Vissza a tartalomjegyzékhez

MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
A légtér ára és a kisebbségek tere

A bukaresti törvényhozás zajos vita után elfogadta a NATO kérését, és engedélyezte a román légtér korlátlan használatát a szövetség számára. Az viszont, hogy a vita hevessége ellenére a szavazás viszonylag sima volt, még nem azt jelenti, hogy Románia politikai elitjében egyszerre mély gyökereket vert az európai-észak-atlanti integráció folyamata, vagy hogy a román pártok egyik napról a másikra szakítottak volna az eddigi balkáni stílusú játékmodorral. A sima szavazás oka, hogy most így diktálták bizonyos érdekek, valamint az a remény, hogy a NATO komoly árat fizet a légtérhasználatért.

Az ellenszolgáltatás elsősorban maga a NATO-tagság lenne. Román ellenzéki körökben ezt némelyek egészen nyíltan megfogalmazták, mondván, Románia csak annak fejében bocsássa rendelkezésre légterét, hogy megkapja a felvétel pontos dátumát. A kormányoldal kissé óvatosabban azt ismételgette, hogy az elkötelezettség nagyobb tagsági esélyekkel jár. A NATO pedig nyilván nem véletlenül időzítette kérését épp a washingtoni csúcs elé, amely Romániában ismét felélesztette a korábban már kissé lankadt NATO-kampányt.
Egyes politikai körök még nagyobb árat is akarnának: ha Románia megnyitja légterét, akkor a NATO - azaz nyilván az Egyesült Államok - cserébe hozza rendbe a román gazdaságot. Persze ennek a követelésnek is megvolt az óvatosabb koalíciós formulája: a NATO kompenzálja a veszteségeket, amelyek Romániát a háború következtében érték.
A román gazdaság valóban nagy bajban van, de talán túlzás azt gondolni, hogy épp a jugoszláv export elmaradása és a dunai hajózás leállása lenne a legkomolyabb veszély: Románia gazdasága hónapok óta táncol a szakadék szélén, a külföldi kölcsönök most már nem is egyszerűen a megrekedt modernizáció újraindításához, hanem a fizetésképtelenség elkerüléséhez kellenek. Az, hogy ebből a lehetetlen helyzetből a légtérhasználat fejében vezesse ki Romániát a Nyugat, nem túl reális elképzelés, de jól tükrözi az eddigi tendenciák továbbélését: a nehéz, keserves átalakítás, a lépésről lépésre történő verejtékes küszködés helyett jöjjön váratlan és csodaszerű segítség; nem az a fontos, hogy a gazdaság végre valóban megerősödjön, megtörténjen a szerkezetváltás, hanem hogy égi manna módjára elég pénz hulljon ahhoz, hogy a keserves átalakulások nélkül is túlélje a válságot a gazdaság.
És még egy érdekes mozzanat: a nacionalista erők annak fejében, hogy az ország légterét korlátlanul használhassák a NATO-gépek, nemcsak Románia szuverenitásának, integritásának garanciáit kérték, hanem a nemzetállam garanciáit is! Lefordítva: a NATO adjon biztosítékokat arra nézve, hogy Romániával szemben nem viselkedik úgy, mint Jugoszláviával szemben, tehát nem fogja támogatni a Románián belüli kisebbségek autonómia-törekvéseit. Márpedig a román politikusok többsége számára a kisebbségi törekvések azonosak az autonómia-törekvésekkel: a nyelvhasználat, a saját intézményrendszer követelése sokak szemében a kisebbség „elszakadásának”, az „enklavizálásnak” a világos jele. A nemzetállam NATO-garantálása tehát azt jelentené, hogy épp a NATO segítségével lehetne visszavetni minden magyar követelést, az egyetemtől a kétnyelvű feliratokig. Így válna egyfajta ügyes román logika révén a NATO-tagság feltételéből - betartani a kisebbségi jogokat - a kisebbségek NATO által garantált elnyomása! Így lehetne a NATO révén biztosítani, hogy például a magyaroknak ne lehessen saját egyetemük. A dolog abszurditását jelzi, ha belegondolunk, hogy a NATO épp a kisebbségek elleni jogtiprás miatt kénytelen fellépni.
Bár a kormányoldal természetesen idáig nem ment el, de más események pontosan jelzik: a hatalmon lévő román pártok is úgy képzelik, hogy a maguk módján juthatnak a NATO-ba és Európába. A kormánypárti szenátorok és képviselők a parlamentben - a NATO-vita előtt két nappal - ismét felrúgták a korábbi megállapodásokat, ismét nem tartották magukra nézve kötelezőnek a koalíciós programot akkor, amikor kisebbségi ügyekről volt szó, és tartózkodásukkal megtorpedózták, de legalábbis megbénították a közigazgatási, illetve a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény kisebbségeknek fontos cikkelyeit. A kormánypártok magatartása tehát az eddigi román politika töretlen érvényesülését jelzi: mindent megkapni a Nyugattól, amit lehet, minden nyugati intézménybe bejutni, ahová lehet, érvként felmutatni ebben a folyamatban a kisebbségi kérdésben elért romániai vívmányokat, és közben megakadályozni ezeknek a vívmányoknak a valóságos létezését. Nos, erre mondta azt Frunda György szenátor, hogy az RMDSZ szeretne továbbra is bent maradni a román kormányban, de nem hajlandó elvállalni az export-kirakat szerepét.
Markó Béla RMDSZ-elnök még keményebben fogalmazott, amikor cáfolta, hogy a román gyakorlat modell lehetne a pozitív kisebbségi politikára: Romániában még csak szándékokról van szó, miközben a parlament román tagjai - ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt - a kisebbségi jogok törvényi rögzítését szisztematikusan akadályozzák. Markó ezzel két jelentős politikus állításait cáfolta: Bill Clintonét, aki a jugoszláv gyakorlattal állította szembe a romániait, és a Clintonra hivatkozó Constantinescu elnökét, aki a Romániában megoldott kisebbségi kérdésről beszélt. A parlamentben ezért keltett komoly indulatokat, amikor Markó ezekről a kérdésekről szónokolt: nemcsak a magyarellenes román képviselők tiltakoztak, hanem mindenki, akinek kényelmetlen volt, hogy Markó rávilágított a NATO légtérhasználata és a kisebbségi kérdés közti kellemetlen összefüggésre.