Vissza a tartalomjegyzékhez

MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Korlátlan eufória és korlátozott türelem

Hatalmas lelkesedés, három nap eufória és felfokozott remények a pápalátogatás után is Romániában: II. János Pál és Teoctist pátriárka valóban történelmet írt. A jelek szerint a katolikus és az ortodox egyház között tényleg megtört az évezredes jég, a kapcsolatfelvételt mindkét részről úgy ítélték, mint ígéretes kezdetet az egyházegyesítés folyamatában. Természetesen egyik fél sem számol belátható időn belül azzal, hogy a Vatikán és az ortodox világ egyesül, de nyilvánvalóan elképzelhető az együttműködés, köny-nyebb lesz az érdekek összeigazítása. És noha a látogatás igazi célzottja, Moszkva továbbra is hallgat, a moszkvai pátriárka nem reagál, a bukaresti történések komoly hatással lehetnek az egyházakon túl a világpolitikára is.

Az egyik legfontosabb tényező talán az, hogy a pápa látogatása és a katolikus egyház közeledése hozzájárul egy bizonyos félelem feloldásához. Nemcsak Romániában, hanem más kelet-európai országokban is erősen él az a gyanakvás, amit az elmúlt évtizedek néhány nem túl szerencsés történészi teóriája is erősített, miszerint a nyugati világ határa azonos a nyugati kereszténység határával, azaz a demokrácia és a piacgazdaság terjedésével. Kétségtelen, hogy az ortodoxiának vannak komoly felfogásbeli, gondolkodásbeli hatásai, amelyek valamiképp közrejátszanak ennek a régiónak a fejlődésében, és amelyek valóban nem kedveznek a nyugati típusú fejlődésnek. De ha ezt a teóriát az ember elfogadja örökérvényűnek, akkor Kelet-Európa reménytelenül el van vágva a nyugati típusú fejlődés esélyeitől. Márpedig ez a fajta érvelés - Romániában legalábbis - épp azok számára fegyver, akik igazából nem akarják az ország európai integrációját. Tehát mennél inkább hangsúlyozza a nyugat a két kereszténység közti áthidalhatatlan szakadékot, annál inkább erősíti keleten a demokrácia-ellenes posztkommunista erőket. A pápa látogatása ezeknek az erőknek nagyon nem kedvezett: a románok - három napra legalább - úgy érezhették, hogy bekerültek a nyugati világ spirituális érverésébe.
Ez a mámorító érzés, ez a hatalmas eufória azonban Románia esetében komolyan visszaüthet. Az az ország, amelynek Európától való lemaradása jelentős részben épp annak köszönhető, hogy nehezen tud szembenézni saját kihívásaival, becsapja a saját orra előtt Európa ajtaját, ha megint elhiteti magával, hogy a pápa három napja már át is lendítette mindenfajta szakadékon. Ha a szimbólumok gazdag világa, ami ezt a három napot jellemezte, nem alakul át konkrétan megfogalmazott feladatok listájává, ha a lapok öntömjénezése („a románok az egyházi egység akarásával Isten választott népe lettek”) megint csak a hamis illúziók uralmát állandósítja, akkor Románia ugyanúgy becsapja magát, mint 1997-ben a NATO-tagság kapcsán. Emlékezetes és társadalomtudósok számára feltehetően sok izgalmas kutatnivalót takaró jelenség volt, amikor Romániában kibontakozott egy öngerjesztő NATO-kampány, aminek végül is az lett a lényege, hogy Romániát azért kell felvenni a NATO-ba, mert a román nép ezt nagyon szeretné. Márpedig azt, hogy ez a valósággal és az igazi követelményekkel nem számoló népmozgalom mennyire felszínesen érintette meg a románokat, jól jelzi, mennyire könnyedén fújta semmibe a korábbi NATO-eufóriát a jugoszláviai háború első néhány napja.
Egyébként pedig a pazar külsőségek és a szívmelengető szimbólumok mögött és alatt egyelőre nem tudni, mekkora az igazi változás. Volt néhány fontos momentum, például hogy néhány nappal a látogatás előtt a kormány ismét elrendelte néhány elkobzott ingatlan visszaadását az egyházaknak, illetve közösségeknek. Ennek a lépésnek az értékét viszont csökkenti, hogy a kabinet már tavaly is hozott ilyen döntést, de azóta is csak egy-két ingatlan került vissza valójában a tulajdonoshoz: hatalmas ez ügyben az ellenállás - a jelek szerint a román adminisztráción belül is. A pápalátogatás során egyébként sokszor előkerült a katolikusok és az ortodoxok konfliktusa a templomok körül - és hogy ezt a konfliktust békésen kell rendezni -, de a római pápa bukaresti megjelenése nem hozta reflektorfénybe a római katolikusok gondjait, akiknek vagyonát nem az ortodoxoktól kell visszavenni, hanem maga az állam kellene, hogy visszaszolgáltassa. Hogy ez mennyire nehezen megy, arra jó példa a nagyváradi katolikus püspökség épülete, amely ma múzeum, és noha egy tavalyi döntés azt is visszaszolgáltatta a tulajdonosnak, a valóságos visszaadásra csak az ad némi reményt, ha Magyarország új épületet finanszíroz a múzeumnak.
Nem valószínű, hogy az a néhány szó, amit a pápa a bukaresti katolikus misén magyarul is elmondott, egycsapásra feledtette volna az erdélyiek csalódását, amit az okozott, hogy az ortodoxok feltételeinek engedve, nyilván a történelmi esélyek kedvéért nem látogatott el oda, ahol hívei túlnyomó többsége él. Talán a pápalátogatással is összefügg, hogy a bukaresti szenátusban a koalíciós pártok meglepő mód betartották a sokadik és korábban sűrűn felrúgott egyességet, és két nappal a nagy esemény után megszavazták a helyi közigazgatási törvény legkényesebb pontjait: a kétnyelvű feliratokat, és az anyanyelvhasználat lehetőségét ott, ahol a kisebbség meghaladja a húsz százalékot. Csakhogy a törvény végszavazása még hátra van, és kétséges a további sorsa is, hiszen a tanügyi törvény is a szenátus és a képviselőház között rostokol mostanság, végeláthatatlan egyeztetések eléggé kevés reménnyel kecsegtető folyamatában.
Nem igazán jó jel, hogy amikor a pápa a három nap alatt egyetlen rövid bekezdést szentelt Erdélynek és a kisebbségi jogok betartásának az államfő fogadásán, az élő közvetítések lezártával ezt a részt egyetlen tévéállomás sem idézte vissza, egyetlen újság sem emelte ki. A pápa távozása után derült ki, hogy II. János Pálnak végül mégiscsak volt kiállása a visszaszolgáltatásért, mégiscsak megemlítette a mártírok között a magyar Márton Áront is, mégiscsak volt vigasztaló gesztusa az erdélyi hívek felé - de mindez szigorúan zárt körben, a nyilvánosság teljes kizárásával történt.
És az sem igazán jó jel a felekezetközi béke eluralkodására, hogy miközben a pápa és a pátriárka Bukarestben az egyházak együttélésének új alapjait próbálták megteremteni, néhányszáz kilométerrel arrébb, egy határon túli román közösség ortodox papjai arra tüzelték egy falu lakosait, hogy romboljanak le egy félkész baptista templomot. Bár ez nem Romániában történt, hanem a Moldova köztársaságban, az egyház mégiscsak ugyanaz az ortodox egyház, amelynek ottani metropolitája a bukaresti tévében enyhe félmosollyal kommentálta a történteket: nem értett egyet az erőszakkal, de érzékeltette, hogy egy szektával szemben nem lehet másképp eljárni…
Azt hiszem a dolog lényegét illetően annak a magyarországi elemzőnek van leginkább igaza, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy ezer évnyi konfliktust - plusz ötszáz évet: az egyházszakadás előzményét - nem lehet sem három nap, sem három hét, de még három év alatt sem nyom nélkül felszámolni. Érdemes örülni annak, hogy a törekvés legalább létezik, és hogy a tolerancia, a felekezeti és etnikai béke legalább követelményként, kötelező szlogenként jelen van a két nagy egyház gondolatkörében. Ez épp az elmúlt évezred és a múlóban lévő évszázad történéseinek fényében tűnik komoly vívmánynak, még ha a Vatikán és Bukarest egymás iránti türelme egyelőre nem is terjed ki a Romániában élő magyar katolikusokra.