A bukaresti törvényhozás zajos vita után elfogadta a NATO kérését, és engedélyezte
a román légtér korlátlan használatát a szövetség számára. Az viszont, hogy a
vita hevessége ellenére a szavazás viszonylag sima volt, még nem azt jelenti, hogy Románia
politikai elitjében egyszerre mély gyökereket vert az európai-észak-atlanti integráció
folyamata, vagy hogy a román pártok egyik napról a másikra szakítottak volna az
eddigi balkáni stílusú játékmodorral. A sima szavazás oka, hogy most így diktálták
bizonyos érdekek, valamint az a remény, hogy a NATO komoly árat fizet a légtérhasználatért.
Az ellenszolgáltatás elsősorban maga a NATO-tagság lenne. Román ellenzéki körökben
ezt némelyek egészen nyíltan megfogalmazták, mondván, Románia csak annak fejében
bocsássa rendelkezésre légterét, hogy megkapja a felvétel pontos dátumát. A kormányoldal
kissé óvatosabban azt ismételgette, hogy az elkötelezettség nagyobb tagsági esélyekkel
jár. A NATO pedig nyilván nem véletlenül időzítette kérését épp a washingtoni csúcs
elé, amely Romániában ismét felélesztette a korábban már kissé lankadt NATO-kampányt.
Egyes politikai körök még nagyobb árat is akarnának: ha Románia megnyitja légterét,
akkor a NATO - azaz nyilván az Egyesült Államok - cserébe hozza rendbe a román
gazdaságot. Persze ennek a követelésnek is megvolt az óvatosabb koalíciós formulája:
a NATO kompenzálja a veszteségeket, amelyek Romániát a háború következtében érték.
A román gazdaság valóban nagy bajban van, de talán túlzás azt gondolni, hogy épp a
jugoszláv export elmaradása és a dunai hajózás leállása lenne a legkomolyabb veszély:
Románia gazdasága hónapok óta táncol a szakadék szélén, a külföldi kölcsönök
most már nem is egyszerűen a megrekedt modernizáció újraindításához, hanem a fizetésképtelenség
elkerüléséhez kellenek. Az, hogy ebből a lehetetlen helyzetből a légtérhasználat
fejében vezesse ki Romániát a Nyugat, nem túl reális elképzelés, de jól tükrözi
az eddigi tendenciák továbbélését: a nehéz, keserves átalakítás, a lépésről lépésre
történő verejtékes küszködés helyett jöjjön váratlan és csodaszerű segítség;
nem az a fontos, hogy a gazdaság végre valóban megerősödjön, megtörténjen a
szerkezetváltás, hanem hogy égi manna módjára elég pénz hulljon ahhoz, hogy a
keserves átalakulások nélkül is túlélje a válságot a gazdaság.
És még egy érdekes mozzanat: a nacionalista erők annak fejében, hogy az ország légterét
korlátlanul használhassák a NATO-gépek, nemcsak Románia szuverenitásának, integritásának
garanciáit kérték, hanem a nemzetállam garanciáit is! Lefordítva: a NATO adjon
biztosítékokat arra nézve, hogy Romániával szemben nem viselkedik úgy, mint Jugoszláviával
szemben, tehát nem fogja támogatni a Románián belüli kisebbségek autonómia-törekvéseit.
Márpedig a román politikusok többsége számára a kisebbségi törekvések azonosak az
autonómia-törekvésekkel: a nyelvhasználat, a saját intézményrendszer követelése
sokak szemében a kisebbség „elszakadásának”, az „enklavizálásnak” a világos
jele. A nemzetállam NATO-garantálása tehát azt jelentené, hogy épp a NATO segítségével
lehetne visszavetni minden magyar követelést, az egyetemtől a kétnyelvű feliratokig.
Így válna egyfajta ügyes román logika révén a NATO-tagság feltételéből -
betartani a kisebbségi jogokat - a kisebbségek NATO által garantált elnyomása! Így
lehetne a NATO révén biztosítani, hogy például a magyaroknak ne lehessen saját
egyetemük. A dolog abszurditását jelzi, ha belegondolunk, hogy a NATO épp a kisebbségek
elleni jogtiprás miatt kénytelen fellépni.
Bár a kormányoldal természetesen idáig nem ment el, de más események pontosan
jelzik: a hatalmon lévő román pártok is úgy képzelik, hogy a maguk módján
juthatnak a NATO-ba és Európába. A kormánypárti szenátorok és képviselők a
parlamentben - a NATO-vita előtt két nappal - ismét felrúgták a korábbi megállapodásokat,
ismét nem tartották magukra nézve kötelezőnek a koalíciós programot akkor, amikor
kisebbségi ügyekről volt szó, és tartózkodásukkal megtorpedózták, de legalábbis
megbénították a közigazgatási, illetve a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény
kisebbségeknek fontos cikkelyeit. A kormánypártok magatartása tehát az eddigi román
politika töretlen érvényesülését jelzi: mindent megkapni a Nyugattól, amit lehet,
minden nyugati intézménybe bejutni, ahová lehet, érvként felmutatni ebben a
folyamatban a kisebbségi kérdésben elért romániai vívmányokat, és közben megakadályozni
ezeknek a vívmányoknak a valóságos létezését. Nos, erre mondta azt Frunda György
szenátor, hogy az RMDSZ szeretne továbbra is bent maradni a román kormányban, de nem
hajlandó elvállalni az export-kirakat szerepét.
Markó Béla RMDSZ-elnök még keményebben fogalmazott, amikor cáfolta, hogy a román
gyakorlat modell lehetne a pozitív kisebbségi politikára: Romániában még csak szándékokról
van szó, miközben a parlament román tagjai - ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt
- a kisebbségi jogok törvényi rögzítését szisztematikusan akadályozzák. Markó
ezzel két jelentős politikus állításait cáfolta: Bill Clintonét, aki a jugoszláv
gyakorlattal állította szembe a romániait, és a Clintonra hivatkozó Constantinescu
elnökét, aki a Romániában megoldott kisebbségi kérdésről beszélt. A parlamentben
ezért keltett komoly indulatokat, amikor Markó ezekről a kérdésekről szónokolt:
nemcsak a magyarellenes román képviselők tiltakoztak, hanem mindenki, akinek kényelmetlen
volt, hogy Markó rávilágított a NATO légtérhasználata és a kisebbségi kérdés közti
kellemetlen összefüggésre.