Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁLÓCZI ANTAL
Mi lesz, ha tényleg jön a farkas

Elutasították a Gemenc Rt. farkasok kilövésére vonatkozó engedélykérelmét. A vadászok a környék egyik juhászatát megdézsmáló ordasokra szerettek volna lecsapni. A természetvédők úgy gondolják, hogy a szóban forgó farkasok tavaly érkeztek a területre, és vigyázni kell rájuk, a „vadászpárti” helybeliek viszont meggyőződéssel vallják: az állatfaj már évtizedek óta honos a rezervátumban, és ha az eddiginél több védelmet élvez, könnyen túlszaporodik.

„Tartós vízumot”, sőt végleges letelepedési engedélyt kapott Magyarországon a farkas, a hazánkból a természetrajzkönyvek szerint 150 évvel ezelőtt kipusztult s a zöldhatáron át ismét betelepült ragadozó. Legalábbis ezzel ér fel, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park nem adta meg a kilövési engedélyt a gemenci vadászoknak. A precedens értékű intézkedés új helyzetet teremt a hazai faunában. Mert bár a farkasok több helyen felbukkantak időközben, így a Zempléni-hegységben és Szabolcs-Szatmár megye keleti felén is, a vadászok eddig kérelem alapján kilőhettek egy-egy renitens példányt. Ez az idő most véget ért.

A pulit megette

A Kiskunsági Nemzeti Park Buzetzky Győzőnek, a Duna-Dráva Nemzeti Park munkatársának szakértői véleményére támaszkodva hozta meg elutasító határozatát. A szikár, szakállas Buzetzky urat e sorok írója még évekkel korábban, egy szánhúzó
kutya egyesület elnökeként ismerte meg. Híre ment, hogy járt kint Észak-Amerikában, és hogy indián nevet is kapott: baráti körben Édesvíznek hívják. Mindez igen erős amerikai inspirációra utal. Amit azért kell most megemlíteni, mert arról árulkodik, hogy a magyar farkasok védelmezésének legújabb kampánya tagadhatatlanul amerikai gyökerű. Mindamellett a gemenci vadrezervátum nem a Yellowstone Park, és Magyarország sem az USA.
Útban a farkasok jelenlegi tartózkodási helye felé az autóbusz ablakából ez jól megfigyelhető. A művelt szántóföldek, a sok-sok háziállat az udvarokon és a házak körül, a rossz kerítések, de mindenekelőtt a lakott területek sűrűsége azt mutatja: valahol Közép-Kelet-Európában vagyunk. Mindez inkább Szlovákiára hasonlít, nem a nagy távolságok államaira. Szlovákia azért is jó példa, mert az erdős Kárpátokból, sőt a mai Szlovákia egész területéről a múlt században kipusztított farkas északi szomszédainkhoz már 1945 után megkezdte visszatelepülését. Vagyis ott a farkasokkal és a lakossággal már évtizedekkel ezelőtt megtörtént mindaz, ami Magyarországon még csak ezután várható.
Jurán Vidor a Kárpáti farkasok című könyvében részletesen leírja, hogy az ordast a szlovákiaiaknak valósággal újra fel kellett fedezniük. Sem a háziállatok, sem az emberek nem ismerték már a farkas szokásait, amit hamarosan a széttépett haszonállatok és az elhurcolt láncos kutyák gazdái bántak. De a vadászoknak is sok kellemetlenséget okoztak az ismét feltűnt ragadozók. Egy-egy szarvasbőgés a farkasok nyugtalanító jelenléte miatt úgyszólván teljesen elmaradt. A teljes körképet adó könyvben megszólaltatott Tóth Sándor kissárréti pásztor visszaemlékezései pedig a régi magyarországi farkast is felidézik: „Örökös rettegésben tartotta a pásztorokat. Mert még a legnagyobb juhászkutyától sem félt, hiába volt örv (szögekkel kivert, tenyérnyi széles szíjörv) a nyakában. Még akkor is összeágaskodott a legnagyobb és legerősebb komondorral is, ha pedig örv nem volt a nyakában, vagy pedig a juhász a legnagyobb elszántsággal rá nem rohant, hogy a kutyájának segítsen, akkor a farkas a legnagyobb juhászkutyát torkon ragadta és percek alatt meg is ölte, és széjjel is tépte, mint a rongyot. A pulit pedig széjjelszakította percek alatt, és meg is ette.”

Trófeák veszélyben

Amíg az útra magammal hozott könyv olvasása közben a 150 évvel ezelőtti pásztorvilág hangulatába merültem, rádiótelefonon felhívott a Gemenc Rt. vadászati főosztályvezetője, hogy ne Baján, a Gemenc Rt. központjánál, hanem előtte, Sükösdön szálljak le. A „farkaslakta” terület a Duna- Tisza közén, a Bajától északkeletre fekvő homokpusztai erdészetben található. Ennek az erdészetnek a vezetői éppen aznap délután a sükösdi központban tartották az egyik idei összejövetelüket.
A főosztályvezető kocsival értem jött a buszmegállóhoz, és a rendezvényre vitt, ahol a hosszú asztal körül már javában adomázott a férfitársaság. Birkapörkölt nehéz szaga terjengett a levegőben. „Talán ezt a juhot is a farkas ütötte le” - tódította valaki, amikor megtudták, hogy az ordasokról akarok írni. Majd csípős megjegyzések hallatszottak hátulról. Ha a hobbista Buzetzkynek nincs elég hó a szánhúzó kutyák edzéséhez, most legalább lesz hozzá farkasüvöltés. Csak a védencek végül nehogy a kutyáit is megegyék!
„Szeretjük a füvet, de ha magasra nő, lenyírjuk” - jelentette ki valaki emelt hangon. A farkasok létszámát igenis szabályozni kell. Persze, hogy nem szabad kirtani őket! De azért néha meg kellene egy kicsit bolygatni az ordasokat, hogy lakjanak a szomszédban is, ne csak minálunk.
Tévedés, hogy a farkas tavaly jött a területre - állították az erdészek egybehangzóan. A helybéliek már 1957-ben észlelték a jelenlétét. Azóta folyamatosan itt tanyázik a farkas, de ritkán bukkan fel. Eltartja a környékbeli dögkút, pontosabban dögtér, ahol a gazdák a nyitott placcon hagyják az elhullott háziállatok tetemét. Néha mégis rákapnak a birkára. Már 82-ben volt olyan juhász, aki nyolc-tíz viharlámpát égetett egyszerre éjszakánként, hogy távol tartsa az ordasokat. 1987-ben Simon Lászlóhoz betörtek, s az egyik farkas birkával a szájában másfél méter magas kerítést ugrott át. Abban az évben egy 100 négyzetméteres körzetben kilenc szarvast találtak átharapott torokkal. Azt nem tehette egyetlen ordas. Genáhl Mátyás 1995-ben erős kanfarkast lőtt. Az azóta folyamatosan itt tartózkodó ragadozókat tavaly tavasszal látták ismét. Dudás Pál, Blumenschein Ferenc és Kulisity Zoltán - valamennyien erdészeti vezetők - gyakran találkoztak az ordasokkal. Talán azt a példányt is látták, amelyik tavaly októberben betört az egyik volt erdész, Csernyák István állattartó telepére, és majdnem egy kilométer távolságra hurcolta el a megölt kecskét. Ezután adták be a kilövési engedélykérelmet, amit most elutasítottak.
Az összejövetel után meglátogatott Csernyák gazda. Mint elmondta, nem bízik a pásztorkutyákban. Az ordas nagyságú ebek egész évben legalább annyit ennének, mint maga a farkas. Inkább sok tízezer forintért az egész juhászatát bekeríttette magas kerítéssel. Szerinte most még nincs baj a farkasokkal, hármat-négyet eltart a terület. De ha nem lehet vadászni rájuk, akkor minden évben nő a szaporulat, s tizenöt-húsz farkasnak már kevés lenne a táplálék. Az ordas, ha éhezik, éjszakai ragadozóból nappali ragadozóvá válhat. S akkor már nem az esténként ólba zárt, hanem a nappal a legelőre kieresztett birkával találkozna, meg a ház körüli aprójószággal, esetleg a kint csatangoló gyerekekkel. Erre még gondolni is rossz.
A vadgazdálkodás az erdészetben kiegyensúlyozottan, tervszerűen zajlik. Igen sokba kerül az úgynevezett vadföldek - vagyis a takarmánynövényekkel bevetett vadlegelők - fenntartása. Meg az is, hogy munkagéppel kiásott gödrökben, fóliás megoldással kell a mesterséges dagonyákat, fürdőhelyeket kialakítani. Muszáj a területen tartani a vándorló kedvű vadat, hogy szezon idején jó bikát lőhessenek a külföldi vadászok, mert az hozza a sokmilliós bevételt. Ha a farkas jelenléte megzavarja a kiegyensúlyozott gazdálkodást, akkor nagy lesz a ráfizetés. Ilyen értékes vadászterületen felszaporítani a farkast meggondolatlanság.
Kulisity Zoltán egy nagyméretű Opel terepjáróval körbevitt az erdőben, ahol a farkasokat látták. Egy-egy falka vadászterülete 400 négyzetkilométer a szakirodalom szerint. (Ami hússzor húsz kilométeres körzetnek felel meg.) Ennek a közepén található most a térség egyik dögtere. Itt meg is álltunk, s a szakadozott szögesdrót kerítéssel körülvett, fél focipályányi területen valóban találtunk farkasnyomokat. Sőt valamelyik süldőfarkas még viszonylag kisméretű nyomát is. A kutya kerekded lábnyománál hosszúkásabb, ovális alakú csapa, markáns körömlenyomattal.
A dögtéren valóságos patkánykolónia fészkelt a környező földhalmok üregeiben. Vinnyogásuk fojtott háttérzajként szivárgott elő a föld alól, és összekeveredett a homokkal borított lerakóhely tompítottan penetráns szagával. Amikor közelebb értünk, futkosni kezdtek a patkányok, majd feltűnt egy még érintetlen, legalább kétmázsás disznótetem. Kísérőm szerint csak ez az egyetlen döglerakó képes lenne egész farkasgenerációk eltartására. Mindig itt találták a legtöbb farkasnyomot. A patkányokra valószínűleg már nem is éhségükben, hanem csak szórakozásból vadásznak. Az más kérdés, hogy vajon állategészségügyileg szabályos-e a lerakóhely, de az biztosra vehető, hogy annak esetleges megszüntetése vagy hozzáférhetetlenebbé tétele a vadállomány és a gazdasági állatok megtizedelésére kényszeríthetné az ordasokat.

Nincs ütközőzóna?

Ennyi hazai specialitás után kíváncsi lettem, vajon az USA-ban milyen feltételek mellett telepítették vissza a farkasokat a rezervátumokba. Készült erről egy amerikai videofilm Farkasüvöltés Amerika nemzeti parkjaiban (The wolf, a howling America’s national parks) címmel. Ebben John Varley, a Yellowstone Park kutatásvezetője mondja el, hogy nem akarnak semmilyen terhet rákényszeríteni a parkok és rezervátumok szomszédaira. A visszatelepítési tervek sok olyan pontot tartalmaznak, amelyek védik a szomszédságot. „Létesítünk például egy közigazgatási zónát és abban egy közbiztonsági zónát, ahol minimális konfliktus lehet ember és vad között. Ezt körülvenné az úgynevezett ütközőzóna, ahol ha mégis konfliktus támadna ember és állat között, akkor az ember élvezne elsőbbséget.”
Ezek után felhívtam Boros Emilt, a Kiskunsági Nemzeti Park kilövési kérelmet elutasító természetvédelmi felügyelőjét, aki intézkedését a washingtoni egyezményre való hivatkozással indokolta. Megkérdeztem, mekkora a szóbanforgó területen az az ütközőzóna, ahol állat és ember konfliktusában az ember élvez elsőbbséget. Hiszen a gemenci erdő vidékét sokkal sűrűbben lakják a Yellowstone Park környékénél. A válasz az volt, hogy Magyarországon egyáltalán nincsen ilyen ütközőzóna. Eddig még nem gondoltak erre.