Vissza a tartalomjegyzékhez

VAGYIM ARISZTOV
Csapdává válhat Jugoszlávia

És mégiscsak megtörtént. A NATO Jugoszlávia elleni hadműveletét Oroszországban legalább olyan csalódottsággal fogadták, mint Szerbiában és Montenegróban. Nemcsak az az oka ennek, hogy a rambouillet-i, Koszovóról tartott tárgyalások első fordulóján aratott átmeneti orosz győzelem után Moszkva újból diplomáciai vereséget szenvedett: ismét nem adtak véleményére, mint ahogyan az Irakkal kapcsolatos szituációban sem. S ami a legfőbb: olyan ellentmondásos helyzetbe kerültek az oroszok, amelyben bármilyen cselekedet vagy akár a cselekvés teljes hiánya is ugyanazt eredményezheti: globális következményekkel járó komoly politikai vereséget, amely akár az Orosz Föderáció széteséséhez is vezethet, hiszen a Jugoszlávia elleni háború Oroszország ellen is irányul.

Mindezt Moszkvában a csapást megelőző napokban kezdték megérteni vagy egyszerűen megérezni, amikor az orosz televízióban a belpolitikai híreket szinte teljesen kiszorították a NATO Jugoszlávia ellen tervezett csapásáról szóló információk. A politikai botrányok és a hatalomért folytatott küzdelem háttérbe szorult. A tévékommentátorok s a megfigyelők hangja olyan aggodalomról tanúskodott, hogy már-már azt lehetett gondolni: az észak-atlanti blokk rakétái és bombái Oroszországra fognak esni. Még Primakov washingtoni útjának előestéjén közölték, hogy a légicsapások megkezdése esetén látogatását félbe fogja szakítani. Mint ismeretes, úgy szakadt meg a látogatás, hogy valójában el sem kezdődött, akkor, amikor Primakov Gore amerikai alelnökkel folytatott telefonbeszélgetése után az orosz miniszterelnök repülőgépe megfordult az Atlanti-óceán fölött, és viszszarepült. „Nem kereskedünk az elveinkkel, és ezt tükrözni fogják a tetteink is” - mondta Primakov az újságíróknak, miután megérkezett Moszkvába.
Az orosz politikusok többsége egyetértéssel fogadta Primakov döntését, gyakorlatilag egyetértettek Lukinnak, az Állami Duma Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága elnökének megállapításával: „Megaláztatást szenvedtünk. Kihúzták a talajt a lábunk alól. Ráadásul nemcsak az amerikai és nyugat-európai partnereink, hanem a kelet-európaiak is.” Kétség nélkül meg lehet állapítani, hogy ilyen érzést még nem táplált az orosz társadalom többsége.
Vannak azonban más vélemények is. A Kommerszant című lap azt írta, hogy Oroszország Primakov miatt veszített el 15 milliárd dollárt. Az újság szerint a miniszterelnök azon döntése, hogy megszakította amerikai látogatását Jugoszláviával való együttérzésének kifejezésére, „egy igazi bolsevik döntése, aki a csupán az SZKP nomenklatúrája számára érthető internacionalizmus jegyében” kész feláldozni az orosz érdekeket. A Kommerszant természetesen kizárólagosan gazdasági szempontból elemzi az eseményeket. Az orosz rubel dollárhoz képesti árfolyamának meredek zuhanása még aznap alátámasztani látszott e vélemény helyességét.
Primakov döntését (és vele együtt Jelcin elnök hozzáállását, aki utasította a miniszterelnököt arra, hogyan viselkedjen az amerikaikkal) elítélte az elnöki székre pályázó Javlinszkij, a Jabloko párt vezetője. Szerinte Primakov miatt Oroszország elszalasztotta azt a komoly diplomáciai lehetőséget, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában kifejtse
álláspontját. Szerinte most az a legfőbb dolog, hogy ne engedjék Oroszorszá-got háborús konfliktusba sodródni.
Az orosz katonák értelmetlen pusztulása mellett a konfliktus az ország szétesésével is fenyeget, figyelmeztetett Javlinszkij.
Érvelésével és következtetéseinek nagy részével egyet lehet érteni. Ugyanígy Jusenkov független képviselő nyilatkozatával: „Fantasztikus, hogy Jevgenyij Primakov Oroszország nemzeti érdekeit Milosevics védelmére feláldozta.”
A helyzet ellentmondásossága és tragikuma abban áll, hogy Jugoszlávia védelme Moszkva egyik legfontosabb nemzeti érdeke. Még ha Milosevics ismét rászedi is őket, mint ahogyan azt Javlinszkij előre jelezte, vagy ha a szerbek nem lesznek annyira hálásak az oroszoknak, mint ahogyan az elvárható, Oroszország akkor sem hagyhatja el Szerbiát.
Először is azért, mivel „baráti szláv népről” van szó. Bármennyire is elavult ez a barátság, bármennyire is a múlt öröksége, Oroszország ettől az örökségtől nem tud elszakadni. Egyrészről a hagyományok miatt, másrészről a viszony miatt - az oroszoknak ugyanis mára nem sok barátjuk maradt.
Másodszor, Jugoszlávia az utolsó ország a Balkánon és Európa nyugatibb felén, amelyen keresztül Oroszország hatást gyakorolhat az összeurópai állapotokra. Harmadszor, s talán ez a legfontosabb, ha Moszkva a NATO elképzelései szerinti koszovói rendezésbe beleegyezik, azzal akarva-akaratlanul elismeri a szeparatizmus ilyen megoldásának a jogosságát Csecsenföldön és az egész orosz Kaukázusban. Ez a megoldás pedig akár az ország széteséséhez is vezethet.
De mit is tehet Oroszország, ha ezt az utat választja? Az első lépést Jelcin elnök tette meg, amikor a világ közvéleményéhez fordult tévébeszédében. Habár az orosz elnöknek a NATO-csapás megakadályozását sürgető beszéde válasz nélkül maradt, Jelcin a támadás főszervezőjeként Clintont nevezte meg. Agresszorként mutatta be az amerikai elnököt az orosz közvélemény előtt. Ivanov orosz külügyminiszter is az USA és a NATO agressziójáról beszélt. Oroszország követelte az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) rendkívüli összehívását. Ezt a követelést teljesítették, ám a BT határozata nem az orosz elképzeléseknek megfelelő volt, bár Kína támogatta az orosz törekvéseket.
Mindez reményt adhat az új orosz külpolitikai irányvonal számára, amely rögtön azután megkezdődött, amikor elindult az észak-atlanti légicsapás Jugoszláviában. Moszkva azonnali válaszként visszahívta koszovói EBESZ-megfigyelőit és Oroszország NATO-képviselőit, NATO-parancsnokság alatt lévő boszniai erőit, felfüggesztette részvételét a Békepartnerség-programban, és a NATO-küldöttség moszkvai látogatását lemondták. Ezenkívül szó van arról, hogy az oroszok felmondják a fegyverszállítási embargót nemcsak Jugoszlávia, hanem Irak és Irán ellen is. Lehetséges, hogy az első ilyen próbálkozások már a támadás előtt megtörténtek. Bakuban feltartóztattak egy Ruszlan-típusú teherszállító repülőgépet hat darab orosz gyártmányú vadászgéppel a fedélzetén. Oroszország természetesen nem küld katonákat Koszovóba, de könnyen előfordulhat, hogy orosz önkéntesek fognak a Balkánra menni. Zsirinovszkij Liberális Demokrata Pártja már be is jelentette a szabadcsapatok megalakítását. Ma még csak egy dolog nyilvánvaló: Oroszország ismét hidegháborúba keveredett az USA-val és Európával. Ha a válság elhúzódik, az komoly változásokat idézhet elő az orosz belpolitikában is. Az egyik forgatókönyv a kommunisták végleges hatalomra kerülése és a kínai típusú szocializmusra való áttérés. Ebben az értelemben Jugoszlávia Oroszország csapdája lehet.