Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ IBOLYA ANNA
Jézus kétezer éve

„A keresztények számára Jézus Krisztus a történelem kulcsszereplője, de még a világi mércék alapján is ő a nyugati kultúra legmeghatározóbb személyisége” - állítja a Newsweek magazin amerikai kiadása, amelynek március 29-i száma terjedelmes összeállításban arra a kérdésre keresett választ, hogy miként alakították a keresztény tanítások a modern világot a történelem folyamán.

A harmadik évezred közeledtével mind gyakrabban tekintünk vissza a történelemben, és egyre többször merül fel az a kérdés, vajon ki vagy kik azok a személyek, akik az emberiség történelmét a legnagyobb mértékben befolyásolták. Tudósoktól kezdve politikusokon és művészeken át a vallásalapítókig sok mindenki szóba jöhet, egyben azonban szinte egységesnek látszik a világ: Jézus Krisztus élete és tevékenysége jelentőségben mindannyiuk fölött áll - véli az amerikai magazin. Ezt az álláspontot látszik alátámasztani egy interneten készített közvélemény-kutatás, amely során közel kétmillió válaszadóból a legtöbben Jézust választották a „XX. század emberének”. (A teljes lista www.time.com/top100 címen olvasható.)
Kétezer év elteltével még mindig az ő születésétől számítjuk az időnket, Indiában és Kínában éppúgy, mint Európában, keresztények és nem keresztények egyaránt. Ő az, aki a keresztény vallás alapköve, az idő teremtője és fenntartója, akit ma a világ lakosságának mintegy egyharmada követ.
A Jézus által teremtett folytonosság máig ható. Teológusok már régen megállapították, hogy Jézus tanításaiban kevés olyan újítást lehet találni, amit ne fedezhetnénk fel a zsidó írásokban. Krister Stendhal megállapítása szerint „a kereszténység tulajdonképpen a pogányok számára készült judaizmus”. Bár Jézus tanításai lényegileg az ószövetségi tanítások kiterjesztésének tekinthetők, az Újszövetség elsősorban Jézusról szól, a feltámadott Megváltóról. Ebben a tekintetben teljesen újat hozott a világ számára. Hatása a mai napig egyértelmű abban, ahogyan az ember a világról, a társadalom rendjéről és benne önmagáról gondolkodik.

„Jézus élete és tevékenysége jelentős mértékben befolyásolta a nyugati kultúrát. A nyugati világ legtöbb ideálja, értéke és újítása az Istent Jézus nevében tisztelő hitben leli meg forrását és inspirációját. Akárhová tekintünk, legyen az a művészet, a társadalom, a politika vagy a gazdaság, házasság és család, jó és rossz, test és lélek a kereszténység az emberi élet minden területét jelentős mértékben befolyásolta és befolyásolja a mai napig. Ezt a nevet persze sok mindenre felhasználták már a történelem folyamán. Vele igazolták a keresztes hadjáratokat és az inkvizíciót, keresztények és nem keresztények üldözését egyaránt.”

A folytonosság másik tényezője, hogy az első keresztények maguk is zsidók voltak, akik Jézus nevében hirdették az evangéliumot. Mint zsidó egyistenhívők, azt az Istent prédikálták, akinek Jézus, az ő egyszülött fia a halálig engedelmes volt, és aki a világ vallásai között egyedülálló Isten. Szemben a görög és római elképzelésekkel, melyek szerint az univerzum örök és változatlan, a kereszténység egy olyan Istent „adott” a nyugati kultúrának, aki Jézus személyében egyértelműen kijelentette magát az embernek, és a Szent Lélek munkája által az idők folyamán is folytatja megváltó munkáját. A kereszténység hozta be a nyugati gondolkodásba az Isten által alkotott jövő fogalmát, és oldotta fel a halálról addig alkotott képet.
A görög és római kultúra számára csak az istenek voltak halhatatlanok - ettől voltak istenek. A kereszténység azonban megismertette az emberrel a Krisztusban elnyerhető örök élet fogalmát. Az üzenet egyszerű és világos: Jézus, alávetve magát a halálnak, legyőzte azt. Ez a keresztény bizonyság egy csapásra megváltoztatta az élet és halál kapcsolatát, ahogyan azt az antik kultúra látta. A feltámadás az igazi válasz a halál kérdésére, hiszen a halált, mint a születést, eseménnyé teszi, ami így túlélhetővé válik.
A halál legyőzése természetesen új perspektívát ad az életnek is. A Washingtoni Egyetem professzora, Rodney Stark felhívja a figyelmet arra, hogy a Római Birodalomban a rendszeresen ismétlődő pestisjárványok idején a keresztények között kiemelkedően magas volt a túlélők aránya. A rómaiak annyira féltek a fertőzéstől, hogy annak legkisebb jelére kilökték a beteget az utcára, nehogy elkapják a bajt. A keresztények azonban örök életük tudatában kevésbé féltették földi létüket, és ápolták betegeiket, akik így kisebb arányban pusztultak el.

Az evangélium
társadalomformáló ereje

A kereszténység alapvetően átformálta az addig elfogadott értékrendet is. A próbatételek és a szenvedés - amelyekre az antik világ többnyire szánalommal tekintett - tiszteletre méltóvá váltak, és az igaz kereszténység jele lett a keresztre feszített Krisztussal való közösségvállalás. Jézus maga azt tanította, hogy Isten országában az elsőkből lesznek utolsók, és az utolsókból elsők. Szintén átalakult az erényes életről alkotott kép. Míg Arisztotelész szemében a bölcsesség, igazság, bátorság és mértékletesség volt az erény feltétele, Jézus az alázat, a türelem és megbékélés üzenetével jött. Buddha a megvilágosodás állomásának tekintette a részvétet, Jézus azonban tetteket kívánt: „amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” A keresztény együttérzés éppen ezért nyilvánul meg különösen az árvák, özvegyek, öregek és betegek felé való gondoskodásban.
Az individuum „felfedezése” szintén a kereszténységnek köszönhető. Az ókori világ az egyénre elsősorban mint egy törzs, család, nemzetség tagjára tekintett, és ennek megfelelően is értékelte az embereket. A zsidók számára ez azt jelentette, hogy egy személy Istennel való viszonya elsősorban azon múlik, milyen a viszonya az ő választott népével, Izraellel. Az Újszövetség azonban számos példát mutat arra, hogy Jézus egyénként foglalkozik az emberekkel, az egyiknek a betegségét gyógyítja meg, a másiknak bűnbocsánatot ad, és mindenkit személyes megtérésre szólít fel. Zsidókat és nem zsidókat egyaránt vár Isten, egyén voltukra téve a hangsúlyt azáltal is, hogy a személyes megtérés szükségességét hangsúlyozza.
Jézus újszövetségi tanításai megalapozták a nők társadalmi helyzetét is a nyugati kultúrában. Az ószövetségi zsidóknál a férj elválhatott feleségétől, a feleség azonban nem tehette meg ugyanezt, ami sokszor kiszolgáltatott helyzetbe hozhatta a nőket. Jézus elfogadta és megbecsülte a nők jelenlétét és szolgálatát környezetében és a tanítványok között. Ugyanakkor a házasságtörés esetének kivételével megtiltotta a válást, ami felemelte a nőt, és anyaként, illetve feleségként nagyobb védelmet nyújtott neki. A kereszténység valójában azt a zsidó viszonyulást vitte tovább az európai kultúrába, amely határozottan megbecsülte a házasság intézményét. Szociológiai fogalommal a keresztény házasság az ókori mintához képest „szimmetrikus” viszonyt ajánl a házastársak között: a feleség ugyan alá van rendelve férjének, azonban - Pál apostol megfogalmazása szerint - „Krisztusban mindnyájan egyek”.
Az egyház a gyermekeknek is nagyobb védelmet nyújtott, akik a római törvény alatt akár apjuk kegyetlenségének áldozatává is válhattak. Különösen igaz volt ez a lánygyermekekre, akik közül keveset neveltek fel, mivel őket csak költségnek és tehernek tekintették. A kereszténység már a kezdetektől élesen ellenezte az abortusz minden formáját, megvédelmezve ezzel mind az anyát, mind a gyermeket a különféle barbár és életveszélyes eljárások következményeitől.
Ugyanakkor átértelmeződött a férfiasság jelentése is, ha némileg áttételesebben is. A domináns harcos alakjának helyébe lépett a megbékélés üzenetét hordozó férfi, aki visszaütés helyett képes a másik orcáját is odatartani, ha megütik. A gondolat persze azt is magában hordozta, hogy akik hittek benne, azok tiszta lelkiismerettel nem háborúzhattak. Amíg a kereszténység kezében nem volt hatalom, addig nem is volt nehéz megtartani az erőszakmentességet. Az eszme később Augustinus által úgy módosult, hogy csak igazságos háborút szabad vívni, azaz a háború csak az utolsó eszköz lehet egy konfliktus során, ami csak rövid ideig tarthat, és nem irányulhat zsákmányszerzésre. Ezek az elvek azonban nem akadályozták meg a történelmi kereszténységet abban, hogy Jézus nevében „igazságos” háborút folytasson akár a Szentföldért a keresztes hadjáratok során, akár az eretnekek ellen azok teljes elpusztítására.

Új inspiráció

Keresztény hittérítők és szerzetesek jelentős szerepet játszottak abban, hogy a Római Birodalom összeomlása után az antik világ értékeit sikerült a barbár kor viharai elől az impérium határain kívülre - például az ír szigetekre - menekíteni. Ők alapították Európában az első egyetemeket is Bolognában és Párizsban. Egy dominikánus szerzetes, Aquinói Tamás koronázta meg a középkort Summa Theologica című filozófiai és teológiai művével, és szintén egy szerzetes, Luther Márton indította útnak a protestáns reformációt, amely újabb inspirációt adott a Nyugat fejlődéséhez.
A reformáció egyik legnagyobb vívmánya az volt, hogy elkezdődött a Biblia lefordítása az egyes nemzeti nyelvekre, ami ösztönözte a tanulást és a művelődést, és fejlődésnek indította a nemzeti nyelveket. Keresztény misszionáriusok tömegei indultak útnak, hogy elvigyék az evangéliumot Ázsiába, Afrikába és az amerikai kontinensre. Sokszor ugyan a kereszt követte a zászlót - a hit a kolonializmus és imperializmus velejárójaként jött, de mégiscsak áldást jelentett az evangélium által addig érintetlenül hagyott kultúráknak. Sok bennszülött törzs számára teremtődött meg a lehetőség, hogy nyelve írásbelivé váljon - amire a Biblia lefordításához szükség volt -, s ezáltal egyáltalán fennmaradjon. Nem egy esetben a misszionáriusok dolgozták ki egy-egy nyelv nyelvtanát, készítették el szótárát. Így maradhattak fenn olyan kis helyi kultúrák, amelyek az evangélium megérkezte nélkül ma már valószínűleg régen nem is léteznének. Számtalan kórház, iskola alakult a missziók tevékenysége során. A XX. századi nemzeti függetlenségi mozgalmak számos vezetője - például Nelson Mandela - ilyen miszsziós iskolákban tanult.
A harmadik évezredhez közeledve néha úgy tűnik, a kereszténység - vagy legalábbis annak egy része - messze eltávolodott attól, amit Jézus hozott. Mégis, ma is számos helyen ugyanazt az evangéliumot prédikálják, amit Isten fia az apostolokra bízott. A keresztények üldözése sem vált teljesen történelemmé: egyedül a huszadik században sokszorosan több mártírja volt a kereszténységnek - különösen Hitler és Sztálin alatt -, mint az összes római császár alatt együttvéve. Sokan egy „kereszténység utáni”, szellemileg kimerült Európáról beszélnek, miközben Észak-Amerikában is egyre nagyobb tért hódít a szekularizáció. Az evangélium terjedése mégsem állt meg. Afrika, Dél-Amerika új és megújuló gyülekezetei, Kína üldöztetésben is kitartó hívő milliói a kereszténység jövőjét jelenthetik. Hogy az evangélium milyen új inspirációt hoz az új évezredben, még nem tudhatjuk. János jelenéseinek könyve csak ennyit mond erről: „Ímé, mindent újjáteszek” - zárja a kereszténység 2000 évéről szóló áttekintését az amerikai hetilap.