Vissza a tartalomjegyzékhez

BOHÁCS ZOLTÁN
A modern Európa-eszme születése II.

Múlt heti számunkban az 1920-as évekig követtük nyomon az Európa-eszme fejlődését. Jelenlegi öszszeállításunkban a Páneurópa-mozgalom nemzetközi fogadtatását elemezzük, majd az európai fasizmus és a náci Németország Európa-koncepcióját vizsgáljuk meg közelebbről. Az egységes Európa megteremtésének gondolata ugyanis a náci Németországot is hihetetlenül megigézte. S megdöbbentő, hogy az Európa-eszme milyen könnyen vált és válhatott volna még inkább egy pusztító ideológia és egy magát az összes európai nép fölé emelő nemzeti akarat kiszolgálójává.

Az elmúlt évszázadokban a közös Európa szószólói politikai értelemben meglehetősen dilettánsoknak számítottak (például abbé Saint-Pierre, J. Görres, V. Hugo stb.), s nem ritkán egyszerűen csak fantasztáknak, képtelen álmodozóknak nevezték őket. Már csak annál is inkább, mivel elsősorban írók, költők és művészek voltak. Ám kitartó tevékenységük következtében az elmúlt évszázadokban az egységes Európa víziója sohasem törlődött ki véglegesen a kontinens gondolkodóinak tudatából. Sőt, gyakorta több évtizedes hallgatás után, a háborús pusztításokat és vérengzéseket követően elemi erővel tört elő, egyre elevenebb, egyre konkrétabb formát öltve, s egyre erőteljesebben támadva a korszak vele ellentétes szellemi tartalmait.
Nem véletlen, hogy a közös Európa hosszú időn keresztül elsősorban az értelmiség ügye volt. A nemzeti-regionális érdekeken és tudatokon felülemelkedő kozmopolita értelmiség támogatta leginkább, akiknek identitását alapvető módon határozta meg az európaiság. Az egységes Európa legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselői estében is meghatározó élmény volt a kozmopolitizmus. Mind Coudenhove-Kalergi, mind a későbbiekben például Robert Schumann esetében is igaz, hogy származásuk - vagy családi, vagy földrajzi, vagy mindkettő szempontjából - több kultúra találkozási pontjából ered, ami őket szinte önkéntelenül is egyfajta közvetítői szerepre predesztinálta, s ami által az európai dimenzió rendkívül markáns, hiteles és magával ragadó módon tudott bennük kiteljesedni.
Érdekes és eleddig nem igazán feltárt területe a kutatásnak a múlt század húszas-harmincas éveitől kezdődően az asszimilálódni kívánó európai zsidó értelmiség szerepe az Európa-eszme népszerűsítésében. Tény az, hogy közülük többen (például L. Börne, H. Heine, majd később A. Zweig stb.) nagyon határozott elképzelésekkel rendelkeztek, s írásaikkal és Bécs-Frankfurt-Párizs-London között ingázó életmódjukkal jelentékeny szerepet játszottak az Európa-eszme artikulálásában.

Páneurópa vége

A Coudenhove-Kalergi által 1922-ben elindított Páneurópa-mozgalom a kezdetben kialakult lelkesedést követően néhány év múlva több oldalról is a kritikák kereszttüzébe került. Több értelmiségi kifogásolta, hogy Kalergi terve megvalósítása érdekében túlságosan nagy „mozgósításba” kezd, s politikusokkal, nagytőkésekkel, a katolikus klérussal lép kapcsolatba, hogy elképzelése számára támogatókat szerezzen. „Olyan Páneurópát akartunk, ahol a Vatikán (...) és az I. G. Farben az úr?” - teszi fel a kérdést Klaus Mann. Nem kevésbé kritikus nagybátyja, Heinrich Mann sem: „A Páneurópa először néhány ember álma volt, de ma már nincs messze attól, hogy üzletemberek és politikusok gyakorlati célja legyen.” A Páneurópa-mozgalom jelentősége azonban éppen abban állt, amitől egyes értelmiségiek óva intettek. Vagyis első alkalommal tűnt fel a közös Európa politikai realitásként is a kontinens horizontján.
A húszas évek vége felé politikailag egyre inkább polarizálódó földrészünkön sem a politikai jobboldal, sem a baloldal nem tudott igazán lelkesedni az Európa-gondolatért. Páneurópát az előbbi túl kozmopolitának, az utóbbi túl kapitalistának látta. A mozgalom átmeneti sikerét kétségtelenül két európai formátumú politikusnak, Aristide Briand francia és Gustav Stresemann német külügyminiszterek támogatásának köszönhette. Az ő hathatós támogatásuknak köszönhetően lett a Páneurópa része az európai politikai diskurzusnak. Stresemann halálával (1930) egy évben Briand Memorandumával próbálta meg az európai nemzetek politikusait konkrétan is megnyerni Európa ügyének. Ez a nagy visszhangot kiváltott, ám lényegében eredménytelen kísérlet a gazdasági válság és a nacionalista pártok nyomása következtében Páneurópa sorsát két évtizedre végleg megpecsételni látszott.
A kontinens állapotát jól ábrázolja az a karikatúra, amely több európai lapban is megjelent. A képen Briand látható, amint szerelem-őrült Pán istenként reménytelenül rohan az Európát elcsábító fenevad után. A képen azonban az is jól látszik, hogy Európa ügyet sem vet az utána loholó Briand-ra, figyelmét inkább a vele száguldó fenevad köti le.

Fasizmus és Európa

A fasizmus és a nácizmus jellemzése kapcsán jobbára a pusztító nacionalizmusról, kirekesztésről, háborús uszításról, gyűlölködésről, faji és etnikai diszkriminációról szokás - teljes joggal - beszélni. Kevésbé ismert tény azonban, hogy az európai fasisztáknak, élükön a hitleri Németországgal és Goebbelsszel, szintén megvolt a sajátos Európa-koncepciójuk. Az euro-szkeptikus tábor egyik jeles angol képviselője, John Laughland professzor nemrégiben megjelent könyvében hívja fel erre az Európa-kutatás által mindeddig meglehetősen elhanyagolt és tabuizált területre a figyelmet.
Laughland egyik kiindulópontja az, hogy a fasizmus lényegéből adódóan egy „antiindividualista, antiliberális, antiparlamentarista és antikapitalista mozgalom”, amely mint ilyen nem igenli a nemzetállamok létét. A fasiszta ideológiák gyökerét jelentő rasszista identitás alapja ugyanis nem a nemzetállam, amely ehhez túlságosan eklektikus és heterogén, hanem mindig a faj. A nemzetállamok ugyanis elsősorban jogi és nem faji alapon szerveződnek.
A fasizmus eredendően gyűlöli az önállóan gondolkodó és cselekvő kis nemzetek koncepcióját - éppúgy mint a hasonlóan viselkedő individuumokét. Eredendő szeretete a nagy és grandiózus dolgok iránt és gyűlölete a sokszínűség és a multikultúra iránt eleve erre predesztinálta. Éppen ezért - és ez Laughland könyvének egyik fő megállapítása - a nemzetállamok jelenleg folyó kriminalizálása nem védhető a fasizmusra és a rasszizmusra való hivatkozással.
A fasizmus és a nácizmus egyik fő ideológiai célja kétségtelenül a kontinens egységének megteremtése volt. Ennek célja a darabokra szabdalt, elerőtlenedett kontinens békéjének megteremtése, és erejének talpraállítása volt. Vidkun Quisling, egy norvég fasiszta kollaboráns vezető írja egy helyen: „Olyan Európát kell teremtenünk, amely vérét és erejét nem pusztító konfliktusokban vesztegeti el, hanem stabil egységet alkot. Ily módon gazdagabb, erősebb és civilizáltabb lesz, és képes lesz helyreállítani régi helyét a világban.” Hitler és Mussolini 1941 augusztusában kiadott közös kommünikéjében pedig arról elmélkedik, hogy „a bolsevik veszély (...) elpusztításával meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az európai kontinens összes népe között békés, harmonikus és gyümölcsöző kapcsolat jöhessen létre, mind politikai, mind gazdasági, mind kulturális területen”. Ennek az egységnek ideológiai kovászát természetesen a fasizmus adta volna.

Európai Gazdasági Közösség fasiszta módra

Meglepő módon Európa egységét a fasiszták sem tudták gazdasági egység nélkül elképzelni. A háború után az európai megosztottságot gazdasági integráció útján kívánták felszámolni. Ennek érdekében Göring már 1940 nyarán konkrét lépéseket tett. 1940 július 9-én nyújtotta be a Birodalmi Kancelláriához a „Közép-Európai Gazdasági Közösség” megteremtéséről szóló tervezetét, amely többek között más országok valutája és a birodalmi márka közötti árfolyamok rögzítését, a vámhatárok eltörlését, egy vámmentes kereskedelmi övezet létrehozását és a mezőgazdaság támogatását tűzte ki célul.
A „Lebensraum” (élettér) náci ideológiájának adaptációja a gazdaság területén rövidesen az úgynevezett „Großraumwirtschaft” (nagy térségi gazdaság) fogalma lett. Ennek lényege a náci Németország azon felismerése volt, hogy bizonyos külső tényezők miatt (például a népesség növekedése) a versailles-i békeszerződés nyomán létrejött „államterek” (Staatsraum) nem biztosítják kellőképpen a gazdaság fejlődését. Ezért a „mehr Raum!” (több tért!) felhívást a gazdaság területére is ki kell terjeszteni. Annál is inkább, mivel a világgazdaság létrejöttével a széttöredezett kontinens egyes gazdaságai semmi esetre sem tudják felvenni a versenyt a világ más, egységesebb gazdasági térségeivel. A kérdés jelentőségét a náci Németország egyes gazdasági teoretikusai számára mi sem jelzi jobban, mint Az Európai Gazdasági Közösség címmel 1942-ben megrendezett nagyszabású konferencia. Ezen a berlini Közgazdasági Egyetem tanárai és a Berlini Iparosok és Üzletemberek Szövetségének tagjai mellett jelentős számban jelentek meg és tartottak előadást vezető nagyiparosok, valamint a hitleri kormány miniszterei.
A hitleri ideológia alapjain létrehozni kívánt egységes európai gazdasági térség kapcsán érdemes említést tenni a náci monetáris rendszerről. Walther Funk birodalmi gazdasági miniszter és a Reichsbank elnöke egy közös európai valuta létrehozása kapcsán határozottan a külföldi pénzforgalom szigorú állami kontrollja mellett foglalt állást. Az ellenőrizhetetlen tőkeáramlások ugyanis ellehetetlenítik a gazdaság tervezését. Az állami ellenőrzést - mint az infláció egyetlen lehetséges alternatíváját - kiterjesztette az árakra, a fizetésekre, a fogyasztásra stb. Alighanem az állami kontroll ilyetén gyakorlása mind a hazai, mind a külföldi pénzforgalom esetében világosan érzékelteti, hogy a nácik miért gyűlölték annyira az arany-standardot. Alighanem Funk is érzékelte, hogy a pénz aranyra válthatósága a liberális rendszer egyik méregfoga volt, amit feltétlen el kellett pusztítani. Hiszen ha cégek és magánemberek szabadon kereskedhettek a mindenféle állami ellenőrzés alól kivont pénzekkel, lehetetlen a gazdaság központi irányítása. Az árakat ne a szabadpiac, hanem a kormányok határozzák meg - hangzott az érvelés. Werner Daitz, a Német Birodalmi Gazdasági Kutatóintézet vezetője pedig így fogalmazott: „A jövőben az arany az európai valuták értékének meghatározásakor nem fog szerepet játszani, mivel egy valuta értéke nem attól fog függni, hogy mekkora a fedezete, hanem attól, hogy az állam mennyire értékeli.” Funk pedig egyenesen kijelentette: „Mi Németországban semmilyen körülmények között sem próbálkozunk újra az úgynevezett arany-valutával… ez ellenőrizhetetlen nemzetközi befolyásoknak szolgáltatná ki gazdaságunkat.” Ez utóbbi alatt Funk „az anglo-amerikai világ hegemóniáját” értette.
A náci gazdasági elképzelésekkel kapcsolatban el kell persze mondanunk, hogy mindez elsősorban Németország gazdasági pozíciójának megerősítését és a német háborús érdekeket szolgálta. Mindezek ellenére megdöbbentő látni, hogy egy egységes európai gazdasági térség megteremtésének gondolata mennyire megigézte a hitleri Németországot, s milyen könynyen válhatott volna ez az elképzelés egy pusztító ideológia és egy magát az összes európai nép fölé emelő nemzeti akarat kiszolgálójává.

Német-francia kapcsolatok

Laughland könyvében azt is kiemeli, hogy a mindmáig a közös Európa egyik alappillérét jelentő német-francia megbékélés mennyire jelentős szerepet játszott a német euro-propaganda tevékenységében. A németek már a háború előtt, de különösen Franciaország megszállását követően igyekeztek a német-francia kapcsolatok jelentőségét és különösen európaiságát hangsúlyozni. Több szervezetet alapítottak ennek érdekében, amelyek közül kiemelkedik az 1940 szeptemberében Alphonse de Chateaubriant által alapított Le Groupe Collaboration. A társaság 1940-től folyamatosan konferenciák és nyilvános viták sorozatát rendezte az európai kapcsolatokról, német előadók franciaországi látogatását finanszírozta, s igyekezett elősegíteni a francia megújulást, a német-francia megbékélést és az európai szolidaritást. A francia kollaboráns kormány a náci Németországhoz fűződő igen felemás viszonyát retorikájában rendszeresen az európaisággal magyarázta, mely esetben Európa érdeke természetesen a hitleri Németországéval esett egybe. Kiválóan bizonyítják mindezt azok a plakátok, amelyek a francia munkásokat azzal a jelszóval igyekeztek németországi munkavállalásra buzdítani, hogy „Dolgozz Európáért!”
Az egységes Európa tehetséges kozmopolita értelmiségiek fejében megfogant, kétségtelenül rendkívül pozitív, az európai népek megbékélését és felemelkedését célzó elképzeléseit megdöbbentő a nácizmus pusztító ideológiájába beágyazva viszontlátni. Mindez vélhetően figyelmeztetés is a jelenleg az egységes Európa megteremtésén fáradozó kontinens népeinek. Európát nem lehet kisajátítani. És sem egy ideológia, sem egy a saját érdekeit a többi európai nép fölé emelő nemzeti önérdek szolgálatába állítani. Máskülönben Európa régi démonai könnyen felébredhetnek.