Vissza a tartalomjegyzékhez


Tollhegy

Tisztelt Szerkesztőség!

Érdeklődéssel olvastam a koszovói válság történelmi és vallási hátteréről szóló cikküket („Koszovó, a szerb Jeruzsálem”, Hetek 1999/10.szám). Bár az írás valóban jól érzékelteti a balkáni problémák mögött meghúzódó évszázados ellentéteket, a valóság véleményem szerint ennél árnyaltabb. Az igaz, hogy a szerb politikai élet egyik középponti eleme a kisebbségek ügye, de ebben nem kizárólag a szerbek a negatív szereplők. A koszovói probléma hamarabb elkezdődött, mint a bosnyákok üldözése. Slobodan Milosevics politikai pályafutása a nyolcvanas évek közepén kezdődött, ő volt az, aki Koszovóban elsőként élezte ki a nemzetiségi kérdést, amikor 1986-ban egy tüntetést szerveztek a helyi pártvezetők tanácskozása ellen. Ezen Milosevics is részt vett. A tüntetésnek etnikai jellege nem volt, a rossz helyzet ellen folyt a demonstráció. A tömeget nem sikerült feloszlatni még rendőrségi segédlettel sem, ezért személyesen Milosevics utasítására parancsot adtak ki a fegyverek használatára, azzal a kikötéssel, hogy csak albán nemzetiségűre szabad lőni.
A feszültség már ekkor megvolt a két nép között. Tény, hogy a szerb lakosság, ha volt lehetősége rá, akkor elköltözött a rossz gazdasági helyzetben lévő tartományból, de ez főleg az értelmiség körében volt jelentős folyamat, akik máshol könnyebben kaptak munkát. A szerb falusi lakosság a városokba települt, és ennek nem gazdasági okai voltak, mert a városokban sem volt munka. Itt azt is meg kell jegyezni, hogy a mai balkáni országokban a vidéki élet egyszerűen az élelmiszerhez való jutást jelentheti. A mai szerb gazdaság nem működik, a legnehezebb sorsa a nagyobb ipari jellegű városok lakosságának van. Mégis sok helyen az etnikai feszültség annyira kiéleződött, hogy inkább a katonaság által jobban védett városokba települtek át. Sokszor az albán etnikum ezt tudatosan ki is használta, nem egy olyan település vált így etnikailag homogénné, amelyben előtte egyértelműen szerb többség volt. Ezen a területen kellett először a szerb hatóságoknak nagyobb katonai jelenlétet biztosítani.
A nyolcvanas évek elejétől rendszeresek voltak a katonai beavatkozások. Itt a lakosság már régóta tudta mit jelent a fokozott katonai jelenlét, a kijárási tilalom és sok más megszorítás. Történelmileg ez a terület valóban nagyon fontos, és nem csak Lázár szerb fejedelem meggyilkolása miatt. Koszovó volt az a terület, ahol a szerb királyság megalakult, a szerb kultúra és történelem kiindulási helye. Ezt a területet foglalták el a törökök a rigómezei csata után, amelyben Lázár is meghalt. Ez ugyan a középkorban történt, de a terület nem vesztette el fontosságát.
Még fontosabb lett a terület a második világháború után, mert az új állami berendezkedésnek is szüksége volt a történelem hangsúlyozására. Tito Jugoszláviája nem oldotta meg a nemzeti feszültségeket. Európának ezen a részén az uralkodó nemzetek mindig etnikailag tiszta államokban szerettek gondolkozni. A kisebbségi kérdést úgy kezelték, mintha nem lenne kisebb létszámú más nemzetiség is az adott területen, és így, mivel nincs, nem is kell vele foglalkozni. Az albánok valóban nem szlávok, vallásuk szintén nem a területre jellemző pravoszláv görögkeleti, hanem muzulmán. A terület tagolt, hegyes, nagyüzemi mezőgazdasági termelésre sem alkalmas. A fő lehetőség az állattenyésztés, amely alatt azonban nem iparszerű gazdálkodást kell elképzelni, hanem hagyományos pásztorkodást. A területen (nemcsak a jugoszláv belügyminisztérium adatai szerint) a szerb és albán lakosságon kívül élnek montenegróiak, macedónok, cigányok és muzulmán szlávok. Az arány körülbelül 70:30 az albánok javára, de ha nem vallási alapon tekintjük a helyzetet, akkor a viszony fordított. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Koszovóban nem kizárólag albán-szerb ellentétről van szó.
Tisztelettel:
Markovics András
Budapest