Vissza a tartalomjegyzékhez

VAGYIM ARISZTOV
A NATO és az orosz nemzeti eszme

„A NATO és Oroszország nem tartják egymást ellenségeknek. Közös célkitűzésük az eddigi szembenállás és versengés felszámolása, valamint a kölcsönös bizalom és együttműködés helyreállítása.” Ezek a reményteljes szavak olvashatóak abban a megegyezésben, amely az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és a Független Államok Közössége (FÁK) közötti kapcsolatot hivatott szabályozni. Két éve még úgy tűnt, ez az okmány valóban a hidegháború és a hosszantartó ellenségeskedés végére tett pontot. Az utóbbi három hét eseményei azonban azt sugallják, hogy a történelemnek lehetnek ismétlődő fejezetei.


A Kercs nevű orosz rakétahordozó-anyahajó indulásra készen áll az Adriai-tengerre    Fotó: MTI

A Szovjetunió széthullása után először 1996-ban kezdett tartóssá válni a Nyugat-ellenesség, amikor napirendre került a NATO kelet felé való terjeszkedése. Ekkor még jelentős visszafogó tényezőként működött a fent említett dokumentum. A balkáni NATO-akció azonban nemcsak erősen megkérdőjelezte az abban leírtakat, hanem újra Oroszország fő ellenségeinek szerepébe helyezte vissza Amerikát és az észak-atlanti szövetséget.
Egyes megfigyelők szerint ismét emelkedik a vasfüggöny, mint annak idején a második világháború után. Ráadásul míg akkor fentről, most inkább alulról indult el ez a folyamat, olyan emberektől, akiknek nincsenek határozott politikai céljaik. Cselekedeteikkel nem politikai „jó pontokat gyűjtenek”, inkább a spontán lépések jellemzők rájuk. Van, aki szerint ezekben az akciókban Amerika hatáskörének egyre nagyobb térhódítása elleni tiltakozás nyilvánul meg, mások szerint a szláv nacionalizmus, megint mások pedig a sok sikertelen reform miatti keserűséget látják megnyilvánulni bennük. Főleg, hogy a reformok is, lényegüket tekintve nyugati mintájúak voltak… Ennek ellenére nemhogy nem sikerült általuk a felemelkedés, de még a peresztrojka előtti szintet sem sikerült elérni. Az 1988-89 előtti időszak jelentett egyfajta stabilitást szociális és gazdasági téren, ugyanakkor fenntartotta a „birodalmi tudatot” is: az emberek úgy érezhették, hogy olyan ország polgárai, amelynek véleményével a fél világ számol. A nemzeti megalázottság érzése, amely a peresztrojka kudarcai után alakult ki, már a NATO-akció kezdetekor heves gyűlöletbe csapott át, és új erőt adott a patriotizmusnak is.
Ez különösen a katonaság körében érezhető. Az egyik vezető orosz lap szerint míg Moszkva tartózkodik a konkrét beavatkozástól a Balkánon, addig a katonák jelentős része kész tevékenyen is kifejezni szolidaritását a szerbek iránt. Mostanság az Egyesült Államok és a NATO leginkább az ellenség fogalmával párosul. Több orosz tiszt szerint a koszovói és iraki hadműveletek azt a célt is szolgálhatják, hogy a jövőben egy Oroszország elleni csapáshoz már meglegyen a kellő gyakorlat…
A nemzeti öntudat a NATO-csapások értékelése során is megnyilvánul: elismerőleg szólnak például a volt szovjet katonai intézményekben kiképzett jugoszláv tisztikarról. Az újságírók és a katonai vezetők szeretik kiemelni azt is, hogy a NATO gépeit a hatvanas és hetvenes években gyártott, elavultnak számító orosz 3PK légvédelmi rakétákkal lőtték ki. Mikor pedig arról tudósítottak, hogy az USA „Apache” típusú harci helikoptereket készül bevetni, az oroszok nem késlekedtek bejelenteni, hogy a 3PK rakéták ezekkel is képesek felvenni a harcot. Az orosz televízió nemrég mutatott be egy riportműsort Izsevszkből, ahol a legújabb légvédelmi rakétákat gyártják, olyanokat, amelyek számára nem jelent nehézséget kilőni akár olyan repülőket is, mint a „Lopakodó”. A műsorban megjegyezték azt is, hogy most éppen görögországi megrendelést teljesítenek.
Mindebből máris levonható egy-két tanulság. Először is, amit az orosz hadiipar mindenki számára világossá tesz, hogy nem is olyan elavult, mint amilyennek gondolták az utóbbi időkben. Másodszor, górcső alá került Oroszországnak az az elhibázott politikája, mely a hadiipar jelentős leépítését célozta meg. Harmadszor, világosságra jött az a kissé abszurd helyzet, hogy Oroszország legkorszerűbb fegyvereit potenciális ellenségének, egy NATO-tagállamnak adja el.
A NATO-akcióval kapcsolatos egyik legszélsőségesebb véleményt egy közismert orosz tábornok fogalmazta meg, aki szerint „a NATO - egy közönséges bűnszervezet, amelynek nincsen létjogosultsága”.
Egyébként a hadiiparnak megvannak a maga kapcsolatai az orosz kormányon belül is. Érdekeit képviseli többek közt a kommunista párthoz tartozó Maszljukov is. Az Izvesztyija című lap szerint vagy ő, vagy a szintén kommunista Kulik alelnök azt indítványozta, hogy „tekintsük a NATO iránti ellenállást nemzeti eszmének - ez már úgyis annyira hiányzott az elmúlt időkben”.
Sok közismert politikus számára a Jugoszláviában kialakult helyzet nagyszerű lehetőséget teremtett patriotizmusuk demonstrálására, valamint USA- és NATO-ellenes érzületeik társadalmi elfogadtatására. Ennek az irányzatnak a legkiemelkedőbb képviselői Primakov, Zjuganov és Zsirinovszkij. A miniszterelnök tette az első látványos lépést azzal, hogy repülőjével visszafordult az Atlanti-óceán felett, amikor útban az USA felé hírét vette a NATO-akciónak. Belgrádi és bonni békemiszsziója is, bár nem koronázta siker, növelte politikai súlyát.
Zjuganov szintén inkább meggyőződésből indítványozta, hogy Oroszország határolja el magát attól a megállapodástól, hogy elsőnek nem használ atomfegyvert. A kommunista pártvezetőt úgy tűnik, nem hagyták nyugodni Mao Ce-tung szavai, aki egykor kijelentette, hogy el kell kezdeni a kapitalisták elleni atomháborút: inkább pusztuljon az emberiség kétharmad része, viszont a megmaradt egyharmad rész kommunizmusban él majd…
Zsirinovszkij is gyűlölettel viseltetik a NATO iránt, de ő inkább nagyapáink stílusában képzeli el a harcot: az önkéntesek toborzása országszerte az ő irányítása alatt kezdődött el. Ez pedig inkább egy politikai trükköt sejtet; hiába hajlandók ugyanis olyan sokan harcolni a Balkánon, már odajutásuknak is elég sok technikai akadálya van. A jelenlegi információk szerint minden önkéntesnek először is be kell szereznie 120 dollárt, majd el kell jutnia a lengyelországi jugoszláv nagykövetségre, és csak onnan viszik a Balkánra - Magyarországon keresztül. Hogy mindez mennyire komoly - nehéz megállapítani. Egy volt szovjet tábornok, Vorobjov szerint az önkéntesekre legjobb esetben már nem lesz szükség, rosszabb esetben golyófogóként „szerepelhetnek”…
Ami pedig Jelcint illeti, a jugoszláv konfliktus egy ritka lehetőséget nyújtott neki, hogy Oroszország nemzeti érdekeinek fő kifejezőjeként lépjen fel. Amellett, hogy leleplezi a NATO-agressziót és elítéli Amerika döntéseit, kerüli a szélsőséges kijelentéseket. Nem akar konfliktust, de távol tartani sem akarja magát. Nemrégiben Oroszország humanitárius segélyt küldött Jugoszláviának. Jelcin hangsúlyozta, hogy hadieszközöket nem szándékozik küldeni (annak ellenére, hogy a Szövetségi Tanács ezt indítványozta), és a segély - nemzetiségtől függetlenül - mindenki számára szól. Ez a politikai magatartás hivatott arra, hogy Oroszország elkerülje a Nyugattal való konfrontáció csapdáját, és megőrizze jugoszláv és muszlim szövetségeseit is. Mindez persze csak abban az esetben tud működni, ha a belpolitikai helyzet kiegyensúlyozott. A kommunisták azonban nem tágítanak Jelcin alkotmányos felelősségre vonásának kérdésétől. Ezért azután Oroszország hivatalos pozíciója még változhat, és a NATO elleni küzdelem valóban nemzeti eszmévé válhat.