nem juthatnak messzire. De hogy a valóban bonyolult tárgyalássorozat nincs eleve kudarcra ítélve, az izraeli-palesztin tárgyalások Rabin által sikerre vitt példája bizonyítja.
Barak komolyan gondolja az Izrael biztonságát, és az arab szomszédok elképzeléseit egyaránt figyelembe vevő rendezési folyamat felújítását. Szándékát az is jelzi, hogy az ország legfontosabb politikai erőit tömörítő nemzeti egységkormány alakítására törekszik. Elképzelései szerint a (meggyengült) Likud is tagja lehetne kabinetjének, s a vallásos pártok közül is azok, amelyek támogatják a rendezési folyamat folytatását.
Több nyugati országban száz nap „kegyelmi időt” szokás adni az új miniszterelnöknek. Ennyi időre természetesen Baraknak is szüksége van, hogy választási programját olyan kormányprogrammá alakíthassa át, amely - ígéreteinek és a várakozásoknak megfelelően - szolgálhatja a békefolyamatot a Közel-Kelet térségében.