Vissza a tartalomjegyzékhez

VARGA ÁGNES
A vészlovon nyargaló dühös elem

A hazánkban hetek óta tartó súlyos ár- és belvízhelyzet emberek ezreinek okoz álmatlan éjszakákat, életek válnak kilátástalanná. Sajnos, mint az múlt heti tudósításunkból is kiderült, a bel- és árvíz problémájának tradíciója van országunkban. Az alábbiakban százhúsz év távlatából emlékezünk a 165 emberéletet követelő, Szeged város tragédiáját okozó 1879. évi árvízről. A katasztrófa előzményeit, eseményeit vizsgáló írásunk főbb forrásául Mikszáth Kálmán Szeged pusztulása és dr. Szabó László Szeged halála és feltámadása című műve, valamint a szegedi Somogyi Könyvtár gondozásában megjelent Szeged története szolgált.

A föld egyik leglassúbb folyója

Mikszáth Kálmán, aki a végzetes árvíz idején hírlapíróként dolgozott Szegeden, Szeged pusztulása címmel írt az eseményekről: „Mint a kígyó, sziszegve, mászva jött az óriási áradat, elfoglalva a völgyezeteket, azután a dombokat. Az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte föl a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az út. De mikor aztán elkezdtek az úton a hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk csúszni, az ember hüledezve kiáltott föl: Az ott a víz!“
Hogy miért kellett e megrázó képekről tudósítania Mikszáthnak, miként kerülhetett sor egy hetvenezer lakosú városnak a csaknem teljesen a földdel - illetve a vízzel - egyenlővé tételére, ezt kívánjuk most ismertté tenni az olvasók előtt. A Tisza Európa, sőt a Föld legcsekélyebb esésű folyói közé tartozik. A rendkívül kis esés miatt a lefolyó víz sebessége is viszonylag csekély. A mellékfolyók, valamint a Duna árhullámai hozzájárultak ahhoz, hogy a tiszai árhullámok igen lassan tudtak levonulni. Széchenyi István reformprogramjának sarkalatos pontja volt a hazai vizek rendezése, és ebben elsőrangú helyet kapott a Tisza vízfolyásának átfogó szabályozása, hiszen a Tisza árvizei hazánk mai területének mintegy egyötödét fenyegették.
Az első ember, aki a Tisza kiöntéseivel tudományosan foglalkozott, a 19. század elején Vedres István volt. Ő a Tiszát valami legyőzhetetlen erőnek tartotta, melynek pusztító árja ellen csak bizonyos mértékig lehet védekezni. 1830-ban 614 centiméterrel tetőző árvíz veszélyeztette Szegedet. Ez az árvíz adta meg az utolsó lökést a Tisza szabályozásának megkezdéséhez. Széchenyi István Vásárhelyi Pál mérnököt bízta meg a folyószabályozás terveinek elkészítésével, s Magyarországra hozatta a nagyhírű Paleocapát is, aki Olaszországban a Pó folyó szabályozása idején szerzett szakmai hírnevet. A Pó vize azonban a deltákon át könnyen lefolyik az Adriai-tengerbe. A Tisza végtelen sok kanyarulatán Paleocapának nehéz volt eligazodnia, mert az eleven ágakon kívül figyelembe kellett vennie a sok holtágat is, melyek csak árvíz idején telnek meg vízzel. A Tisza szabályozásánál elkövették azt a végzetes hibát, hogy felülről lefelé szabályozták a folyót. Ennek természetes következménye volt, hogy a még szabályozatlan Alsó-Tiszán nem tudott a víz lefolyni. Talán azért kezdték felülről a szabályozást, mert úgy gondolták, hogy így feltétlenül szükséges ezt a munkát egészen a torkolatig folytatni. De befolyásolhatták ezt a döntést helyi érdekek is: a Felső-Tisza mentén hatalmas vármegyék voltak, számtalan birtokos nemes családdal, akik a politikában is nagy szerepet játszottak.

A dilettantizmus ÁRa

A későbbi katasztrófa egyik fő okozója sajnos éppen a Tisza-szabályozás volt, melynek során a vízszintek méterekkel emelkedtek. Szeged városa hiába emelte a várost védő töltéseket egyre feljebb és feljebb, nem tudott lépést tartani a vízszintek emelkedésével. Vásárhelyi Pál a folyó két partján a város köré megszakításmentes töltésrendszert tervezett, tervét azonban sokáig ellenvetéssel fogadták. Szeged részéről ennek fő oka a város pénzügyi korlátaiban rejlett, a kormány pedig - bár Széchenyi és Vásárhelyi egyaránt látták, hogy a Tisza-szabályozásnak nemzeti ügynek kell lennie - a munkálatokat csupán helyi érdeknek tartotta. 1845-től 1867-ig Szeged városát csak azok a töltések védték meg az árvizektől, amelyeket a lakosság emelt. 1867-ben a legnagyobb víz először haladta meg 722 centiméterével a 7 méteres 0 pont feletti magasságot. A meglehetősen gyenge töltések helyett inkább csak a csoda mentette meg a várost az áradástól. Az 1876-os és 1877-es évek nagy árvizeikor a legnagyobb víz előbb 786, majd 795 centiméterre nőtt. A töltésrendszer megerősítéseinek költségeit Szeged nem tudta előteremteni. A kormány 1878-ban Kende Kanut kormánybiztost nevezte ki a város országgyűlési képviselőjének, aki a Percsora-Szegedi Árvízmentesítő Társulat élére is került. Mikszáth Kálmán így írja le Kende Kanutot: „(…) Kende különben becsületes ember, s ő maga csodálkozott rajta legjobban, hogy ő miként jutott a vízműépítészeti tudományhoz. De hát elvégre is azt gondolta, hogy az úr a pokolban is úr, s már az magától is beleszületik mindenféle tudományba. Így fogadta el a percsorai kormánybiztos hivatalt, hihetőleg a fizetés kedvéért, s így jutott Szeged kapuinak kulcsa gyenge és laikus kezébe.”
Kende Kanut tehát semmit sem értett az árvízvédelemhez, s az 1879-es veszedelem idején is távol, Budapesten élt. A katasztrófa idején nem jelentkezett, sőt utasítást sem adott a társulat alkalmazottjainak, hogy mit cselekedjenek.

1879 márciusa

Az 1870-es évek elejétől mind magasabb tiszai árvízszintek hatására a városi tanács 1874-ben előterjesztést tett a közgyűléshez a körtöltés megépítéséről. Ennek költségeit azonban Szeged nem tudta előteremteni, hiszen a megelőző évtizedekben igen nagymérvű kiadásai voltak az árvizek miatt. Így hát 1878. február 1-jén a közgyűlés levette napirendről a körtöltés építését. 1878 decemberében az átmeneti téli felmelegedést követő hóolvadás és az azzal egyidejű esőzés hatására árhullám indult el. 1879. február 24-én sürgősen összehívták a városházára a „vízvédelmi bizottságot” „a könnyen bekövetkezhető veszély tárgyában”. A védőintézkedések megkezdésétől a katasztrófáig tizenhat nap telt el. Ez az idő kevés volt a baj elhárítására, de a végrehajtott intézkedések sok emberélet és vagyon megmentését tették lehetővé.
Február 25-én a Szegedi Napló igyekezett megnyugtatni a város lakosságát, azonban mindenki sejtette, hogy katasztrófa közeleg, s ennek elhárítására a város erői aligha lesznek elegendők. Szeged a Maros árvize miatt került végzetes veszélybe. Az országos sajtó már március első napjaiban jelezte, hogy Szegedet halálos katasztrófa fenyegeti, de ezeket a közleményeket a kormány nem vette komolyan. Tisza Kálmán miniszterelnök nem ismerte Szegedet, Szeged városa pedig nem szerette Tisza Kálmánt. Mikszáth így ír erről március 3-án: „A Sors nem büntetheti Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkretegye. A Sorsban van annyi becsület, hogy egy rókáról, ha két bőrt húz is, legalább nem nyúzatja két vargával. Két Tiszát nem mér reánk egyiptomi csapásul: elég nagy kereszt nekünk az az egy is.”
A Tisza árvízvédelmi töltése március 5-én 19 órakor a mai Dóc község határában, a petresi dűlőnél mintegy huszonöt méter szélességben átszakadt. A szegedi vízmércén március 5-én reggel 7 órakor a hivatalos leolvasás szerint 806 centiméter volt a vízállás, olyan magasságú, amelyet a Tisza addig még nem ért el Szegeden. Március 7-én a főkapitány már hajnalban kinyomatta a helyi lapokban a lakosság számára azt a szomorú Értesítést, melyben közölte, hogy hogyan és merre lehet menekülni. Mikszáth így írja le az Értesítés hatását: „Rögtön kezdődött a hurcolkodás, a fejvesztettség; a családapák hazafutottak övéikhez, a kereskedők bezárták boltjaikat, csüggedés szállta meg a kedélyeket, s a menekülési eszközök beszerzése képezte minden fő természetes gondolatát. Mások ismét, kik biztonságban vélték magokat érezni házaikban, élelmi cikkek beszerzésén fáradoztak. Mint statisztikai adat legyen fölemlítve, hogy e napon öt mázsa szalámi fogyott el Szegeden.”
A fővárosi lapok közül a Pesti Napló foglalkozott legtöbbet Szegeddel. A lap egyik kiküldött munkatársa rendszerint azzal fejezte be táviratát, hogy „Isten kezében van az életünk”.
Március 8-án a főváros is érdeklődni kezdett Szeged sorsa iránt. Katonákat, csónakokat, mentőcsapatokat küldtek a város megsegítésére. Március 11-én este hirtelen vihar tört ki. Az északnyugati szél egyenesen az alföldi vasút töltésének hajtotta a vizet. A tragédia bekövetkezett. A hullámok a vasúti töltést március 12-én hajnali két óra tájban mintegy száz méter hosszú szakaszon átszakították. Az árvíz akadálytalanul zúdulhatott a városra. Menekülésre Újszeged irányában a kissé magasabban fekvő országutak vonalán és a hajóhídon volt módja a lakosságnak. A házakba szorult emberek csónakkal való mentését csak reggel lehetett megkezdeni. Százhatvanöt emberen már nem tudtak segíteni, ők a hullámok közt lelték halálukat. Az árvíz előtt a több mint hetvenezer főnyi lakosság közel 5600 épülettel rendelkezett Szegeden. Mikszáth Kálmán 334 épület fennmaradásáról ír.
„Mily végtelenség telt el, mire megvirradt! És minek is virradt meg?
A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak a romjait, amint azok apránkint egy piszkos tenger iszapjává válnak. A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót. Irtóztató volt e meztelen kép. A szél még most sem szűnt meg. Démoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit. Tűz fönt, víz lent. A hatalmaskodó elemek mintha egymás szemébe kacagnának, hogy ily szépen egyszerre belekötöttek ebbe a szerencsétlen városba.”
Az emberéletek mentése három napig tartott: március 15-én este állapították meg, hogy ember nincs többé veszélyben a város területén. Ezen a napon mintegy huszonöt-harminc személyt kellett még kiszabadítani, akik görcsösen ragaszkodtak az otthonukhoz. A víz rendkívül lassan apadt. A körülbelül 33 millió köbméternyi vízmennyiség június közepéig 3-4 méter magasan borította a várost és környékét, s így olyan épületek is elpusztultak, amelyek a víz betörésekor még szilárdan állni mutatkoztak. Szeged pusztulása a Torinóban élő Kossuth Lajos szerint „példátlan mérvben rezgésbe hozta az emberiség szívének részvét-húrjait”. Berlin, London, Párizs, Róma, Bécs és más városok jelentős anyagi támogatást nyújtottak Szeged újjáépítésére. Számos megyei és városi képviselőtestület, társadalmi egyesület s nem egy vállalkozó és polgár is jelentkezett adományok, segélyek felajánlásával. Az újjáépítés első, legfontosabb feladata az esetleg még az addiginál is magasabb árvízszintnek ellenállni képes, szakszerűen megtervezett körtöltés megvalósítása volt. A védtöltéseket új szelvénnyel, most már kielégítő magassági biztonsággal építették meg, s ezeket a későbbi árvízvédekezések nyomán lényegesen bővítették.
Az Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság előrejelzése szerint a Tisza vízállása Szegednél nemsokára elérheti az 1879-es szintet. A szakemberek szerint azonban aggodalomra nincs okuk a szegedieknek, hiszen a város körül ma már körtöltés emelkedik, mely átlagosan tíz méterrel feljebb van, mint a Tisza vizének 0 pontja. A hajdani tudósítóval egyetértve zárhatjuk írásunkat: „Isten kezében van az életünk.”