A második világháborút követően sok európai politikus ismerte fel - közülük
is talán a leghamarabb Winston Churchill: végre megérett az idő arra, hogy az európai
egység gondolata a politikai realitások síkjára terelődjön. Sokak számára mindez
nem csupán lehetőségként, hanem egyenesen szükségszerűségként, Európa jövőjének
egyetlen alternatívájaként merült fel. A véres és pusztító háborúk történelmi
tapasztalatai és realitása egyrészről, másrészről a békés, nyugodt, gazdaságilag
és politikailag egységes Európa víziója. Ám a világháborút követő kedvező
lehetőség ellenére hamarosan kiderült, hogy a politikai egység - a fennálló érdekellentétek
miatt - aligha kivitelezhető. Jean Monnet nevéhez köthető az az európai stratégiát
mind a mai napig meghatározó felismerés, hogy politikai egység csak a gazdasági egység
következményeként valósulhat meg. Akkor viszont szükségszerűen. Ez a felismerés
indította útjára az első integrációs szervezetet, az Európai Szén- és Acélközösséget,
s ez a felismerés tette végül elkerülhetetlenné a régóta tervezgetett s
halasztgatott monetáris unió bevezetését. Az Európa-eszme kibontakozását nyomon követő
sorozatunk befejező részében a második világháborút követő helyzetet igyekszünk
bemutatni.
Az Európai Unió luxembourgi csúcsértekezletén résztvevő 15 ország vezetői
1997-ben. Itt döntöttek a szervezet keleti bővítéséről Fotó:
Hetek-archív
A második világháború után az Európa-eszme fokozott előtérbe kerülését elsősorban
két tényező határozta meg: egyrészt a háborús trauma feldolgozása, másrészt az
emberekben elemi erővel feltörő békevágy konkrét realizálódása. 1945-ben, egy
minden addiginál pusztítóbb, totális háború után az európai államok „feltápászkodása”
nem volt éppen dicsőséges és könnyű feladat. A háborús múltat fel kellett (volna)
dolgozni, a felelősöket meg kellett (volna) nevezni. Számos történész ezzel
kapcsolatban joggal jegyzi meg, hogy a háborús trauma megfelelő feldolgozása Európában
nem történt meg. A háborús felelősség korrekt rendezése, valamint a háborús bűnösök
egységes büntetése helyett a háborús múlt szelektív elfelejtésének alapkövén
indul útjára az új Európa-eszme.
A háborús élményt követően a felelősséggel való korrekt szembenézés helyett
egyfajta bűnbakképzés indult el, amely szinte kizárólag Németország ellen irányult:
a németek csinálták a háborút, ők felelősek érte. A soá tragikus számadataiért
is kizárólag őket lehet okolni. Ezzel azonnal feleslegessé is válik minden olyan önvizsgálat,
amely az adott ország honpolgárainak a felelősségét kutatta volna. A németek
egyoldalú felelőssé tétele mindenki számára kényelmes megoldást kínált. Arról
azonban nemigen esett szó, hogy Franciaországban már jóval a német megszállás előtt
felállították az első koncentrációs táborokat. S miután a párizsi békekonferencián
Ausztriát kiáltották ki a nácizmus első áldozatának, ettől kezdve a többi ország
is nyugodtan követelhette magának az „áldozati” státuszt.
Nem kevésbé volt ellentmondásos az ún. denácifikáció folyamata, melynek ügymenete
rendkívüli hasonlóságot mutatott a fentiekkel: Ausztriában pl. 1948-ban 500 ezer korábbi
nácit helyeztek vissza állampolgári jogaiba. A szovjet megszállási zónába eső többi
országban pedig a büntetést - meglehetősen szelektív - B-listázással oldották
meg.
A denácifikáció fontos része volt a háborúért felelős németség kitelepítése. A
kollektív büntetés keretében 15 millió németet telepítettek ki a különböző országokból.
A kollektív bűnösség jegyében a magyarok egy részét is kitelepítették Szlovákiából,
amikor Benes kijelentette, hogy „nem akar egy országban élni” a bűnös magyarokkal
és németekkel.
A háborút követően egy jellegzetesen a felejtésen alapuló Európa-kép indul útjára
- arról a kényelmetlen és bonyolult kérdésről, hogy „mi” mit tettünk a háborúban,
nem esett többet szó.
Az „alapító atyák”
A II. világháború katasztrófája nyomán Európa korábbi identitását komoly megrázkódtatás
érte. Megkérdőjeleződött a nemzetállamok szuverenitásának létjogosultsága: a
civilizációjára oly büszke Európa két nagy nemzetállama, Franciaország és Németország
alig száz év leforgása alatt háromszor állt háborúban egymással. Mindez olyan
diplomáciai, gazdasági és politikai lépések sorozatát indította el a kontinensen,
amelyek mind az európai integráció kialakulását szolgálták. Az integrációt sürgető,
s elindításában tevékeny szerepet vállaló politikusok - az „alapító atyák”
- jelentőségét semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni. Közülük is ki
kell emelnünk a francia Jean Monnet-t és Robert Schumant, valamint az angol Winston
Churchillt.
Churchill 1946. szeptember 16-án beszédet mond a zürichi egyetemen. Mondandójában Európa
újjáépítésének és az egység megteremtésének fontosságát hangsúlyozza. Véleménye
szerint létre kellene hozni egy „Európai Egyesült Államokat”, melynek tengelyét
- a korabeli Európa nem kis meglepetésére - Németország és Franciaország kibékülése
jelentené.
„… ha az európai országoknak sikerülne egyesíteniök 300-400 millió lakosukat, közös
örökségük gyümölcseként olyan jólétet, dicsőséget és boldogságot ismerhetnének
meg, amelyet nem korlátozhatna semmiféle mezsgye, határ… Szükséges valamiféle Európai
Egyesült Államokat létrehozni… Amit most fogok mondani, az meglepi önöket. Az európai
család újjáteremtéséhez első lépésként Franciaország és Németország szövetsége
szükséges. Európa nem születhet újjá egy szellemileg nagy Franciaország és egy
szellemileg nagy Németország nélkül…” Robert Schuman nevét, aki aktív politikusként
a háború után Franciaország miniszterelnöke volt, majd pénzügyminiszter, később
pedig külügyminiszter, mégis más okokból őrizte meg az utókor. 1950. május 9-én a
világ elé tárta tervét, mely örökre összekapcsolódott alakjával: ez az úgynevezett
Schuman-terv, amelynek újdonságát mindenképpen fontos kiemelnünk. Érdemes azonban
megjegyeznünk: a Schuman-terv valódi kidolgozója Jean Monnet volt. Monnet inkább minősíthető
gazdasági-pénzügyi szakembernek, mint politikusnak. Szerény alkata révén igyekezett
mindig a háttérben maradni, nyilvánosan szinte sohasem politizált. Ezért sokan „Európa
szürke eminenciásának” is nevezik.
Schuman javaslata szerint néhány évvel a világháború után kár még mindenáron a
politikai egység létrehozását erőltetni, lévén ez egy lassú folyamat. Először
mindenképpen egy gazdasági egység létrejöttét látná örvendetesnek, amely sokféle
pozitívummal járna minden csatlakozó fél számára. Idővel az egységesülő gazdasági
folyamatot majd követhetné, s szükségszerűen követi is a politikai egységesülés.
S máris egy konkrét tervvel indítja ezen elképzelését: létre kellene hozni egy szén-
és acélközösséget, melynek lényege az, hogy a teljes francia és német szén- és
acéltermelést közös fennhatóság alá rendelnék egy olyan szervezet keretében,
amely nyitva áll más európai országok előtt is. Az így létrehozott termelési összefogás
biztosítaná, hogy Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen
legyen, hanem gazdaságilag lehetetlenné is váljék a háború.
1951. április 18-án hat ország részvételével (Franciaország, Nyugat-Németország,
Olaszország és a Benelux államok) ezen javaslatból született meg az első európai
integrációs szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség (vagy rövidebb nevén a
Montánunió). A szervezet alapító okmánya előírta a tagállamok számára az egymás
közötti forgalomban a vámok eltörlését a szénre, kokszra, vasra és az ócskavasra,
valamint ugyancsak eltörölt minden megkülönböztető korlátozást a fogyasztók számára
az árak, a szállítás és a fuvardíjak tekintetében.
A Szén- és Acélközösség megalakulását követő öt év alatt a kereskedelem addig
nem látott arányokat ért el a tagországok között, a gazdaságban elért eredmények
magukért beszélnek. A Montánunió rendkívül sikeres tevékenysége nyomán csakhamar
nemzetközileg is elismert szervezetté vált. Mindez Európában egy kettős folyamatot
indított el: egyrészt a tagállamok integrációs készsége megnőtt, s a Közösség külügyminiszterei
teljes egyetértésben voltak afelől, hogy Európa építése terén tovább kell lépni,
s ennek „mindenek előtt gazdasági téren kell bekövetkeznie”. Másrészt pedig az
addig árgus szemekkel figyelő európai államok is (például Anglia, Dánia) kezdték
egy esetleges csatlakozás lehetőségét komolyan fontolgatni.
A Római Szerződés
Monnet, aki egy ideig a Montánunió elnöke is volt, hamarosan egy új tervvel állt elő:
a „Hatok” közötti integrációt ki kell terjeszteni az atomenergia területére is.
Közös célként az atomenergia békés felhasználását és további kutatások elindítását
jelölte meg. Tulajdonképpen ebből a törekvésből, az atomenergia közösség és a közös
piac létrehozását célzó kezdeményezésből nőtt ki az a szerződés, amelyet 1957.
március 25-én Rómában írt alá a Montánuniót is alapító hat ország -
Franciaország, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és
Luxemburg. A szerződés az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai
Atomenergia Ügynökség (Euratom) megalapítását rögzíti.
A Római Szerződés 248 cikkelyben határozta meg az EGK célját és szervezeti felépítését.
A célok között, bár csak nagyon óvatos formában, de szerepel a politikai integráció
megteremtése is: „Az alapító tagállamok eltökélt szándéka, hogy lefektetik az
alapjait az egyre szorosabb uniónak Európa népei között.”
A Preambulumban emelkedett hangnemben és stílusban fogalmazódnak meg a Közösséget
alkotó országok hosszú távú, egész Európa jövőjét érintő elhatározásai.
Eszerint biztosítani kívánják a Közösség tagállamaiban élő népek gazdasági és
társadalmi haladását, az élet- és munkakörülmények javítását, a béke, a
biztonság és a szabadság megszilárdítását, valamint az eltérő fejlettségű régiók
közötti különbségek megszüntetését. Természetesen felszólítják Európa népeit,
hogy amennyiben hasonló elveket vallanak, csatlakozzanak hozzájuk.
Miután a parlamenti ratifikációs eljárások befejeződtek, a Római Szerződés 1958.
január 1-jén hatályba lépett.
Az EK tulajdonképpeni történetét a Római Szerződés aláírásától számíthatjuk.
Az 1973-as olajárrobbanásig, vagyis a Közel-Keleten zajló arab-izraeli (Jom Kippur)
háborúig a Közösségek dinamikus fejlődést mutatnak. Kétségtelen tény, hogy a
hatvanas évek valóban ragyogó gazdasági mutatókkal zárulnak, arról azonban már
megoszlanak a vélemények, hogy ez valóban csupán a tagállamok között megvalósuló
vámuniónak volt-e köszönhető. Ez idő tájt ugyanis a világgazdaság egészében
kedvező folyamatok zajlottak le, s tartott még a háború utáni gazdasági csoda lendülete.
Miközben az EGK tagállamai a Római Szerződésben rögzített célkitűzések megvalósítására
koncentráltak, a belépést egyelőre halogató Anglia kezdeményezésére létrejött az
Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amely ellentétben a blokkot alkotó Hatokkal, földrajzilag
szétszórt országokat tömörített. Az angol neve után EFTA-tagállamoknak (European
Free Trade Association) nevezett országok a következők voltak: Anglia, Dánia, Portugália,
Ausztria, Norvégia, Svédország és Svájc. Az EFTA célja a tagállamok közötti ipari
vámok eltörlése volt, tervei között szupranacionális törekvések nem szerepeltek.
Bővülés, bővülés, bővülés…
A Hatok tulajdonképpen szívesen látták volna, ha Anglia csatlakozik az integrációs
szervezethez. Anglia azonban két ízben is (1950-ben és 1957-ben) elutasította a szívélyes
invitálást. Az 1960-as évek elejére azonban olyan változások mentek végbe a világban,
s ezzel együtt Anglia helyzetében is, amelyek az angol politikusokat a csatlakozást
illetően komolyan elgondolkoztatták. Harold Macmillan konzervatív politikus, aki 1957
és 1963 között volt a szigetország miniszterelnöke, tárgyalásokat kezdett De Gaulle
francia miniszterelnökkel: „Higgye el, hogy mi már nem Viktória királynő, Kipling,
a British Empire és a fényes elszigeteltség Angliája vagyunk. Sokan gondolják úgy nálunk,
főleg a fiatalok, hogy új történelmet kell kezdenünk… Egyesítsük Európát,
kedves barátom! Három ember van, aki ezt meg tudja tenni: ön, én és Adenauer.”
A csatlakozásról szóló megállapodás feltételeit a brit alsóház 1971 októberében
hagyja jóvá meggyőző, de a brit politikai közvélemény megosztottságát is jól tükröző
többséggel (358 igen, 246 nem). Ezzel Anglia is EK-tagállam lett.
Az angolok felvételével elhárult a veszély a többi északi ország belépését illetően
is. Így 1972-re az úgynevezett „északi kibővüléssel” három új tagállamot üdvözölhet
az EK, Angliát követően ugyanis csatlakozik Dánia és Írország is. Norvégiában egy
népszavazás során a szavazók többsége elutasítja az integrációt.
A hetvenes évek közepén három mediterrán ország szabadult meg katonai diktatúráitól:
Görögország, Portugália és Spanyolország. A politikai demokrácia helyreállítása
után mindhárom állam úgy látta, hogy gazdasági fejlődésükhöz az EK-tagság feltétlenül
szükséges: 1981-től Görögország, 1986-tól pedig Portugália és Spanyolország nyer
bebocsátást az EK tagállamai közé.
A Maastrichti Szerződés
A sorozatos bővülések nyomán az integráció szorosságának és kiterjedésének megnövekedtével
újra vázolni kellett az egység mibenlétét. Így került sor 1986-ban az Egységes Európai
Okmány, majd 1992. február 7-én a Maastrichti Szerződés aláírására. Az Egységes
Európai Okmány, amelyben elfogadták az egységes belső piac kialakításának tervezetét,
valamint többek között az azóta életbe lépett Schengeni Egyezményt is, első ízben
vázolta fel konkrétan egy politikailag is egységes Európa irányába vezető utat. A
gazdasági közösségből előbb-utóbb politikait kell csinálni - hangzott az Okmány
üzenete, ami már csak azért is nyilvánvaló volt, mivel a csúcsértekezlet egyúttal
azt is elhatározta, hogy kormányközi konferenciát kell összehívni, mégpedig a Római
Szerződés revíziója érdekében. „Ám addig még hosszú út vezet” - gondolhatták
a nyolcvanas évek végén sokan.
Ám a történelem ezúttal nagy ajándékkal lepte meg Európát. Néhány év leforgása
alatt Európa politikai térképe szinte teljesen megváltozott. A kelet-európai rendkívül
gyorsan lezajlott rendszerváltozások sorozata az európai egységesülés szempontjából
is új helyzetet teremtett. Igazi katalizátorként természetesen ezúttal is Németország
és a német helyzet szolgált. A világháború óta eltelt közel fél évszázad, a
vasfüggöny hirtelen eltűnése és ennek nyomán a kelet-német állampolgárok tömeges
nyugatra vándorlása, valamint nem utolsó sorban a nagyhatalmi egyezkedések a német
egyesítést szinte megkerülhetetlen történelmi aktualitássá tették. Ennek azonban
kimondva-kimondatlanul ára volt. Németországnak feltétlenül támogatnia kellett mind
egy politikai unió, mind pedig a közeli jövőben egy valuta unió létrejöttét. Európa
biztonságát ugyanis a tagállamok csak így látták biztosítottnak.
Közel ötven évvel tehát a második világháború után a német kérdés újra
egyfajta történelmi-politikai szükségszerűséggel szolgált Európa számára. Szükségszerűvé
tette a politikai unió szinte azonnali létrehozását, amely tulajdonképpen a
Maastrichti Szerződés nyomán 1992-ben létre is jött, valamint rövid távon elkerülhetetlenné
tette a valuta-unió bevezetését, s ezzel kapcsolatban egyúttal minden német kritikának
azonnal elejét is vette.
1999. január 1-én pedig valóban útjára indult a kontinens történetének talán
legnagyobb vállalkozása, a monetáris unió, a gazdasági egységesülés utolsó,
legkockázatosabb fázisa. Jelenleg Európa remél és vár, vajon ez a lépés a jogilag,
gazdaságilag és politikailag egységes kontinens felé vezető úton milyen újabb szükségszerűséggel
fogja meglepni.