DR. SZABÓ IVÁN
Nemzetállam és globalizáció
Századunk magyar nyelvfejlődése döbbenetes következményekkel járt. Hovatovább
ott tartunk, ha egy fogalom neve elhangzik, elő kell vennünk a dekódert, ráhangolni a
beszélő nevére, hogy megértsük, miről is van szó tulajdonképpen. Gondoljunk csak
bele, mennyire mást jelenthet például a „demokrácia” szó Rákosi Mátyás, Kádár
János és - mondjuk - Antall József szájában. Vagy mennyire más jut eszünkbe a
„liberális” (pardon: újabban csak „szabadelvű”) jelző hallatán Orbán
Viktort, Magyar Bálintot vagy Csurka Istvánt hallgatva. Ezért ne csodálkozzunk azon,
ha egyesek a globalizációt a jövő zálogának, mások a szabadság halálhírnökének
vélik; hogy vannak, akik erős és céltudatos, mások inkább egyre kevesebb államot
akarnak megtapasztalni; és hogy a nemzet szó hallatán sokan a vér hívó szavát vélik
hallani, miközben sokaknak az állam tisztán nemzeti alapon történő megszervezése létük
fenyegetettségét jelenti. Tisztában kell lennünk avval, hogy az azonos nevű
fogalmakat eltérő értelemben használják.
Itt és most a globalizáció alatt egy olyan jelenséget értünk, mely a piaci ésszerűség
alapján a világ egyre erőteljesebb gazdasági egységesüléséhez vezet. Az emberi
természetet semmibevevő szocialista modell látványos bukása után kockázat mentesen
kijelenthető, hogy a gazdaság működésének és fejlődésének éltető ereje az
ahhoz fűződő érdek. Ezért tehát a piaci mechanizmusok profitorientáltságához bármilyen
minőséget, értéket rendelni dőreség. Legalább olyan dőreség, mint a fák
lombkoronájának üde zöld színét adó klorofillt rossznak minősíteni azon az
alapon, hogy „megeszi” a napfényt, vagy éppenséggel jónak, mert közreműködésével
a növényzet oxigént lélegzik ki. A profitérdek a minél nagyobb hatékonyság érdekében
racionálisan kényszeríti ki az erőforrások egyre erőteljesebb koncentrálását. Ezért
egyesülnek napjainkban világhírű autógyárak, elektronikai üzemek, telekommunikációs
hálózatok.
A hiperbola másik fókuszában az ember, illetve annak közösségei (család, nemzet, társadalom
stb.) állnak. Hogy ezek a globalizáció jelenségét a javukra tudják-e fordítani vagy
csupán sodródnak az eseményekkel, alapvetően rajtuk múlik. Egy pontig maga a globalizáció
is érdekelt az emberi életminőség biztosításában: a profit realizálásához fizetőképes
fogyasztási igény is szükségeltetik. A távlatokban, a belátható időn belül a mérlegben
ki nem mutatható haszontényezőkben azonban nem tudhat gondolkodni. A még meg sem született
világ (így annak elemei: a környezetvédelem, mint a jövő életfeltételeinek biztosítása;
a családpolitika, mely már a mai technikán túli termelés munkaerőbázisát adja; a
transzcendentális eszmék: vallás, filozófia, esztétika) kívül esik a gazdasági
racionalitáson. Az emberi értelem és élniakarás azonban mindig is túlmutat a mán.
Minden emberi közösségnek ott, akkor és addig van értelme és rendeltetése, amíg az
élet minőségének és a holnap biztosításának örök célját hatékonyan szolgálni
tudja. Lehet elméleteket és ideológiát gyártani az állam eredetéről, céljáról
és szerkezetéről. Gyártottak is eleget. De akár a hatalmi (Darwin), akár a szerződéses
(Kant, Rousseau), akár az organikus (Platon, Arisztotelész) elmélet nyomvonalán
indulunk is el, a végkövetkeztetés oda torkollik, hogy az államnak vannak feladatai a
nép jóléte érdekében, az állampolgárok érdekeinek szolgálatában, melyek közé
az anyagi, a szellemi és az erkölcsi érdekek egyaránt beletartoznak. Az állam így
felelős a haladás és bizonyos eszmények megvalósításáért, kifelé pedig polgárainak
megvédéséért.
Ebben az összefüggésben tehát az állam köteles a legmagasabbra értékelt eszmények
egyikét, a szabadságot is biztosítani, beleértve a politikai, a szellemi és a gazdasági
szabadságot egyaránt. Az államnak, mint közösségi szervezetnek céljai eléréséhez
eszköz a jogrend. A közjog ennek keretében a gazdasági élet szereplőinek magatartásformáit
is szabályozza.
A XVIII-XIX. század európai ipari fejlődése számára két egyidejű és egymást kiegészítő
dolog jelentette a legideálisabb közeget: a polgári társadalom és a nemzeti azonosságtudat.
Míg az első a kibontakozáshoz nékülözhetetlen szabadságot és annak jogrendjét
biztosította, addig a másik az érzelmi elkötelezettséget és a külső konkurenciával
szemben a védelmet. Eközben persze a polgár is érezhette a nemzetállam fogyasztóvédelmi
jótéteményeit. (Például a kartell- és trösztellenes törvényeket.) Nem is volt
nagyobb probléma, amíg egy-egy ország határai között a mindig is csak eszmei síkon
létező közös leszármazási, vérségi kapcsolatot (a keveredés nem a szabin nők
elrablásával kezdődött!) helyettesítő azonos anyanyelv dominanciája vitathatatlan
volt, vagy éppen ez volt az alap a közös haza megteremtésére, mint Németországban
vagy Olaszországban. A soknemzetiségű országok a nemzetállam polgári fejlődése érdekében
válaszút elé kerültek: a többségi nemzet vagy asszimilálja, netán elüldözi
(kitelepíti, megsemmisíti) kisebbségeit, vagy a határain belül élő valamennyi népcsoport
együttességét tekinti úgynevezett politikai nemzetnek. A soknemzetiségű
Nagy-Magyarország a kiegyezés után az 1868. évi XLIV. törvénycikk tanúbizonysága
szerint ez utóbbi utat választotta. Több fejlődésben elmaradt, nemzeti szuverenitásának
gyakorlásában meggátolt, azonos nyelvű, vallású és kultúrájú, közös történelmi
gyökerű népcsoport csak a XX. században élhette meg saját nemzeti identitásának
kibontakozását (románok, szlovákok, albánok, csecsenek), és vannak, melyeknek ez még
máig sem adatott meg (baszkok, palesztinok, kurdok).
Időközben azonban a nemzetállami körülmények, a közjó államhatárok keretei közötti
sikeres biztosításának lehetőségei fölött elhaladt az idő. A verseny már nem a
nemzeti iparok, hanem az egész világot átfogó monopóliumok között folyik. Az egyre
erőteljesebben globalizálódó gazdaság döntéshozó igazgató tanácsai ma jóval
nagyobb területre kiterjedő joghatósággal rendelkeznek, mint bármely, mégoly
etnikailag homogén nemzetállam parlamentje. Ha tehát az egyén és közösségei érdekeinek
védelmében valóban hatékony képviseletre tartunk igényt mindazokban a kérdésekben,
melyekre a globalizált gazdasági hatalom nem tud vagy nem akar válaszokat adni, akkor a
társadalmi-politikai közakaratnak a gazdaságival azonos súlycsoportba kell kerülnie.
Más szóval ez azt jelenti, hogy az eddig a nemzeti szuverenitás keretébe tartozó döntéshozatali
jog egy részét át kell ruházni egy olyan magasabb szintre, mely épp a nemzet tagjai
érdekében, a siker reményében képes azt hasznosítani. Ez minden létező és jövőbeli
integráció célja és értelme, hívják azt akár NATO-nak, Európai Uniónak, vagy éppen
ENSZ-nek.
Az előrehaladás tér- és időbeli ütemezése rendkívül nagy körültekintést igényel,
hiszen érzelmi és ésszerűségi kérdések határsávjában mozgunk. Meg kell értenünk,
hogy csak az a nemzet tud szuverenitásának egy részéről lemondani akár a legracionálisabb
szempontok alapján is, amelyik rendelkezik szuverenitással. Ezért még hosszú ideig
együtt fogunk élni (akár új) nemzetállami törekvések és egyidejűleg integrációs
erőfeszítések ellentmondásosnak tűnő világával.
(A szerző az MDNP tiszteletbeli elnöke)