Vissza a tartalomjegyzékhez

DR. SZABÓ IVÁN
Nemzetállam és globalizáció

Századunk magyar nyelvfejlődése döbbenetes következményekkel járt. Hovatovább ott tartunk, ha egy fogalom neve elhangzik, elő kell vennünk a dekódert, ráhangolni a beszélő nevére, hogy megértsük, miről is van szó tulajdonképpen. Gondoljunk csak bele, mennyire mást jelenthet például a „demokrácia” szó Rákosi Mátyás, Kádár János és - mondjuk - Antall József szájában. Vagy mennyire más jut eszünkbe a „liberális” (pardon: újabban csak „szabadelvű”) jelző hallatán Orbán Viktort, Magyar Bálintot vagy Csurka Istvánt hallgatva. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha egyesek a globalizációt a jövő zálogának, mások a szabadság halálhírnökének vélik; hogy vannak, akik erős és céltudatos, mások inkább egyre kevesebb államot akarnak megtapasztalni; és hogy a nemzet szó hallatán sokan a vér hívó szavát vélik hallani, miközben sokaknak az állam tisztán nemzeti alapon történő megszervezése létük fenyegetettségét jelenti. Tisztában kell lennünk avval, hogy az azonos nevű fogalmakat eltérő értelemben használják.
Itt és most a globalizáció alatt egy olyan jelenséget értünk, mely a piaci ésszerűség alapján a világ egyre erőteljesebb gazdasági egységesüléséhez vezet. Az emberi természetet semmibevevő szocialista modell látványos bukása után kockázat mentesen kijelenthető, hogy a gazdaság működésének és fejlődésének éltető ereje az ahhoz fűződő érdek. Ezért tehát a piaci mechanizmusok profitorientáltságához bármilyen minőséget, értéket rendelni dőreség. Legalább olyan dőreség, mint a fák lombkoronájának üde zöld színét adó klorofillt rossznak minősíteni azon az alapon, hogy „megeszi” a napfényt, vagy éppenséggel jónak, mert közreműködésével a növényzet oxigént lélegzik ki. A profitérdek a minél nagyobb hatékonyság érdekében racionálisan kényszeríti ki az erőforrások egyre erőteljesebb koncentrálását. Ezért egyesülnek napjainkban világhírű autógyárak, elektronikai üzemek, telekommunikációs hálózatok.
A hiperbola másik fókuszában az ember, illetve annak közösségei (család, nemzet, társadalom stb.) állnak. Hogy ezek a globalizáció jelenségét a javukra tudják-e fordítani vagy csupán sodródnak az eseményekkel, alapvetően rajtuk múlik. Egy pontig maga a globalizáció is érdekelt az emberi életminőség biztosításában: a profit realizálásához fizetőképes fogyasztási igény is szükségeltetik. A távlatokban, a belátható időn belül a mérlegben ki nem mutatható haszontényezőkben azonban nem tudhat gondolkodni. A még meg sem született világ (így annak elemei: a környezetvédelem, mint a jövő életfeltételeinek biztosítása; a családpolitika, mely már a mai technikán túli termelés munkaerőbázisát adja; a transzcendentális eszmék: vallás, filozófia, esztétika) kívül esik a gazdasági racionalitáson. Az emberi értelem és élniakarás azonban mindig is túlmutat a mán. Minden emberi közösségnek ott, akkor és addig van értelme és rendeltetése, amíg az élet minőségének és a holnap biztosításának örök célját hatékonyan szolgálni tudja. Lehet elméleteket és ideológiát gyártani az állam eredetéről, céljáról és szerkezetéről. Gyártottak is eleget. De akár a hatalmi (Darwin), akár a szerződéses (Kant, Rousseau), akár az organikus (Platon, Arisztotelész) elmélet nyomvonalán indulunk is el, a végkövetkeztetés oda torkollik, hogy az államnak vannak feladatai a nép jóléte érdekében, az állampolgárok érdekeinek szolgálatában, melyek közé az anyagi, a szellemi és az erkölcsi érdekek egyaránt beletartoznak. Az állam így felelős a haladás és bizonyos eszmények megvalósításáért, kifelé pedig polgárainak megvédéséért.
Ebben az összefüggésben tehát az állam köteles a legmagasabbra értékelt eszmények egyikét, a szabadságot is biztosítani, beleértve a politikai, a szellemi és a gazdasági szabadságot egyaránt. Az államnak, mint közösségi szervezetnek céljai eléréséhez eszköz a jogrend. A közjog ennek keretében a gazdasági élet szereplőinek magatartásformáit is szabályozza.
A XVIII-XIX. század európai ipari fejlődése számára két egyidejű és egymást kiegészítő dolog jelentette a legideálisabb közeget: a polgári társadalom és a nemzeti azonosságtudat. Míg az első a kibontakozáshoz nékülözhetetlen szabadságot és annak jogrendjét biztosította, addig a másik az érzelmi elkötelezettséget és a külső konkurenciával szemben a védelmet. Eközben persze a polgár is érezhette a nemzetállam fogyasztóvédelmi jótéteményeit. (Például a kartell- és trösztellenes törvényeket.) Nem is volt nagyobb probléma, amíg egy-egy ország határai között a mindig is csak eszmei síkon létező közös leszármazási, vérségi kapcsolatot (a keveredés nem a szabin nők elrablásával kezdődött!) helyettesítő azonos anyanyelv dominanciája vitathatatlan volt, vagy éppen ez volt az alap a közös haza megteremtésére, mint Németországban vagy Olaszországban. A soknemzetiségű országok a nemzetállam polgári fejlődése érdekében válaszút elé kerültek: a többségi nemzet vagy asszimilálja, netán elüldözi (kitelepíti, megsemmisíti) kisebbségeit, vagy a határain belül élő valamennyi népcsoport együttességét tekinti úgynevezett politikai nemzetnek. A soknemzetiségű Nagy-Magyarország a kiegyezés után az 1868. évi XLIV. törvénycikk tanúbizonysága szerint ez utóbbi utat választotta. Több fejlődésben elmaradt, nemzeti szuverenitásának gyakorlásában meggátolt, azonos nyelvű, vallású és kultúrájú, közös történelmi gyökerű népcsoport csak a XX. században élhette meg saját nemzeti identitásának kibontakozását (románok, szlovákok, albánok, csecsenek), és vannak, melyeknek ez még máig sem adatott meg (baszkok, palesztinok, kurdok).
Időközben azonban a nemzetállami körülmények, a közjó államhatárok keretei közötti sikeres biztosításának lehetőségei fölött elhaladt az idő. A verseny már nem a nemzeti iparok, hanem az egész világot átfogó monopóliumok között folyik. Az egyre erőteljesebben globalizálódó gazdaság döntéshozó igazgató tanácsai ma jóval nagyobb területre kiterjedő joghatósággal rendelkeznek, mint bármely, mégoly etnikailag homogén nemzetállam parlamentje. Ha tehát az egyén és közösségei érdekeinek védelmében valóban hatékony képviseletre tartunk igényt mindazokban a kérdésekben, melyekre a globalizált gazdasági hatalom nem tud vagy nem akar válaszokat adni, akkor a társadalmi-politikai közakaratnak a gazdaságival azonos súlycsoportba kell kerülnie. Más szóval ez azt jelenti, hogy az eddig a nemzeti szuverenitás keretébe tartozó döntéshozatali jog egy részét át kell ruházni egy olyan magasabb szintre, mely épp a nemzet tagjai érdekében, a siker reményében képes azt hasznosítani. Ez minden létező és jövőbeli integráció célja és értelme, hívják azt akár NATO-nak, Európai Uniónak, vagy éppen ENSZ-nek.
Az előrehaladás tér- és időbeli ütemezése rendkívül nagy körültekintést igényel, hiszen érzelmi és ésszerűségi kérdések határsávjában mozgunk. Meg kell értenünk, hogy csak az a nemzet tud szuverenitásának egy részéről lemondani akár a legracionálisabb szempontok alapján is, amelyik rendelkezik szuverenitással. Ezért még hosszú ideig együtt fogunk élni (akár új) nemzetállami törekvések és egyidejűleg integrációs erőfeszítések ellentmondásosnak tűnő világával.
(A szerző az MDNP tiszteletbeli elnöke)