A héten került sor a Magyar Régizenei Társaság rendezésében a Musica Profana
Együttes Feltámadt a mi életünk című húsvéti hangversenyére a Pesti Vigadó
Kamaratermében. A műsorban kora-barokk, köztük Schütz-művek hangzottak el -
korabeli hangszereken: barokk hegedűn, csembalón, viola da gambán.
A 90-es évek vége felé járva úgy tűnik, nem népszerű a fiatalok körében
komolyzenei koncertekre, képzőművészeti kiállításokra járni, és az ifjabb generáció
példaképeit a televízió, azon belül is leginkább a Music TV sztárjaiban leli meg. Mégis
vannak, akik úgy gondolják, hogy az EU megerősödése kontinensünkön egyfajta identitáskeresést
fog eredményezni, és a művészetekben újra teret hódít majd a historizmus - és
ezzel együtt nagyobb hangsúly kerül a közös európai értékek újrafelfedezésére
és újraértelmezésére.
Kétségtelen, hogy hazánkban is egyre népszerűbbek a régi zenei hangversenyek, elég
ha a nemrég véget ért Tavaszi Fesztiválon elhangzott koncerteket számba vesszük,
vagy a szárnyait bontogató, a Zeneakadémia vidéki tagozatain is induló régi zenei
tanszékek munkájára utalunk, mint amilyen például a Meszlényi László vezetésével
működő szegedi Musica Parlante együttese.
Azonban nem csak a zenében; mintha más művészeti ágakban is jelen lenne az európai
identitáskeresés. Erre utal az építészetben a dekonstruktivizmus és az organikus építészet
mellett a posztmodern irányzat domináns jelenléte, amely a klasszikus formákat -
tympanont, oszlopokat - is előszeretettel alkalmazza, igaz, mintegy idézőjelbe téve.
(A posztmodern építészet egyik legjelentősebb képviselôjének az olasz Aldo Rossit
tartják, munkáiból néhány hónapja kiállítást rendeztek a Budapesti Műszaki
Egyetem aulájában.) A belsőépítészetben, környezetteremtésben jelen lévő
historizmusról tudósítanak a szakfolyóiratok is: az olasz lakberendezési lapokban például
megjelentek a nemzeti jegyekkel bíró, stílbútorokkal berendezett enteriőrök
(Casaviva). A bútortervezők, designerek szintén előszeretettel nyúlnak klasszikus
formákhoz; sokszor majdnem egy az egyben átvéve azokat, mint a német Anna Flötotto,
vagy kicsit humoros formában utalva egy adott történelmi korra, mint a francia Ligne
Roset tervezői.
Visszatérve a zenére: talán ez az a művészeti ág, ahol a legnehezebb hitelesen
megragadni a múltat, különösen az egynéhányszáz évvel ezelőttit, hiszen -
hangfelvételek hiányában, mindössze a kottakép alapján - csupán a mű vázát
tudjuk rekonstruálni. A korhű előadás szorgalmazóinak - Nikolaus Harnoncourt, John
Eliot Gardiner - érdeme nemcsak az, hogy komoly kutatómunkával, korabeli hangszerek
és ezen keresztül a játékmód rekonstruálásával még hitelesebbé tették a reneszánsz
és a barokk zene előadását, hanem egyúttal egy új előadói stílust is teremtettek.
Ez az előadásmód - amellett, hogy a mai ismereteink szerint a leginkább hiteles -
korunk embere számára kimondottan újnak, frissnek hat. A stílus népszerűsége Európa-szerte
növekszik, hiszen alkalmas házi muzsikálásra, kis együttesek, kamaracsoportok létrehozására.
A művek eljátszása nem követel
meg átlagon felüli virtuozitást, ugyanakkor a zenei váz lehetőséget ad az improvizációra,
díszítésre, az individuum kibontakoztatására.
A reneszánsz és barokk, illetve korai klasszikus egyházi és udvari zene visszavisz
minket Európa hőskorába; a flamandtól az olaszig, a némettől a franciáig
felvonulnak Európa számos nemzetének zeneszerzői. Egy olyan korba emel minket,
amelynek kedvenc műfaja, az opera kialakulása is voltaképpen a gyökerek keresésével
indult. (Néhány firenzei nemes a görög tragédiák énekbeszédét akarta rekonstruálni.
Azonban az ógörög korból maradt, konkrétnak mondható zenei emlékünk csupán egy sírfelirat
rövid dallam-lejegyzése!) A kérdés itt nem is az, hogy a rekonstruálás menynyire
hiteles, hanem hogy ez az előadási mód, stílus alkalmas lesz-e arra, hogy az európai
hagyományok ápolásán keresztül széles rétegeket vonzzon a komolyzenéhez - a
megszépült közös múltra való emlékezés révén új identitástudatot adva az európai
nemzeteknek -, és mellesleg egyáltalán kideríthető-e, hogy valójában hová is nyúlnak
a gyökerek?