Amióta II. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi uralkodó az i.e. III. században
Alexandriában létrehozta a Muszeiont, a világ valamennyi múzeuma nevében erre az intézményre
utal. Az azonban kevéssé ismert, hogy az alexandriai Muszeion nem a régi tárgyak gyűjtését
tekintette fő céljának, vagyis nem a mai értelemben vett „múzeum” volt: itt őrizték
az ókor legnagyobb könyvgyűjteményét, amelynek számát 700-900 ezer tekercs közé
teszik a kutatók. (A hagyomány szerint a Muszeion számára fordította le hetven zsidó
bölcs a Tórát görögre, amelyet Szeptuaginta néven ismerünk.)
A judeai Lakis ostroma. A ninivei dombormű művészi reprodukciója
A Muszeion emellett valódi kutatóbázisként, tudományos műhelyként is szolgált:
csillagvizsgálójában, botanikus- és állatkertjében tudósok számos generációja
kutatott és jutott nagyszerű felfedezésekre. Ma a Muszeionnak egyetlen méltó utódja
akad a világon, s ez az 1753-ban alapított British Museum és a hozzá kapcsolódó
British Library. Az előbbiben a világ szinte valamennyi kultúrájának értékes műkincstárgyait,
az utóbbiban pedig szellemi alkotásait: könyveket, kéziratokat halmozták fel az
angolok. (A Brit Könyvtár bibliográfiai tételeinek száma ma megközelíti az egymilliárdot!)
A „Britishben”- ahogyan világszerte emlegetik - emellett komoly kutatómunka is
folyik. A múzeum ókori keleti részlegében csaknem három évszázada kutatják a
Biblia világát idéző írásos és tárgyi emlékeket.
A British Museum főbejárata
A „Biblia világa”: a történelem
A Biblia világát kétféle módon közelíthetjük meg: egyrészt „belülről”, a szöveg
felől; másrészt „kívülről”, a bibliai szövegek vallási, politikai, gazdasági,
kulturális hátterét vizsgálva juthatunk következtetésekre. Az Írások értelmezésében
természetesen az első megközelítési szempont a legfontosabb, hiszen a Biblia több
mint 3000 éve éppen azért a zsidó-keresztény vallás Szentírása, mert szövege igényt
tart a természetfeletti eredetre (inspirációra); miközben azt sem tagadja, hogy könyveit
hús-vér emberek jegyezték le meghatározott térben és időben. A Biblia (az Ó- és
Újszövetség) inspiráltnak tartott hatvanhat könyvéből az elsőt Mózes írta le
valamikor az i.e. II. évezred közepén Egyiptom és Kanaán között a sivatagban; az
utolsót pedig János apostol kapta kinyilatkoztatásban az i. sz. I. század végén, a
kis-ázsiai partok előtt fekvő Patmosz szigetén. A Biblia világa azonban még ennél a
másfél ezer évnél is tágabb időszakot foglal magába, hiszen beletartozik a korai közel-
és közép-keleti kultúrák (sumer, akkád, óbabilóni, asszír, újbabilóni, hettita,
kanaáni, egyiptomi), valamint a hellénisztikus időszak és a római kor története, sőt
- ha komolyan vesszük az inspiráltságot - a közelmúlt, a jelen, sőt a jövő időszaka
is. A „Biblia világa” tehát maga a világtörténelem.
A Biblia inspiráltságát és egyúttal történetiségét is a felvilágosodás korától
kezdve meg-megújuló támadások érik. A kritikusok kifogásaikat eleinte pusztán elméleti
alapra építették, hiszen a XVIII. század végéig a Biblia világának megismeréséhez
csak egyedül a Biblia, valamint az
i.sz. I. században élt zsidó történész, Josephus Flavius munkái álltak rendelkezésre.
Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az ókori történettudomány és annak
legfontosabb segédtudománya, a régészet kezdettől fogva nagy hangsúlyt tett a közel-keleti
emlékek feltárására, amelyektől a Biblia „igazolását” vagy „cáfolatát” várta.
A bibliai régészettel foglalkozóknak azóta nagyjából három tábora alakult ki: az
úgynevezett „minimalisták” szerint az elmúlt kétszáz évben nemhogy egyetlen, a
bibliai kinyilatkoztatást alátámasztó tény nem került elő, hanem csakis azt cáfoló
adatok láttak napvilágot. Ennek az irányzatnak a képviselői (főként az úgynevezett
koppenhágai iskola) odáig merészkednek, hogy a véleményüknek ellentmondó adatokat
egyszerűen figyelmen kívül hagyják, illetve „hamisítványnak” kiáltják ki. A
„fundamentalistának” nevezett másik oldal ennek éppen az ellenkezőjét állítja:
szerintük minden eddig előkerült ókortörténeti dokumentum a Biblia hitelességét támasztja
alá, s ennek érdekében olyanokat is „belelátnak”a régészeti emlékekbe, amiknek
gyakran nemhogy a történeti valósághoz, de a Biblia szövegéhez sem sok közük van.
A harmadik irányzat egyfajta középutat képvisel: elismeri azt, hogy a régészet számos
ponton alátámasztja a bibliai könyvek hitelességét, ugyanakkor azt sem tagadja, hogy
vannak olyan leletek, amelyek nem illeszkednek bele maradéktalanul a Biblia világába.
Ennek az irányzatnak a képviselői teljes joggal azt is hozzáfűzik ehhez, hogy a
Biblia inspiráltságának elfogadása vagy elutasítása alapvetően hitbeli döntés, és
nem tudományos kutatás kérdése.
Angol kutatók Keleten
A XIX. század európai birodalmai (az angol, a francia, majd a német) egymással
versenyezve igyekeztek feltárni az ókori kelet emlékeit, amelyek akkoriban az oszmán-török
birodalom területi fennhatósága alatt álltak. 1808-ban Claudius Rich, bagdadi angol követ
térképezte fel Babilónt, 1842-ben Paul-Emile Botta moszuli francia konzul tett látogatást
Ninive romjai között. A kutatást hamarosan követte az itt talált leletek elszállítása.
1849-ben Henry Rawlinson bagdadi angol követ - aki az ékírás megfejtésében is
szerepet játszott - Khorszabad asszír palotájának díszeit vitette Londonba, majd
Henry Layard Ninivéből és Nimrudból tette ugyanezt. Layard 1845-ben Ninivében feltárta
II. Assurnászirapli (i.e. 884-859) palotáját, benne a hatalmas szárnyas oroszlánokkal;
s mert az oszmán hatóságok nem akadályozták, a szobrokat Londonba szállíttatta,
eredetileg azzal a céllal, hogy „a királynő palotájának folyosóján álljanak”.
A következő évben újabb palotát tártak fel Ninivében, majd 1851-ben újabb szenzációs
sikert könyvelhetett el: Assurbanapli (i.e. 669-631) ninivei palotájában felfedezte
az asszír király könyvtárát, amely a mai napig alapját képezi mindannak, amit az ókori
Mezopotámia irodalmáról tudunk.
Az angolok a bibliai régészet diszciplínájának létrehozásában is úttörő
szerepet játszottak. 1870-ben Londonban megalakult a Bibliai Régészeti Társaság
(Society of Biblical Archaeology), amelynek fő célja „az ókori Asszíria, Arábia,
Palesztina és más bibliai földek régészetének, kronológiájának, földrajzának és
történelmének kutatása, valamint a régiségek tanulmányozásának előmozdítása
ezekben az országokban”. Dr. Samuel Birch, a British Museum Ókori Keleti Részlegének
vezetője (1860-65) azonosította Omri, Áháb, Jéhu, Azarja, Menáhem, Péka, Hósea,
Hizkija és Manasse zsidó királyokat, valamint több, a Bibliában említett asszír,
damaszkuszi és egyiptomi uralkodót. Az 1865-ben létrejött Palesztina Kutatási Alapítvány
(Palestine Exploration Fund) Izrael földjét helyezte a kutatás centrumába.
Birodalmak emlékei
A British Museum ma - főként a XIX. századi angol kutatóknak köszönhetően - több
olyan leletegyüttessel és dokumentummal rendelkezik, amely nemcsak közelebb visz bennünket
a Biblia világának megismeréséhez, hanem tényszerűen is alátámasztja annak történeti
hitelességét. A múzeum ókori anyagából kiemelkedik az asszír királyok palotáiból
összehordott emlékek sokasága. Az asszír birodalom közismerten a hadsereg erőszakszervezetére
épülő, rablásból és fosztogatásból élő katonaállam volt, amely a Bibliában
mint az északi királyság, Izrael bűneinek megbosszulója, tehát végső soron Isten
tervének végrehajtója szerepel.
Egy hatszög alapú hasáb formájú prizma Színahhéeriba (Szanhérib) asszír király
(i.e. 705-681) első nyolc hadjáratának leírását tartalmazza. Ninive romjai között
talált rá Robert Taylor 1830-ban. A szöveg legismertebb szakasza Ezékiás királyt is
megemlíti, mint aki ellenállt az asszír igának, emiatt Színahhéeriba 46 erődített
városát vette ostrom alá, ahonnan 200 ezer 150 lakost deportált. A Biblia leírása
szerint egyedül Jeruzsálem állt ellen az ostromnak, ahová Ezékiás menekült. Érdekes,
hogy az asszír király felirata hallgatólagosan megerősíti ezt az állítást: „Őt
magát (tudniillik Ezékiást), mint a ketrec madara, Ursalimmu (Jeruzsálem) város
belsejében, királysága városában, olyanná tettem: sáncokat hányatván ellene, a városa
kapuján kijövőt visszafordítottam gyalázatához.” Vagyis ostrom alá vette a várost,
de nem beszél annak bevételéről. Az ókori feliratok természetesen saját interpretációjukban
adják elő a történelmi eseményeket, ezért nem lehet abszolút érvényű forrásként
kezelni őket. Színahhéeriba fenti beszámolójában például egy szóval sem említi a
júdeai Lakis ostromát, amelyről pedig ninivei palotájában valóságos „képregény”
készült. A i.e. 612-ben, Ninive pusztulásakor megsérült domborművet 1853-ban szintén
Layard szállíttatta át Londonba, úgy hogy darabonként, szinte centiméterről centiméterre
haladva szedték le eredeti helyéről és rakták össze újra.
Az asszír birodalom örökébe lépő újbabilóni királyság megszervezője és
legnagyobb királya a Bibliából is jól ismert Nabukudurriuszur (Nabukodonozor) volt. Az
ő uralkodása alatt,
i. e. 586-ban rombolták le Salamon jeruzsálemi szentélyét, és hurcolták fogságba Júdea
lakosságának jó részét, köztük a Bibliából jól ismert Dániel prófétát is. Dániel
könyvét az elmúlt évszázadokban éppen amiatt támadta a kritika, mert az általa említett
két babilóni királyt: Nabúnaidot és Bélsaccárt az egykorú történeti források
sokáig nem említették. (Erről bővebben lásd Dániel Babilónban, Hetek 1999/8, 16.)
A British Museumban őrzött Nabúnaid-agyaghenger felirata azonban mindkét királyt név
szerint említi, Bélsaccárt úgy, mint Nabúnaid elsőszülött fiát, „szívéből
fakadó forrását”. Más egykorú dokumentumokból tudjuk, hogy Nabúnaid tíz évet töltött
Témánban, ebben az arábiai városban, mialatt Babilónban fia gyakorolta az uralmat. Így
válik érthetővé, hogy Bélsaccár miért tette „harmadikként” uralkodóvá Dánielt,
mikor az megfejtette a palotájának falán megjelent írást.
Ez a döntő esemény i.e.539. október 13-án, „Bélsaccár lakomájának” napján
(ez a babilóni naptár szerint Tasrítu hónap 17-én, az újhold ünnepén tartott szakrális
lakoma volt) történt. Minden úgy történt, ahogyan Dániel prófétálta: az éj leple
alatt méd seregek szállták meg a korábban bevehetetlennek hitt Babilónt. Bélsaccárt
megölték, a ténylegesen uralkodó Nabúnaidot pedig száműzték. A csapatai után két
héttel később bevonuló Kürosz perzsa uralkodó egyik első intézkedése volt, hogy a
babilóniak által elhurcolt népeknek és isteneiknek megengedte a hazatelepülést: „Jeruzsálem
városától kezdve Assur és Susán városáig … a Tigris folyón túl fekvő szent városokig,
amelyek (isten)lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre
visszavitettem, örök lakást adtam nekik” - írja i.e. 539-ben kiadott rendeletében,
amely egy ékírásos agyaghengeren látható a British Museum kiállításán.
Az újbabilóni birodalom hetven év alatt betöltötte történelmi küldetését, amely
Júdea „megbüntetésére” és a zsidók fogságba vitelére szólt. Kürosz alatt új
korszak kezdődött el: a hazatelepülés, majd a Második Szentély felépítése. Ezek
után érthető, ha Ézsaiás próféta Küroszról mint az „Úr Fölkentjéről” beszél:
„Ezt mondja az Úr fölkentjének, Kürosznak, akinek megfogtam a jobb kezét, népeket
terítek le előtte, és királyok övét oldom meg, kitárulnak előtte az ajtók, nem
maradnak zárva a kapuk: Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat
betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat,
hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene. Szolgámért,
Jákóbért, választottamért, Izráelért szólítottalak neveden, híres nevet adtam
neked, noha nem ismertél.”