Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
Ninivei képregény

Amióta II. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi uralkodó az i.e. III. században Alexandriában létrehozta a Muszeiont, a világ valamennyi múzeuma nevében erre az intézményre utal. Az azonban kevéssé ismert, hogy az alexandriai Muszeion nem a régi tárgyak gyűjtését tekintette fő céljának, vagyis nem a mai értelemben vett „múzeum” volt: itt őrizték az ókor legnagyobb könyvgyűjteményét, amelynek számát 700-900 ezer tekercs közé teszik a kutatók. (A hagyomány szerint a Muszeion számára fordította le hetven zsidó bölcs a Tórát görögre, amelyet Szeptuaginta néven ismerünk.)


A judeai Lakis ostroma. A ninivei dombormű művészi reprodukciója

A Muszeion emellett valódi kutatóbázisként, tudományos műhelyként is szolgált: csillagvizsgálójában, botanikus- és állatkertjében tudósok számos generációja kutatott és jutott nagyszerű felfedezésekre. Ma a Muszeionnak egyetlen méltó utódja akad a világon, s ez az 1753-ban alapított British Museum és a hozzá kapcsolódó British Library. Az előbbiben a világ szinte valamennyi kultúrájának értékes műkincstárgyait, az utóbbiban pedig szellemi alkotásait: könyveket, kéziratokat halmozták fel az angolok. (A Brit Könyvtár bibliográfiai tételeinek száma ma megközelíti az egymilliárdot!) A „Britishben”- ahogyan világszerte emlegetik - emellett komoly kutatómunka is folyik. A múzeum ókori keleti részlegében csaknem három évszázada kutatják a Biblia világát idéző írásos és tárgyi emlékeket.


A British Museum főbejárata

A „Biblia világa”: a történelem

A Biblia világát kétféle módon közelíthetjük meg: egyrészt „belülről”, a szöveg felől; másrészt „kívülről”, a bibliai szövegek vallási, politikai, gazdasági, kulturális hátterét vizsgálva juthatunk következtetésekre. Az Írások értelmezésében természetesen az első megközelítési szempont a legfontosabb, hiszen a Biblia több mint 3000 éve éppen azért a zsidó-keresztény vallás Szentírása, mert szövege igényt tart a természetfeletti eredetre (inspirációra); miközben azt sem tagadja, hogy könyveit hús-vér emberek jegyezték le meghatározott térben és időben. A Biblia (az Ó- és Újszövetség) inspiráltnak tartott hatvanhat könyvéből az elsőt Mózes írta le valamikor az i.e. II. évezred közepén Egyiptom és Kanaán között a sivatagban; az utolsót pedig János apostol kapta kinyilatkoztatásban az i. sz. I. század végén, a kis-ázsiai partok előtt fekvő Patmosz szigetén. A Biblia világa azonban még ennél a másfél ezer évnél is tágabb időszakot foglal magába, hiszen beletartozik a korai közel- és közép-keleti kultúrák (sumer, akkád, óbabilóni, asszír, újbabilóni, hettita, kanaáni, egyiptomi), valamint a hellénisztikus időszak és a római kor története, sőt - ha komolyan vesszük az inspiráltságot - a közelmúlt, a jelen, sőt a jövő időszaka is. A „Biblia világa” tehát maga a világtörténelem.
A Biblia inspiráltságát és egyúttal történetiségét is a felvilágosodás korától kezdve meg-megújuló támadások érik. A kritikusok kifogásaikat eleinte pusztán elméleti alapra építették, hiszen a XVIII. század végéig a Biblia világának megismeréséhez csak egyedül a Biblia, valamint az
i.sz. I. században élt zsidó történész, Josephus Flavius munkái álltak rendelkezésre. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az ókori történettudomány és annak legfontosabb segédtudománya, a régészet kezdettől fogva nagy hangsúlyt tett a közel-keleti emlékek feltárására, amelyektől a Biblia „igazolását” vagy „cáfolatát” várta. A bibliai régészettel foglalkozóknak azóta nagyjából három tábora alakult ki: az úgynevezett „minimalisták” szerint az elmúlt kétszáz évben nemhogy egyetlen, a bibliai kinyilatkoztatást alátámasztó tény nem került elő, hanem csakis azt cáfoló adatok láttak napvilágot. Ennek az irányzatnak a képviselői (főként az úgynevezett koppenhágai iskola) odáig merészkednek, hogy a véleményüknek ellentmondó adatokat egyszerűen figyelmen kívül hagyják, illetve „hamisítványnak” kiáltják ki. A „fundamentalistának” nevezett másik oldal ennek éppen az ellenkezőjét állítja: szerintük minden eddig előkerült ókortörténeti dokumentum a Biblia hitelességét támasztja alá, s ennek érdekében olyanokat is „belelátnak”a régészeti emlékekbe, amiknek gyakran nemhogy a történeti valósághoz, de a Biblia szövegéhez sem sok közük van. A harmadik irányzat egyfajta középutat képvisel: elismeri azt, hogy a régészet számos ponton alátámasztja a bibliai könyvek hitelességét, ugyanakkor azt sem tagadja, hogy vannak olyan leletek, amelyek nem illeszkednek bele maradéktalanul a Biblia világába. Ennek az irányzatnak a képviselői teljes joggal azt is hozzáfűzik ehhez, hogy a Biblia inspiráltságának elfogadása vagy elutasítása alapvetően hitbeli döntés, és nem tudományos kutatás kérdése.

Angol kutatók Keleten

A XIX. század európai birodalmai (az angol, a francia, majd a német) egymással versenyezve igyekeztek feltárni az ókori kelet emlékeit, amelyek akkoriban az oszmán-török birodalom területi fennhatósága alatt álltak. 1808-ban Claudius Rich, bagdadi angol követ térképezte fel Babilónt, 1842-ben Paul-Emile Botta moszuli francia konzul tett látogatást Ninive romjai között. A kutatást hamarosan követte az itt talált leletek elszállítása. 1849-ben Henry Rawlinson bagdadi angol követ - aki az ékírás megfejtésében is szerepet játszott - Khorszabad asszír palotájának díszeit vitette Londonba, majd Henry Layard Ninivéből és Nimrudból tette ugyanezt. Layard 1845-ben Ninivében feltárta II. Assurnászirapli (i.e. 884-859) palotáját, benne a hatalmas szárnyas oroszlánokkal; s mert az oszmán hatóságok nem akadályozták, a szobrokat Londonba szállíttatta, eredetileg azzal a céllal, hogy „a királynő palotájának folyosóján álljanak”. A következő évben újabb palotát tártak fel Ninivében, majd 1851-ben újabb szenzációs sikert könyvelhetett el: Assurbanapli (i.e. 669-631) ninivei palotájában felfedezte az asszír király könyvtárát, amely a mai napig alapját képezi mindannak, amit az ókori Mezopotámia irodalmáról tudunk.
Az angolok a bibliai régészet diszciplínájának létrehozásában is úttörő szerepet játszottak. 1870-ben Londonban megalakult a Bibliai Régészeti Társaság (Society of Biblical Archaeology), amelynek fő célja „az ókori Asszíria, Arábia, Palesztina és más bibliai földek régészetének, kronológiájának, földrajzának és történelmének kutatása, valamint a régiségek tanulmányozásának előmozdítása ezekben az országokban”. Dr. Samuel Birch, a British Museum Ókori Keleti Részlegének vezetője (1860-65) azonosította Omri, Áháb, Jéhu, Azarja, Menáhem, Péka, Hósea, Hizkija és Manasse zsidó királyokat, valamint több, a Bibliában említett asszír, damaszkuszi és egyiptomi uralkodót. Az 1865-ben létrejött Palesztina Kutatási Alapítvány (Palestine Exploration Fund) Izrael földjét helyezte a kutatás centrumába.

Birodalmak emlékei

A British Museum ma - főként a XIX. századi angol kutatóknak köszönhetően - több olyan leletegyüttessel és dokumentummal rendelkezik, amely nemcsak közelebb visz bennünket a Biblia világának megismeréséhez, hanem tényszerűen is alátámasztja annak történeti hitelességét. A múzeum ókori anyagából kiemelkedik az asszír királyok palotáiból összehordott emlékek sokasága. Az asszír birodalom közismerten a hadsereg erőszakszervezetére épülő, rablásból és fosztogatásból élő katonaállam volt, amely a Bibliában mint az északi királyság, Izrael bűneinek megbosszulója, tehát végső soron Isten tervének végrehajtója szerepel.
Egy hatszög alapú hasáb formájú prizma Színahhéeriba (Szanhérib) asszír király (i.e. 705-681) első nyolc hadjáratának leírását tartalmazza. Ninive romjai között talált rá Robert Taylor 1830-ban. A szöveg legismertebb szakasza Ezékiás királyt is megemlíti, mint aki ellenállt az asszír igának, emiatt Színahhéeriba 46 erődített városát vette ostrom alá, ahonnan 200 ezer 150 lakost deportált. A Biblia leírása szerint egyedül Jeruzsálem állt ellen az ostromnak, ahová Ezékiás menekült. Érdekes, hogy az asszír király felirata hallgatólagosan megerősíti ezt az állítást: „Őt magát (tudniillik Ezékiást), mint a ketrec madara, Ursalimmu (Jeruzsálem) város belsejében, királysága városában, olyanná tettem: sáncokat hányatván ellene, a városa kapuján kijövőt visszafordítottam gyalázatához.” Vagyis ostrom alá vette a várost, de nem beszél annak bevételéről. Az ókori feliratok természetesen saját interpretációjukban adják elő a történelmi eseményeket, ezért nem lehet abszolút érvényű forrásként kezelni őket. Színahhéeriba fenti beszámolójában például egy szóval sem említi a júdeai Lakis ostromát, amelyről pedig ninivei palotájában valóságos „képregény” készült. A i.e. 612-ben, Ninive pusztulásakor megsérült domborművet 1853-ban szintén Layard szállíttatta át Londonba, úgy hogy darabonként, szinte centiméterről centiméterre haladva szedték le eredeti helyéről és rakták össze újra.
Az asszír birodalom örökébe lépő újbabilóni királyság megszervezője és legnagyobb királya a Bibliából is jól ismert Nabukudurriuszur (Nabukodonozor) volt. Az ő uralkodása alatt,
i. e. 586-ban rombolták le Salamon jeruzsálemi szentélyét, és hurcolták fogságba Júdea lakosságának jó részét, köztük a Bibliából jól ismert Dániel prófétát is. Dániel könyvét az elmúlt évszázadokban éppen amiatt támadta a kritika, mert az általa említett két babilóni királyt: Nabúnaidot és Bélsaccárt az egykorú történeti források sokáig nem említették. (Erről bővebben lásd Dániel Babilónban, Hetek 1999/8, 16.) A British Museumban őrzött Nabúnaid-agyaghenger felirata azonban mindkét királyt név szerint említi, Bélsaccárt úgy, mint Nabúnaid elsőszülött fiát, „szívéből fakadó forrását”. Más egykorú dokumentumokból tudjuk, hogy Nabúnaid tíz évet töltött Témánban, ebben az arábiai városban, mialatt Babilónban fia gyakorolta az uralmat. Így válik érthetővé, hogy Bélsaccár miért tette „harmadikként” uralkodóvá Dánielt, mikor az megfejtette a palotájának falán megjelent írást.
Ez a döntő esemény i.e.539. október 13-án, „Bélsaccár lakomájának” napján (ez a babilóni naptár szerint Tasrítu hónap 17-én, az újhold ünnepén tartott szakrális lakoma volt) történt. Minden úgy történt, ahogyan Dániel prófétálta: az éj leple alatt méd seregek szállták meg a korábban bevehetetlennek hitt Babilónt. Bélsaccárt megölték, a ténylegesen uralkodó Nabúnaidot pedig száműzték. A csapatai után két héttel később bevonuló Kürosz perzsa uralkodó egyik első intézkedése volt, hogy a babilóniak által elhurcolt népeknek és isteneiknek megengedte a hazatelepülést: „Jeruzsálem városától kezdve Assur és Susán városáig … a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek (isten)lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre visszavitettem, örök lakást adtam nekik” - írja i.e. 539-ben kiadott rendeletében, amely egy ékírásos agyaghengeren látható a British Museum kiállításán.
Az újbabilóni birodalom hetven év alatt betöltötte történelmi küldetését, amely Júdea „megbüntetésére” és a zsidók fogságba vitelére szólt. Kürosz alatt új korszak kezdődött el: a hazatelepülés, majd a Második Szentély felépítése. Ezek után érthető, ha Ézsaiás próféta Küroszról mint az „Úr Fölkentjéről” beszél: „Ezt mondja az Úr fölkentjének, Kürosznak, akinek megfogtam a jobb kezét, népeket terítek le előtte, és királyok övét oldom meg, kitárulnak előtte az ajtók, nem maradnak zárva a kapuk: Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene. Szolgámért, Jákóbért, választottamért, Izráelért szólítottalak neveden, híres nevet adtam neked, noha nem ismertél.”