Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ MIKLÓS
Nagyhatalmi célok és premodern értékek

Bukarestbe olyan katolikus egyházfő látogatott, aki nem csupán a római világegyház óriási tájékozottságának van birtokában, de egy kelet-európai viszonyok között eltöltött élet tapasztalatai alapján tudja megítélni, hogy ebben a térségben milyen gesztusok mit jelentenek. Pontosan tudja, hogy amennyiben romániai főpásztori látogatása során felkeresi több millió magyar római katolikus és román görög katolikus hívét püspökségeik székhelyén: Gyulafehérvárott, esetleg Nagyváradon és Balázsfalván, akkor gesztust tesz a magyar kisebbségi törekvések felé és a román ortodox egyházhoz képest felértékeli a görög katolikus egyházat. Ezzel elhatárolja magát a magyar kisebbség asszimilálására törekvő román nacionalizmustól és a román ortodox egyháznak attól a szándékától, amely szeretné a görög katolikusokat visszaterelni az ortodox egyház táborába. Ha viszont lemond a látogatásról, akkor a román nacionalizmusnak tesz engedményt magyar hívei rovására és az ortodox integralizmusnak görög katolikus román hívei terhére. Tudjuk, a pápa a román nacionalizmus és a román ortodox egyház javára döntött. Ez a tény megérdemli, hogy megpróbáljuk az okát megkeresni.


Rosszul lett a pápa fogadására kirendelt dísszázad egyik tagja. Felfokozott várakozás     Fotó: MTI

Látszólag nincsen keresnivaló. A Vatikán szóvivője tájékoztatta a világ közvéleményét arról, hogy a román autokefál (autonóm, vagyis más Románián kívüli ortodox egyházi felsőségnek alá nem rendelt) ortodox egyház feje, Teoctist pátriárka feltételként szabta, hogy a magas vendég csak a román fővárosba látogathat el, hívei egyházi székhelyét az ortodox egyház tekintélyének emelése érdekében el kell kerülnie.
A kérdés így tehát az, hogy a pápa miért teljesítette ezt a feltételt. Természetesen azért, mondja a Vatikán, mert az ezeréves egyházszakadás megszüntetése, a reformáció előtti keresztény értékrendet továbbhagyományozó keleti és nyugati egyházak újraegyesítése annyira fontos, hogy a hídverő gesztust a romániai katolikusok rovására is meg kellett tennie. Ez nem magától értetődő. Teoctist pátriárka feltétele arrogáns. Ha a pápa ilyen feltételt nem fogad el, akkor egyértelműen az ortodox felet terheli a kapcsolat elhárításának ódiuma. Mindenki azt gondolja, hogy az ortodox fél nem akarja nyíltan elutasítani a római gesztust, de burkoltan elutasítja azzal, hogy teljesíthetetlen feltételt támaszt. Valóban teljesíthetetlent: hogyan lehet kifogásolni, hogy a főpásztori látogatás során a pápa ne keresse fel ottani jelentős számú hívét. Amennyiben a pápa nem fogadja el a feltételt és lemondja a romániai látogatást, akkor látogatási szándékával megtette a megbékélő gesztust, kinyújtotta a katolikus egyház kezét a keleti testvér felé és az eltaszította a kinyújtott kezet. Nem magától értetődő, hogy az oly presztízsérzékeny Szent Szék ebben az esetben könnyen elszenvedte a tekintélyén esett csorbát. Más okot kell keresni a pápa magatartásának magyarázatára, mint a hídverés fontosságát.
Közelebb visz, ha figyelembe vesszük, hogy a pápa könnyen elkerülhette volna a kényes szituációt, ha a gesztust olyan ortodox ország meglátogatásával teszi, amelyben nem él római katolikus kisebbség. A kéznyújtás szimbolikus ereje is nagyobb lehetett volna, ha olyan ortodox kultuszhelyen történik, mint a görögországi Athosz-hegyi kolostor vagy a bulgáriai Veliki Tirnovo melletti nagy múltú klastrom, mint a tisztán világi fővárosban, Bukarestben. A görög és a bolgár ortodox egyházak azonban a konstantinápolyi pátriárka főségi körébe tartoznak, nem a moszkvai pátriárkáéba. A világi támasz nélküli konstantinápolyi pátriárka nem csorbítja az autokefál egyházak függetlenségét. A moszkvai patriarchátus az, amelynek hegemón törekvései ellen az autonóm ortodox egyházak kétségbeesetten védekeznek. Vonatkozik ez sok tekintetben a román ortodox egyházra is, de a román egyház mégis az autokefál ortodox egyházaknak abba a körébe tartozik, amelyben a moszkvai pátriárka afféle keleti pápának akarja magát elfogadtatni. A keleti keresztény egyházak ezer év óta államegyházak. Nem bírnak olyan saját anyagi bázissal, mint a katolikus egyház és nem tudják maguk mögött a világegyház nemzetközi központjának támogatását.
A volt népi demokráciák ortodox egyházainak Zagorszkhoz (ez a Moszkva melletti agglomerációs városka a moszkvai pátriárka székhelye) való viszonyát országaik világi hatalmi tényezői határozzák meg. Ez Teoctist pátriárkára igen nagy mértékben vonatkozik. Az egyházközi kérdés ezzel világi szintre kerül át. A Vatikán azért nyújtja Bukaresten át a kezét az ortodoxia felé, mert nem csak Zagorszknak, hanem a Kremlnek is nyújtja. A pápa céljai végső soron vallásiak - itt most már nem a katolikus-ortodox kiegyezésről van szó, hanem átfogóbb célokról -, de ezeket az egyházfő jórészt politikai eszközökkel kívánja elérni. II. János Pál egész működése arra mutat, hogy revideálni akarja a II. Vatikáni Zsinat reform vonalát, és vissza akarja venni a modern világtól az Egyház számára, amit még lehetséges. XIII. Leó még taktikai kompromisszumokat tett avégett, hogy a katolicizmus premodern értékeit átmentse. XXIII. János volt az első egyházfő, aki végiggondolta, hogy a premodern értékek jelentős része, amihez az Egyház világi hatalma és a világi hatalom által biztosított - olykor már erodálódott és csak a felszínen látszó - befolyásának megőrzése érdekében ragaszkodott, nincs összhangban a kereszténység normáival, viszont a modern fejlődés sok olyat hozott, ami összhangban áll a kereszténységgel.
II. János Pál azonban a reformokat láthatóan elvtelen engedménynek tekinti és vissza akarja állítani a premodern értékek érvényesülését. Ezek nagy része politikai eszmeként is releváns: lokális tradíciók szemben a globalizmussal, az önző üzleti szellem elutasítása, a fogyasztói társadalom elvetése. Ehhez az Egyház politikai szövetségeseket keres. Az ellenség politikai ellenfélként az Egyesült Államokban ölt testet. Vele szemben az egyházfő számára minden szövetséges jónak tűnik. A politikailag romantikus antikapitalizmusnak is tekinthető premodern értékrend védelmére fel akarja használni a bolsevizmus maradványainak marxista antikapitalizmusát és nyugatellenességét is.
A pápa nem huny szemet semmiféle politikai erők által okozott szenvedés fölött, de nem mér egyenlő mértékkel. Irak esetében a nyugati embargó által okozott szenvedés ellen felemeli a szavát, míg a Szaddám Huszein-rezsimnek az iraki kurdok és síiták elleni véres büntető expedíciói kevésbé érintik. A bukaresti látogatás ilyen - és nem másféle - lebonyolításában is szerepet játszik a koszovói konfliktus. A pápa és Teoctist pátriárka szolidárisak mind az elüldözött albánokkal, mind a bombázott szerbekkel, de csak a NATO-t bélyegzik meg, Milosevics rendszerét nem. Pedig a keresztény erkölcs kritériumai alapján egyértelműen különbséget lehet(ne) tenni. Az albánokat tizedelő népirtás során szándékos emberölés folyik, a NATO-bombázás anyagi kárt akar okozni, az emberéletet kímélni igyekszik. A két egyházfő békét követel, ami nem biztosan jelenti az elüldözött albánok háborítatlan visszatérését szülőföldjükre, de Milosivics hatalmának átmentését igen.
Mindezek figyelembe vételével érdemes visszatérni arra, hogy a pápa miért is teljesítette a román pátriárka teljesíthetetlen feltételét. Még a román politikai körülmények sem kényszerítették volna erre. A jelenlegi román kormánykoalíció meghatározó erőivel valószínűleg el lehetett volna fogadtatni, hogy a pápa meglátogatja híveit és gesztust tesz annak a magyar kisebbségnek is, amelynek politikai képviselete koalíciós partnerként jelen van a jelenlegi bukaresti kormányban. Az ortodox egyház azonban nem ennek a román tábornak, hanem az engesztelhetetlen nacionalizmusnak partnere. A keleti viszonyokat élettapasztalatból ismerő pápa tudja ezt. Ezeknek az erőknek tett gesztust, hogy erősítse körükben a NATO-ellenes érzelmeket és igyekezzen ezt a hivatalos ortodox egyházon keresztül jól megszólítható tábort a NATO felől Moszkva felé terelni. Megtette a gesztust hívei rovására. Hasonlót tett kubai látogatásakor is, mikor nem kötötte ki feltételként, hogy engedjék szabadon odaérkezése előtt a politikai foglyokat (máig is börtönben van nagy részük), mert sorsuknál fontosabb volt számára, hogy a Castro-diktatúrát ne váltsa fel USA-barát rendszer.
A tizenkilencedik században jelentős gondolkodók, a század elején Csaadajev, majd a nyolcvanas években Szolovjov rekatolizálni akarták a pravoszláv Oroszországot. Burkolt törekvés volt ez arra, hogy megszabadítsák országukat a pétervári cár és a moszkvai pátriárka zsarnokságától. Ma nem biztos, hogy Róma egy rekatolizált Zagorszkot fel akarna szabadítani a Kreml uralma alól.
(A szerző történész)