Vissza a tartalomjegyzékhez

BOHÁCS ZOLTÁN, BOHÁCS KRISZTINA
A modern Európa-eszme születése III.

A második világháborút követően sok európai politikus ismerte fel - közülük is talán a leghamarabb Winston Churchill: végre megérett az idő arra, hogy az európai egység gondolata a politikai realitások síkjára terelődjön. Sokak számára mindez nem csupán lehetőségként, hanem egyenesen szükségszerűségként, Európa jövőjének egyetlen alternatívájaként merült fel. A véres és pusztító háborúk történelmi tapasztalatai és realitása egyrészről, másrészről a békés, nyugodt, gazdaságilag és politikailag egységes Európa víziója. Ám a világháborút követő kedvező lehetőség ellenére hamarosan kiderült, hogy a politikai egység - a fennálló érdekellentétek miatt - aligha kivitelezhető. Jean Monnet nevéhez köthető az az európai stratégiát mind a mai napig meghatározó felismerés, hogy politikai egység csak a gazdasági egység következményeként valósulhat meg. Akkor viszont szükségszerűen. Ez a felismerés indította útjára az első integrációs szervezetet, az Európai Szén- és Acélközösséget, s ez a felismerés tette végül elkerülhetetlenné a régóta tervezgetett s halasztgatott monetáris unió bevezetését. Az Európa-eszme kibontakozását nyomon követő sorozatunk befejező részében a második világháborút követő helyzetet igyekszünk bemutatni.


Az Európai Unió luxembourgi csúcsértekezletén résztvevő 15 ország vezetői 1997-ben. Itt döntöttek a szervezet keleti bővítéséről    Fotó: Hetek-archív

A második világháború után az Európa-eszme fokozott előtérbe kerülését elsősorban két tényező határozta meg: egyrészt a háborús trauma feldolgozása, másrészt az emberekben elemi erővel feltörő békevágy konkrét realizálódása. 1945-ben, egy minden addiginál pusztítóbb, totális háború után az európai államok „feltápászkodása” nem volt éppen dicsőséges és könnyű feladat. A háborús múltat fel kellett (volna) dolgozni, a felelősöket meg kellett (volna) nevezni. Számos történész ezzel kapcsolatban joggal jegyzi meg, hogy a háborús trauma megfelelő feldolgozása Európában nem történt meg. A háborús felelősség korrekt rendezése, valamint a háborús bűnösök egységes büntetése helyett a háborús múlt szelektív elfelejtésének alapkövén indul útjára az új Európa-eszme.
A háborús élményt követően a felelősséggel való korrekt szembenézés helyett egyfajta bűnbakképzés indult el, amely szinte kizárólag Németország ellen irányult: a németek csinálták a háborút, ők felelősek érte. A soá tragikus számadataiért is kizárólag őket lehet okolni. Ezzel azonnal feleslegessé is válik minden olyan önvizsgálat, amely az adott ország honpolgárainak a felelősségét kutatta volna. A németek egyoldalú felelőssé tétele mindenki számára kényelmes megoldást kínált. Arról azonban nemigen esett szó, hogy Franciaországban már jóval a német megszállás előtt felállították az első koncentrációs táborokat. S miután a párizsi békekonferencián Ausztriát kiáltották ki a nácizmus első áldozatának, ettől kezdve a többi ország is nyugodtan követelhette magának az „áldozati” státuszt.
Nem kevésbé volt ellentmondásos az ún. denácifikáció folyamata, melynek ügymenete rendkívüli hasonlóságot mutatott a fentiekkel: Ausztriában pl. 1948-ban 500 ezer korábbi nácit helyeztek vissza állampolgári jogaiba. A szovjet megszállási zónába eső többi országban pedig a büntetést - meglehetősen szelektív - B-listázással oldották meg.
A denácifikáció fontos része volt a háborúért felelős németség kitelepítése. A kollektív büntetés keretében 15 millió németet telepítettek ki a különböző országokból. A kollektív bűnösség jegyében a magyarok egy részét is kitelepítették Szlovákiából, amikor Benes kijelentette, hogy „nem akar egy országban élni” a bűnös magyarokkal és németekkel.
A háborút követően egy jellegzetesen a felejtésen alapuló Európa-kép indul útjára - arról a kényelmetlen és bonyolult kérdésről, hogy „mi” mit tettünk a háborúban, nem esett többet szó.

Az „alapító atyák”

A II. világháború katasztrófája nyomán Európa korábbi identitását komoly megrázkódtatás érte. Megkérdőjeleződött a nemzetállamok szuverenitásának létjogosultsága: a civilizációjára oly büszke Európa két nagy nemzetállama, Franciaország és Németország alig száz év leforgása alatt háromszor állt háborúban egymással. Mindez olyan diplomáciai, gazdasági és politikai lépések sorozatát indította el a kontinensen, amelyek mind az európai integráció kialakulását szolgálták. Az integrációt sürgető, s elindításában tevékeny szerepet vállaló politikusok - az „alapító atyák” - jelentőségét semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni. Közülük is ki kell emelnünk a francia Jean Monnet-t és Robert Schumant, valamint az angol Winston Churchillt.
Churchill 1946. szeptember 16-án beszédet mond a zürichi egyetemen. Mondandójában Európa újjáépítésének és az egység megteremtésének fontosságát hangsúlyozza. Véleménye szerint létre kellene hozni egy „Európai Egyesült Államokat”, melynek tengelyét - a korabeli Európa nem kis meglepetésére - Németország és Franciaország kibékülése jelentené.
„… ha az európai országoknak sikerülne egyesíteniök 300-400 millió lakosukat, közös örökségük gyümölcseként olyan jólétet, dicsőséget és boldogságot ismerhetnének meg, amelyet nem korlátozhatna semmiféle mezsgye, határ… Szükséges valamiféle Európai Egyesült Államokat létrehozni… Amit most fogok mondani, az meglepi önöket. Az európai család újjáteremtéséhez első lépésként Franciaország és Németország szövetsége szükséges. Európa nem születhet újjá egy szellemileg nagy Franciaország és egy szellemileg nagy Németország nélkül…” Robert Schuman nevét, aki aktív politikusként a háború után Franciaország miniszterelnöke volt, majd pénzügyminiszter, később pedig külügyminiszter, mégis más okokból őrizte meg az utókor. 1950. május 9-én a világ elé tárta tervét, mely örökre összekapcsolódott alakjával: ez az úgynevezett Schuman-terv, amelynek újdonságát mindenképpen fontos kiemelnünk. Érdemes azonban megjegyeznünk: a Schuman-terv valódi kidolgozója Jean Monnet volt. Monnet inkább minősíthető gazdasági-pénzügyi szakembernek, mint politikusnak. Szerény alkata révén igyekezett mindig a háttérben maradni, nyilvánosan szinte sohasem politizált. Ezért sokan „Európa szürke eminenciásának” is nevezik.
Schuman javaslata szerint néhány évvel a világháború után kár még mindenáron a politikai egység létrehozását erőltetni, lévén ez egy lassú folyamat. Először mindenképpen egy gazdasági egység létrejöttét látná örvendetesnek, amely sokféle pozitívummal járna minden csatlakozó fél számára. Idővel az egységesülő gazdasági folyamatot majd követhetné, s szükségszerűen követi is a politikai egységesülés. S máris egy konkrét tervvel indítja ezen elképzelését: létre kellene hozni egy szén- és acélközösséget, melynek lényege az, hogy a teljes francia és német szén- és acéltermelést közös fennhatóság alá rendelnék egy olyan szervezet keretében, amely nyitva áll más európai országok előtt is. Az így létrehozott termelési összefogás biztosítaná, hogy Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen legyen, hanem gazdaságilag lehetetlenné is váljék a háború.
1951. április 18-án hat ország részvételével (Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország és a Benelux államok) ezen javaslatból született meg az első európai integrációs szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség (vagy rövidebb nevén a Montánunió). A szervezet alapító okmánya előírta a tagállamok számára az egymás közötti forgalomban a vámok eltörlését a szénre, kokszra, vasra és az ócskavasra, valamint ugyancsak eltörölt minden megkülönböztető korlátozást a fogyasztók számára az árak, a szállítás és a fuvardíjak tekintetében.
A Szén- és Acélközösség megalakulását követő öt év alatt a kereskedelem addig nem látott arányokat ért el a tagországok között, a gazdaságban elért eredmények magukért beszélnek. A Montánunió rendkívül sikeres tevékenysége nyomán csakhamar nemzetközileg is elismert szervezetté vált. Mindez Európában egy kettős folyamatot indított el: egyrészt a tagállamok integrációs készsége megnőtt, s a Közösség külügyminiszterei teljes egyetértésben voltak afelől, hogy Európa építése terén tovább kell lépni, s ennek „mindenek előtt gazdasági téren kell bekövetkeznie”. Másrészt pedig az addig árgus szemekkel figyelő európai államok is (például Anglia, Dánia) kezdték egy esetleges csatlakozás lehetőségét komolyan fontolgatni.

A Római Szerződés

Monnet, aki egy ideig a Montánunió elnöke is volt, hamarosan egy új tervvel állt elő: a „Hatok” közötti integrációt ki kell terjeszteni az atomenergia területére is. Közös célként az atomenergia békés felhasználását és további kutatások elindítását jelölte meg. Tulajdonképpen ebből a törekvésből, az atomenergia közösség és a közös piac létrehozását célzó kezdeményezésből nőtt ki az a szerződés, amelyet 1957. március 25-én Rómában írt alá a Montánuniót is alapító hat ország - Franciaország, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. A szerződés az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Ügynökség (Euratom) megalapítását rögzíti.
A Római Szerződés 248 cikkelyben határozta meg az EGK célját és szervezeti felépítését. A célok között, bár csak nagyon óvatos formában, de szerepel a politikai integráció megteremtése is: „Az alapító tagállamok eltökélt szándéka, hogy lefektetik az alapjait az egyre szorosabb uniónak Európa népei között.”
A Preambulumban emelkedett hangnemben és stílusban fogalmazódnak meg a Közösséget alkotó országok hosszú távú, egész Európa jövőjét érintő elhatározásai. Eszerint biztosítani kívánják a Közösség tagállamaiban élő népek gazdasági és társadalmi haladását, az élet- és munkakörülmények javítását, a béke, a biztonság és a szabadság megszilárdítását, valamint az eltérő fejlettségű régiók közötti különbségek megszüntetését. Természetesen felszólítják Európa népeit, hogy amennyiben hasonló elveket vallanak, csatlakozzanak hozzájuk.
Miután a parlamenti ratifikációs eljárások befejeződtek, a Római Szerződés 1958. január 1-jén hatályba lépett.
Az EK tulajdonképpeni történetét a Római Szerződés aláírásától számíthatjuk. Az 1973-as olajárrobbanásig, vagyis a Közel-Keleten zajló arab-izraeli (Jom Kippur) háborúig a Közösségek dinamikus fejlődést mutatnak. Kétségtelen tény, hogy a hatvanas évek valóban ragyogó gazdasági mutatókkal zárulnak, arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy ez valóban csupán a tagállamok között megvalósuló vámuniónak volt-e köszönhető. Ez idő tájt ugyanis a világgazdaság egészében kedvező folyamatok zajlottak le, s tartott még a háború utáni gazdasági csoda lendülete.
Miközben az EGK tagállamai a Római Szerződésben rögzített célkitűzések megvalósítására koncentráltak, a belépést egyelőre halogató Anglia kezdeményezésére létrejött az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amely ellentétben a blokkot alkotó Hatokkal, földrajzilag szétszórt országokat tömörített. Az angol neve után EFTA-tagállamoknak (European Free Trade Association) nevezett országok a következők voltak: Anglia, Dánia, Portugália, Ausztria, Norvégia, Svédország és Svájc. Az EFTA célja a tagállamok közötti ipari vámok eltörlése volt, tervei között szupranacionális törekvések nem szerepeltek.

Bővülés, bővülés, bővülés…

A Hatok tulajdonképpen szívesen látták volna, ha Anglia csatlakozik az integrációs szervezethez. Anglia azonban két ízben is (1950-ben és 1957-ben) elutasította a szívélyes invitálást. Az 1960-as évek elejére azonban olyan változások mentek végbe a világban, s ezzel együtt Anglia helyzetében is, amelyek az angol politikusokat a csatlakozást illetően komolyan elgondolkoztatták. Harold Macmillan konzervatív politikus, aki 1957 és 1963 között volt a szigetország miniszterelnöke, tárgyalásokat kezdett De Gaulle francia miniszterelnökkel: „Higgye el, hogy mi már nem Viktória királynő, Kipling, a British Empire és a fényes elszigeteltség Angliája vagyunk. Sokan gondolják úgy nálunk, főleg a fiatalok, hogy új történelmet kell kezdenünk… Egyesítsük Európát, kedves barátom! Három ember van, aki ezt meg tudja tenni: ön, én és Adenauer.”
A csatlakozásról szóló megállapodás feltételeit a brit alsóház 1971 októberében hagyja jóvá meggyőző, de a brit politikai közvélemény megosztottságát is jól tükröző többséggel (358 igen, 246 nem). Ezzel Anglia is EK-tagállam lett.
Az angolok felvételével elhárult a veszély a többi északi ország belépését illetően is. Így 1972-re az úgynevezett „északi kibővüléssel” három új tagállamot üdvözölhet az EK, Angliát követően ugyanis csatlakozik Dánia és Írország is. Norvégiában egy népszavazás során a szavazók többsége elutasítja az integrációt.
A hetvenes évek közepén három mediterrán ország szabadult meg katonai diktatúráitól: Görögország, Portugália és Spanyolország. A politikai demokrácia helyreállítása után mindhárom állam úgy látta, hogy gazdasági fejlődésükhöz az EK-tagság feltétlenül szükséges: 1981-től Görögország, 1986-tól pedig Portugália és Spanyolország nyer bebocsátást az EK tagállamai közé.

A Maastrichti Szerződés

A sorozatos bővülések nyomán az integráció szorosságának és kiterjedésének megnövekedtével újra vázolni kellett az egység mibenlétét. Így került sor 1986-ban az Egységes Európai Okmány, majd 1992. február 7-én a Maastrichti Szerződés aláírására. Az Egységes Európai Okmány, amelyben elfogadták az egységes belső piac kialakításának tervezetét, valamint többek között az azóta életbe lépett Schengeni Egyezményt is, első ízben vázolta fel konkrétan egy politikailag is egységes Európa irányába vezető utat. A gazdasági közösségből előbb-utóbb politikait kell csinálni - hangzott az Okmány üzenete, ami már csak azért is nyilvánvaló volt, mivel a csúcsértekezlet egyúttal azt is elhatározta, hogy kormányközi konferenciát kell összehívni, mégpedig a Római Szerződés revíziója érdekében. „Ám addig még hosszú út vezet” - gondolhatták a nyolcvanas évek végén sokan.
Ám a történelem ezúttal nagy ajándékkal lepte meg Európát. Néhány év leforgása alatt Európa politikai térképe szinte teljesen megváltozott. A kelet-európai rendkívül gyorsan lezajlott rendszerváltozások sorozata az európai egységesülés szempontjából is új helyzetet teremtett. Igazi katalizátorként természetesen ezúttal is Németország és a német helyzet szolgált. A világháború óta eltelt közel fél évszázad, a vasfüggöny hirtelen eltűnése és ennek nyomán a kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra vándorlása, valamint nem utolsó sorban a nagyhatalmi egyezkedések a német egyesítést szinte megkerülhetetlen történelmi aktualitássá tették. Ennek azonban kimondva-kimondatlanul ára volt. Németországnak feltétlenül támogatnia kellett mind egy politikai unió, mind pedig a közeli jövőben egy valuta unió létrejöttét. Európa biztonságát ugyanis a tagállamok csak így látták biztosítottnak.
Közel ötven évvel tehát a második világháború után a német kérdés újra egyfajta történelmi-politikai szükségszerűséggel szolgált Európa számára. Szükségszerűvé tette a politikai unió szinte azonnali létrehozását, amely tulajdonképpen a Maastrichti Szerződés nyomán 1992-ben létre is jött, valamint rövid távon elkerülhetetlenné tette a valuta-unió bevezetését, s ezzel kapcsolatban egyúttal minden német kritikának azonnal elejét is vette.
1999. január 1-én pedig valóban útjára indult a kontinens történetének talán legnagyobb vállalkozása, a monetáris unió, a gazdasági egységesülés utolsó, legkockázatosabb fázisa. Jelenleg Európa remél és vár, vajon ez a lépés a jogilag, gazdaságilag és politikailag egységes kontinens felé vezető úton milyen újabb szükségszerűséggel fogja meglepni.