Vissza a tartalomjegyzékhez

VAGYIM ARISZTOV
Oroszország aggodalmai

„Semmi olyat nem teszünk, ami fenyegetné Oroszország biztonságát” - nyilatkozzák az utóbbi időben egyre gyakrabban a NATO, illetve a szövetség országainak vezetői, látva az orosz politikusok és az orosz társadalom ideges reakcióját az észak-atlanti blokk Jugoszlávia ellen folyó hadműveletére. A Nyugat nem érti, vagy úgy tesz, mintha nem értené, miért lép fel Oroszország Jugoszlávia oldalán, és miért kész - Milosevics rendszerét támogatva - még konfrontálni is a NATO-val.

Oroszország azonban egyáltalán nem a jugoszláv elnök rendszerét védelmezi, hanem a jugoszláv népet, amelyet a NATO bombázása sújt. Bármennyire is hangsúlyozzák a hadművelet vezetői, hogy a NATO csupán Milosevics rendszere ellen harcol, valójában mégis a jugoszláv népet éri a csapás.
Erről tanúskodnak a szövetségi hadműveletek eredményei: Milosevics hadereje nem semmisült meg, a benne okozott kár minimális, viszont már több tucat polgári objektumot, lakóházakat és iskolákat romboltak le, és békés emberek százai - köztük sok gyermek - estek áldozatul a bombázásoknak.
A másik ok, amiért Oroszország Jugoszláviát támogatja, az, hogy a Balkán az orosz nemzeti érdekek térsége - csakúgy, mint a többi európai ország számára. S ha a Balkánt fontosnak tartják az Egyesült Államokban, amely egy másik kontinensen, több ezer kilométerre található, akkor mennyivel inkább van erre oka és joga Oroszországnak. Jugoszlávia gyakorlatilag az egyetlen olyan európai ország, amelyik a szövetségese maradt. Oroszországnak geopolitikai helyzetéből fakadóan szüksége van állandó, szabad kijárásra a Földközi-tengerre, ahonnan kijuthat az Atlanti-óceánra. A Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül vezető feketetengeri kijáratot azonban a NATO-tag Törökország uralja. Ez mindig is problémát jelentett Oroszország számára, mivel akadályozta a tengeri kereskedelmet, és háborús időben, valamint politikai válságok idején veszélyt jelentett az ország számára. Különösen a XX. században, a két világháború során vált ez egyértelművé. A balkáni szövetséges, Jugoszlávia segítségével Oroszországnak lehetősége van arra, hogy állandó kereskedelmi és hadiflottát állomásoztasson közvetlenül a Földközi-tengeren. Ez elengedhetetlen a biztonság és a gazdasági fejlődés szempontjából. Bármennyire is nyugtatgatják a NATO képviselői Oroszországot, hogy biztonsága nem forog veszélyben, valójában ez nem így van.
Ma Oroszországban egyre többen látják: a világ átalakítása folyik, és a NATO hadművelete ennek az átalakításnak világos kifejeződése. Ezért nem maradhat Oroszország távol a balkáni eseményektől. A koszovói albánok megvédése Milosevics rendszerétől csupán ürügyül szolgál a háborúhoz. Az egész világ, s elsősorban Európa berendezkedése a végleges széthullás felé tart napjainkban. Ez a berendezkedés két béketárgyalásra épült, az 1945-ben tartott jaltai és potsdami konferenciára, melyeknek egyik fő résztvevője az akkoriban szovjetnek nevezett Oroszország volt. Összeomlóban van a nemzetközi biztonság rendszere, melynek alapvető szerve a második világháború után az ENSZ, illetve annak Biztonsági Tanácsa volt. A Szovjetunió szétesése után egyetlen nagyhatalommá vált Egyesült Államok ma nyíltan kijelenti: „A NATO-nak az ENSZ-től független cselekvési joggal kell rendelkeznie.” Ezzel gyakorlatilag azt mondja Washington, hogy az USA-nak kell rendelkeznie olyan joggal, hogy az ENSZ-től függetlenül is cselekedhessen.
A komolyabb orosz elemzők és politológusok úgy vélik, hogy az USA most egy új világmodellt épít ki, amelyben ők lennének az egyedüli tényleges hatalommal bíró urak. Van olyan vélemény is, miszerint Washington kizárólag saját önző céljai miatt kezdett háborút Jugoszlávia ellen. Ezek lényege: az USA vezető pozíciójának megerősítése az európai NATO-tagországokkal való viszonyban. A katonai-politikai vezető szerep - ez az egyetlen dolog, ami még számít Amerikának, ugyanis gazdasági pozíciója évről évre gyengül. Ezen a területen biztos fölényben vannak vele szemben egykori második világháborús ellenfelei, Németország és Japán. Az utolsó csapást az Európai Unió közös valutájának, az eurónak a bevezetése jelentette, amely a dollár konkurensévé vált. Mindezek miatt orosz politológusok úgy vélik, hogy „a mostani jugoszláviai válság valójában a Nyugat belső problémáját tükrözi”, azaz a NATO-n belüli viszonyok hibáit jelzi.
Oroszország egyik válaszlépése valószínűleg az lesz, hogy megpróbálja kihasználni ezt az állapotot. Kétségtelenül fel fogja használni a NATO vezető országai között lévő ellentmondásokat a jugoszláviai válság saját elképzelése szerinti megoldása érdekében. Oroszországnak leginkább Németországra kell most befolyást gyakorolnia, mivel ez a legfontosabb nyugati ország, amelyhez hosszú távú gazdasági kapcsolatok fűzik. Nyilvánvaló, hogy ezek után Oroszország még nagyobb hangsúlyt fog helyezni a német kapcsolatokra, mintegy szembeállítva ezt a barátságot Amerikával. Az orosz diplomácia meg akarja értetni az európai országokkal - a NATO tagjaival -, hogy Jugoszlávia katonai veresége s ezzel együtt az USA katonai-politikai szerepének megerősödése nem szolgálja Európa érdekét.
Ami a konfliktusba való fegyveres beavatkozást illeti, erre Oroszország aligha szánja el magát. Ugyanígy nem lenne előnyös számára egy Jugoszláviával kötendő szövetség sem, mivel ez automatikusan belerántaná őt a háborúba. Egy ilyen szerződést inkább a katonai műveletek befejezése után lenne érdemes megkötni, bár az orosz politikai erők egy része azt követeli, hogy Jugoszláviát haladéktalanul vonják be egy Oroszországgal és Belorussziával való szövetségbe. Az orosz Állami Duma múlt szerdai ülésén a liberális-demokratikus párt vezére, Vlagyimir Zsirinovszkij ennek a követelésnek adott hangot beszédében: „Maga Isten küldte nekünk ezt a kemény, piszkos háborút Jugoszláviában. Szövetséget kell kötni velük. Ha a háború véget ér, megint nem lesz ránk szüksége senkinek.” A duma nem támogatta Zsirinovszkijnak azt a javaslatát, hogy a kérdést bocsássák szavazásra, mire pártjának frakciója - tiltakozása jeléül - elhagyta az ülést.
A legreálisabb próbálkozás a jugoszláviai válság kezelésére talán Viktor Csernomirgyin exminiszterelnök kinevezése volt, akit Borisz Jelcin a balkáni konfliktus rendezésének különmegbízottjává tett. Az orosz elnök szavai szerint Csernomirgyin úgy tud beszélni Miloseviccsel, ahogy senki más. Moszkva megpróbálja meggyőzni Milosevicset, hogy tegyen további engedményeket, bár minden bizonnyal úgy akarja ezt, hogy a jugoszláv válság megoldása ne a NATO forgatókönyve szerint menjen végbe, és főleg ne az USA malmára hajtsa a vizet.