Vissza a tartalomjegyzékhez

MÁRER GYÖRGY, NEW YORK
És a győztes

Senki sem tudja, hogy a kulisszatitkok miként szivárognak ki a nyilvánosság elé, de megtörténik mind a politikai, mind a művészeti élet berkeiben. Így esett meg az, hogy mintegy 250 főből álló csoport jött össze Los Angelesben, a Dorothy Chandler Pavilon előtt, hogy tüntessen az Amerikai Filmművészeti Akadémia határozata ellen, amely életművéért Oscar-díjjal jutalmazta a 89 éves Elia Kazan rendezőt. Miért a tiltakozás? Egyszerűen azért, mert 1952-ben tájékoztatást adott a képviselőház Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága számára, amely kommunista befolyás után nyomozott Hollywoodban.

Az idős filmkészítőt Martin Scorsese és Robert De Niro mutatta be a közönségnek. A színész-rendező De Niro kijelentette: „Ez az ember a színművészetben alkalmazott újfajta lélektani és magatartási igazságok mestere volt. Munkája nyomán érdekfeszítő, új valóság jelent meg mind a színpadon, mind a vetítővásznon.” Elia Kazan a maga részéről nyúlfarknyi beszédben köszönte meg az akadémia „bátorságát és nagylelkűségét”. A megjelent közönség többsége felállva tapsolt, és ünnepelte az idős művészt, jóllehet néhányan ellenszenvük jeléül ülve maradtak. A „nagyok”, mint Warren Beatty, Kathy Bates, Karl Malden, Meryl Streep, Helen Hunt és még jó páran azonban csatlakoztak a tisztelgő többséghez.
Elia Kazan szinte nem rendezett olyan filmet, amely ne kapott volna egy vagy több Oscart. Az „Úriember-megállapodás” (Gentleman’s agreement) című filmjéért kapta az első rendezői Oscart, „A rakparton” is meghozta az akadémia elismerését mind a rendezőnek, mind a férfi fő- és a női mellékszereplőnek. A „Viva Zapata”, a „Ragyogás a fűben”, az „Édentől keletre”, „A vágy villamosa” mind Kazan rendezői tehetségét dicséri. Az Amerikai Filmművészeti Akadémia 71. évi Oscar-díjának kiosztása a meglepetések jegyében zajlott le. Még a nagy nap reggelén is a szakértők és a közönség túlnyomó többsége abban a hitben ringatta magát, hogy szinte valamennyi díjat Steven Spielberg „Ryan közlegény megmentése” (Saving Private Ryan) című filmje fogja elhódítani. A Dorothy Chandler Pavilon közönsége, valamint a televíziónézők milliói szerte a világon a legnagyobb meghökkenéssel nyugtázták, hogy a „Szerelmes Shakespeare” (Shakespeare in Love) című filmvígjáték, sportkifejezéssel élve, 7:5 arányban legyőzte a Ryan közlegényt, elnyervén a legjobb film, a legjobb színésznő, a legjobb női mellékszereplő, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb művészeti rendező, a legjobb musical vagy vígjáték, illetve a legjobb jelmezek számára odaítélt Oscarokat. Spielberg alkotása számára csak a legjobb rendező, a legjobb fényképezés, a legjobb hang, a legjobb hanghatások és a legjobb vágó díja maradt. A rendezés kérdésében nem lehetett vita, mivel Spielberg olyan feladatokat oldott meg filmjében a lehető legnagyobb tökéllyel, amire kevesen vállalkoztak volna.
Évről évre általában, de az idén különösen sok vitára adtak okot a döntéshozók ítéletei. A dolog nyitja abban rejlik, hogy két filmvállalat versengett egymással. A Miramax készítette a „Szerelmes Shakespeare-t”, a Dreamworks pedig a „Ryan közlegény megmentését”. A nyertes Miramax bizony olyan eszközökkel érte el diadalát, amelyeket a szakma nagy része nem látott szívesen, főként azonban nem tartotta méltányosnak az alkalmazott módszereket. Az történt ugyanis, hogy a Miramax minden áron győzni akaró társigazgatója, Harvey Weinstein - amint az ellenlábas vállalat egyik vezetője mondotta - már a kezdő tétet megemelte, amikor milliókat költött a „Szerelmes Shakespeare” népszerűsítésére. Egy másik filmgyár elnökigazgatója szerint az egész folyamat egy nagypénzű politikai hadjáratra emlékeztetett. „Az egész ügyet a végletekig felfújták. Szinte úgy festett, mintha valami választást akartak volna megnyerni” - mondotta. A filmipar egy másik vezető egyénisége így fogalmazott: „A gépezet, amelyet Harvey Weinstein létesített, illetve működtetett, olyan volt, mint valami pusztító, gyilkos erő. Minden előrejelzést, az ésszerűség legcsekélyebb érzetét, sőt egyes esetekben a méltányosságot is figyelmen kívül hagyták.” Amint az ábra mutatja, a szakma nem lelkesedett az Amerikai Filmművészeti Akadémia bíráló bizottságának határozataiért.
A díjkiosztó ünnepség rangsorolásában is jelentős esés volt észlelhető: a felmérések szerint az idén 17 százalékkal kevesebb nézője volt, mint tavaly. A népszerűség-csökkenést mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a tény, hogy Barbara Walters beszélgetése Monica Lewinsky-vel nagyobb közönségsikert aratott, mint az Oscar-díjak kiosztása.
Az est ennek ellenére a hagyományok jegyében zajlott le. A műsorvezetés nehéz feladatát Whoopi Goldberg vállalta magára, és olyan sikerrel oldotta meg, amilyennel a hetvenegy év alatt kevesen dicsekedhettek. Amikor először jelent meg a színpadon, Erzsébet királynőnek öltözve, az egész terem dőlt a kacagástól, és nem akart elülni a taps. „A világ legjobb színészei közül jó néhányat jelöltek az idén, sőt egy-két amerikai is akadt közöttük” - mondotta. Ahány számot jelentett be, annyiféle különböző jelmezben jött ki a színpadra, ami óriási és osztatlan tetszést váltott ki a közönség soraiban.
Az est két másik meglepetése egyrészt Gwyneth Paltrov volt, aki a „Szerelmes Shakespeare” című filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női főszereplő címét, másrészt az olasz Roberto Benigni, akit a legjobb férfi főszereplő díjával tüntettek ki „Az élet szép” című alkotásban nyújtott teljesítményéért. Az olasz vígjáték egyébként mint a legjobb külföldi film kapta meg az Oscart. Az sem számított a mindennapos jelenségek közé, ahogyan Begnini fogadta a bejelentést: felugrott egy szék támlájára, onnan egy másikéra, majd harmadikéra, mindkét karjával kaszált a levegőben, úgy szökkent le a székekről, ezután pedig felugrott a színpadra, mint egy bakkecske. Ehhez azt is tudni kell, hogy nemcsak játszott a nyertes filmben, de ő is alkotta; ezen felül egyike a legjobb komikusoknak Olaszországban; továbbá ő az első színész, aki idegennyelvű filmszereplő létére Oscart nyert 1961 óta, amikor is Sophia Loren kapta meg a díjat a „Két asszony” című filmben mutatott színészi teljesítményéért. Említésre méltó, és az est fényét emelte, hogy Begnini magától Loren asszonytól vette át az Oscart. Az amerikai filmvilág érdeklődését az is alaposan felkeltette, hogy a „Megpróbáltatás” (Affliction) című filmben tizenöt év után viszontláthatta a 70 esztendős James Coburnt, aki egy durva, részeges pátriárkába lehelt életet, mégpedig olyan hozzáértéssel és művészi átéléssel, hogy jogosan kapta meg a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscart. Az idős színész másfél évtizeden át küszködött izületi bántalmaival, amelyek majdnem végérvényesen véget vetettek pályafutásának. Mind a közönség, mind pályatársai nagy örömmel fogadták a rekedtes hangú, nyúlánk színész visszatértét, aki a hatvanas években western filmek főszerepeiben vált ismertté, majd a legváltozatosabb jellemek alakításával tűnt ki. Negyvenéves pályafutása alatt ez volt az első kitüntetése. „Egyes szerepeket az ember pénzért csinál, másokat szeretetből. Ez szerelemgyermek volt. Életem nagyobb felét ebben a hivatásban töltöttem, most végre valami jól sikerült” - mondotta örömittas hangon.
A díjkiosztó est során jó néhányszor elhangzott a döntő kérdés: …és a győztes? A felelet pedig talán kissé szokatlan lesz. A győztes ugyanis a nevető harmadik. Igaza van tehát a régi latin mondásnak: „inter duos litigantes tertius gaudet”, azaz két veszekedő közül a harmadik örül. Amíg két filmgyártó vállalat, a Miramax és a Dreamworks élet-halál harcot vívott egymással, az ABC Televízió aratott. Hogy miért? A válasz roppant egyszerű: a díjkiosztást közvetítő tévéhálózat egymillió dollárt számolt fel a hirdetőknek egy 30 másodperces időtöredékért.