Múlt heti számunkban az 1920-as évekig követtük nyomon az Európa-eszme fejlődését.
Jelenlegi öszszeállításunkban a Páneurópa-mozgalom nemzetközi fogadtatását
elemezzük, majd az európai fasizmus és a náci Németország Európa-koncepcióját
vizsgáljuk meg közelebbről. Az egységes Európa megteremtésének gondolata ugyanis a
náci Németországot is hihetetlenül megigézte. S megdöbbentő, hogy az Európa-eszme
milyen könnyen vált és válhatott volna még inkább egy pusztító ideológia és egy
magát az összes európai nép fölé emelő nemzeti akarat kiszolgálójává.
Az elmúlt évszázadokban a közös Európa szószólói politikai értelemben
meglehetősen dilettánsoknak számítottak (például abbé Saint-Pierre, J. Görres, V.
Hugo stb.), s nem ritkán egyszerűen csak fantasztáknak, képtelen álmodozóknak nevezték
őket. Már csak annál is inkább, mivel elsősorban írók, költők és művészek
voltak. Ám kitartó tevékenységük következtében az elmúlt évszázadokban az egységes
Európa víziója sohasem törlődött ki véglegesen a kontinens gondolkodóinak tudatából.
Sőt, gyakorta több évtizedes hallgatás után, a háborús pusztításokat és vérengzéseket
követően elemi erővel tört elő, egyre elevenebb, egyre konkrétabb formát öltve, s
egyre erőteljesebben támadva a korszak vele ellentétes szellemi tartalmait.
Nem véletlen, hogy a közös Európa hosszú időn keresztül elsősorban az értelmiség
ügye volt. A nemzeti-regionális érdekeken és tudatokon felülemelkedő kozmopolita értelmiség
támogatta leginkább, akiknek identitását alapvető módon határozta meg az európaiság.
Az egységes Európa legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselői estében is
meghatározó élmény volt a kozmopolitizmus. Mind Coudenhove-Kalergi, mind a későbbiekben
például Robert Schumann esetében is igaz, hogy származásuk - vagy családi, vagy földrajzi,
vagy mindkettő szempontjából - több kultúra találkozási pontjából ered, ami őket
szinte önkéntelenül is egyfajta közvetítői szerepre predesztinálta, s ami által az
európai dimenzió rendkívül markáns, hiteles és magával ragadó módon tudott bennük
kiteljesedni.
Érdekes és eleddig nem igazán feltárt területe a kutatásnak a múlt század húszas-harmincas
éveitől kezdődően az asszimilálódni kívánó európai zsidó értelmiség szerepe
az Európa-eszme népszerűsítésében. Tény az, hogy közülük többen (például L. Börne,
H. Heine, majd később A. Zweig stb.) nagyon határozott elképzelésekkel rendelkeztek,
s írásaikkal és Bécs-Frankfurt-Párizs-London között ingázó életmódjukkal
jelentékeny szerepet játszottak az Európa-eszme artikulálásában.
Páneurópa vége
A Coudenhove-Kalergi által 1922-ben elindított Páneurópa-mozgalom a kezdetben
kialakult lelkesedést követően néhány év múlva több oldalról is a kritikák
kereszttüzébe került. Több értelmiségi kifogásolta, hogy Kalergi terve megvalósítása
érdekében túlságosan nagy „mozgósításba” kezd, s politikusokkal, nagytőkésekkel,
a katolikus klérussal lép kapcsolatba, hogy elképzelése számára támogatókat
szerezzen. „Olyan Páneurópát akartunk, ahol a Vatikán (...) és az I. G. Farben az
úr?” - teszi fel a kérdést Klaus Mann. Nem kevésbé kritikus nagybátyja, Heinrich
Mann sem: „A Páneurópa először néhány ember álma volt, de ma már nincs messze
attól, hogy üzletemberek és politikusok gyakorlati célja legyen.” A Páneurópa-mozgalom
jelentősége azonban éppen abban állt, amitől egyes értelmiségiek óva intettek.
Vagyis első alkalommal tűnt fel a közös Európa politikai realitásként is a
kontinens horizontján.
A húszas évek vége felé politikailag egyre inkább polarizálódó földrészünkön
sem a politikai jobboldal, sem a baloldal nem tudott igazán lelkesedni az Európa-gondolatért.
Páneurópát az előbbi túl kozmopolitának, az utóbbi túl kapitalistának látta. A
mozgalom átmeneti sikerét kétségtelenül két európai formátumú politikusnak,
Aristide Briand francia és Gustav Stresemann német külügyminiszterek támogatásának
köszönhette. Az ő hathatós támogatásuknak köszönhetően lett a Páneurópa része
az európai politikai diskurzusnak. Stresemann halálával (1930) egy évben Briand
Memorandumával próbálta meg az európai nemzetek politikusait konkrétan is megnyerni
Európa ügyének. Ez a nagy visszhangot kiváltott, ám lényegében eredménytelen kísérlet
a gazdasági válság és a nacionalista pártok nyomása következtében Páneurópa sorsát
két évtizedre végleg megpecsételni látszott.
A kontinens állapotát jól ábrázolja az a karikatúra, amely több európai lapban is
megjelent. A képen Briand látható, amint szerelem-őrült Pán istenként reménytelenül
rohan az Európát elcsábító fenevad után. A képen azonban az is jól látszik, hogy
Európa ügyet sem vet az utána loholó Briand-ra, figyelmét inkább a vele száguldó
fenevad köti le.
Fasizmus és Európa
A fasizmus és a nácizmus jellemzése kapcsán jobbára a pusztító nacionalizmusról,
kirekesztésről, háborús uszításról, gyűlölködésről, faji és etnikai
diszkriminációról szokás - teljes joggal - beszélni. Kevésbé ismert tény
azonban, hogy az európai fasisztáknak, élükön a hitleri Németországgal és
Goebbelsszel, szintén megvolt a sajátos Európa-koncepciójuk. Az euro-szkeptikus tábor
egyik jeles angol képviselője, John Laughland professzor nemrégiben megjelent könyvében
hívja fel erre az Európa-kutatás által mindeddig meglehetősen elhanyagolt és tabuizált
területre a figyelmet.
Laughland egyik kiindulópontja az, hogy a fasizmus lényegéből adódóan egy „antiindividualista,
antiliberális, antiparlamentarista és antikapitalista mozgalom”, amely mint ilyen nem
igenli a nemzetállamok létét. A fasiszta ideológiák gyökerét jelentő rasszista
identitás alapja ugyanis nem a nemzetállam, amely ehhez túlságosan eklektikus és
heterogén, hanem mindig a faj. A nemzetállamok ugyanis elsősorban jogi és nem faji
alapon szerveződnek.
A fasizmus eredendően gyűlöli az önállóan gondolkodó és cselekvő kis nemzetek
koncepcióját - éppúgy mint a hasonlóan viselkedő individuumokét. Eredendő
szeretete a nagy és grandiózus dolgok iránt és gyűlölete a sokszínűség és a
multikultúra iránt eleve erre predesztinálta. Éppen ezért - és ez Laughland könyvének
egyik fő megállapítása - a nemzetállamok jelenleg folyó kriminalizálása nem védhető
a fasizmusra és a rasszizmusra való hivatkozással.
A fasizmus és a nácizmus egyik fő ideológiai célja kétségtelenül a kontinens egységének
megteremtése volt. Ennek célja a darabokra szabdalt, elerőtlenedett kontinens békéjének
megteremtése, és erejének talpraállítása volt. Vidkun Quisling, egy norvég fasiszta
kollaboráns vezető írja egy helyen: „Olyan Európát kell teremtenünk, amely vérét
és erejét nem pusztító konfliktusokban vesztegeti el, hanem stabil egységet alkot.
Ily módon gazdagabb, erősebb és civilizáltabb lesz, és képes lesz helyreállítani régi
helyét a világban.” Hitler és Mussolini 1941 augusztusában kiadott közös kommünikéjében
pedig arról elmélkedik, hogy „a bolsevik veszély (...) elpusztításával meg kell
teremteni annak a lehetőségét, hogy az európai kontinens összes népe között békés,
harmonikus és gyümölcsöző kapcsolat jöhessen létre, mind politikai, mind gazdasági,
mind kulturális területen”. Ennek az egységnek ideológiai kovászát természetesen
a fasizmus adta volna.
Európai Gazdasági Közösség fasiszta módra
Meglepő módon Európa egységét a fasiszták sem tudták gazdasági egység nélkül
elképzelni. A háború után az európai megosztottságot gazdasági integráció útján
kívánták felszámolni. Ennek érdekében Göring már 1940 nyarán konkrét lépéseket
tett. 1940 július 9-én nyújtotta be a Birodalmi Kancelláriához a „Közép-Európai
Gazdasági Közösség” megteremtéséről szóló tervezetét, amely többek között más
országok valutája és a birodalmi márka közötti árfolyamok rögzítését, a vámhatárok
eltörlését, egy vámmentes kereskedelmi övezet létrehozását és a mezőgazdaság támogatását
tűzte ki célul.
A „Lebensraum” (élettér) náci ideológiájának adaptációja a gazdaság területén
rövidesen az úgynevezett „Großraumwirtschaft” (nagy térségi gazdaság) fogalma
lett. Ennek lényege a náci Németország azon felismerése volt, hogy bizonyos külső tényezők
miatt (például a népesség növekedése) a versailles-i békeszerződés nyomán létrejött
„államterek” (Staatsraum) nem biztosítják kellőképpen a gazdaság fejlődését.
Ezért a „mehr Raum!” (több tért!) felhívást a gazdaság területére is ki kell
terjeszteni. Annál is inkább, mivel a világgazdaság létrejöttével a széttöredezett
kontinens egyes gazdaságai semmi esetre sem tudják felvenni a versenyt a világ más,
egységesebb gazdasági térségeivel. A kérdés jelentőségét a náci Németország
egyes gazdasági teoretikusai számára mi sem jelzi jobban, mint Az Európai Gazdasági Közösség
címmel 1942-ben megrendezett nagyszabású konferencia. Ezen a berlini Közgazdasági
Egyetem tanárai és a Berlini Iparosok és Üzletemberek Szövetségének tagjai mellett
jelentős számban jelentek meg és tartottak előadást vezető nagyiparosok, valamint a
hitleri kormány miniszterei.
A hitleri ideológia alapjain létrehozni kívánt egységes európai gazdasági térség
kapcsán érdemes említést tenni a náci monetáris rendszerről. Walther Funk birodalmi
gazdasági miniszter és a Reichsbank elnöke egy közös európai valuta létrehozása
kapcsán határozottan a külföldi pénzforgalom szigorú állami kontrollja mellett
foglalt állást. Az ellenőrizhetetlen tőkeáramlások ugyanis ellehetetlenítik a
gazdaság tervezését. Az állami ellenőrzést - mint az infláció egyetlen lehetséges
alternatíváját - kiterjesztette az árakra, a fizetésekre, a fogyasztásra stb.
Alighanem az állami kontroll ilyetén gyakorlása mind a hazai, mind a külföldi pénzforgalom
esetében világosan érzékelteti, hogy a nácik miért gyűlölték annyira az
arany-standardot. Alighanem Funk is érzékelte, hogy a pénz aranyra válthatósága a
liberális rendszer egyik méregfoga volt, amit feltétlen el kellett pusztítani. Hiszen
ha cégek és magánemberek szabadon kereskedhettek a mindenféle állami ellenőrzés alól
kivont pénzekkel, lehetetlen a gazdaság központi irányítása. Az árakat ne a
szabadpiac, hanem a kormányok határozzák meg - hangzott az érvelés. Werner Daitz, a
Német Birodalmi Gazdasági Kutatóintézet vezetője pedig így fogalmazott: „A jövőben
az arany az európai valuták értékének meghatározásakor nem fog szerepet játszani,
mivel egy valuta értéke nem attól fog függni, hogy mekkora a fedezete, hanem attól,
hogy az állam mennyire értékeli.” Funk pedig egyenesen kijelentette: „Mi Németországban
semmilyen körülmények között sem próbálkozunk újra az úgynevezett arany-valutával…
ez ellenőrizhetetlen nemzetközi befolyásoknak szolgáltatná ki gazdaságunkat.” Ez
utóbbi alatt Funk „az anglo-amerikai világ hegemóniáját” értette.
A náci gazdasági elképzelésekkel kapcsolatban el kell persze mondanunk, hogy mindez
elsősorban Németország gazdasági pozíciójának megerősítését és a német háborús
érdekeket szolgálta. Mindezek ellenére megdöbbentő látni, hogy egy egységes európai
gazdasági térség megteremtésének gondolata mennyire megigézte a hitleri Németországot,
s milyen könynyen válhatott volna ez az elképzelés egy pusztító ideológia és egy
magát az összes európai nép fölé emelő nemzeti akarat kiszolgálójává.
Német-francia kapcsolatok
Laughland könyvében azt is kiemeli, hogy a mindmáig a közös Európa egyik alappillérét
jelentő német-francia megbékélés mennyire jelentős szerepet játszott a német
euro-propaganda tevékenységében. A németek már a háború előtt, de különösen
Franciaország megszállását követően igyekeztek a német-francia kapcsolatok jelentőségét
és különösen európaiságát hangsúlyozni. Több szervezetet alapítottak ennek érdekében,
amelyek közül kiemelkedik az 1940 szeptemberében Alphonse de Chateaubriant által alapított
Le Groupe Collaboration. A társaság 1940-től folyamatosan konferenciák és nyilvános
viták sorozatát rendezte az európai kapcsolatokról, német előadók franciaországi látogatását
finanszírozta, s igyekezett elősegíteni a francia megújulást, a német-francia megbékélést
és az európai szolidaritást. A francia kollaboráns kormány a náci Németországhoz fűződő
igen felemás viszonyát retorikájában rendszeresen az európaisággal magyarázta, mely
esetben Európa érdeke természetesen a hitleri Németországéval esett egybe. Kiválóan
bizonyítják mindezt azok a plakátok, amelyek a francia munkásokat azzal a jelszóval
igyekeztek németországi munkavállalásra buzdítani, hogy „Dolgozz Európáért!”
Az egységes Európa tehetséges kozmopolita értelmiségiek fejében megfogant, kétségtelenül
rendkívül pozitív, az európai népek megbékélését és felemelkedését célzó elképzeléseit
megdöbbentő a nácizmus pusztító ideológiájába beágyazva viszontlátni. Mindez vélhetően
figyelmeztetés is a jelenleg az egységes Európa megteremtésén fáradozó kontinens népeinek.
Európát nem lehet kisajátítani. És sem egy ideológia, sem egy a saját érdekeit a többi
európai nép fölé emelő nemzeti önérdek szolgálatába állítani. Máskülönben
Európa régi démonai könnyen felébredhetnek.