Nem keltett különösebb meglepetést, amikor február végén az amerikai külügyminisztérium
közzétette szokásos évi jelentését, amely a világ országainak helyzetét taglalja
az emberi, illetve polgárjogok szempontjából. Legtöbben attól sem hökkentek meg túlságosan,
hogy Kínát alaposan elmarasztalta az okmány, hiszen köztudomású, hogy az ott uralkodó
kommunista kormányzat szinte teljesen figyelmen kívül hagyja minden fajtájú és rendű
jog tiszteletben tartását. Az is lehetséges, hogy ha a maoista vezetők megnéznék a
nagyszótárban, mi is a szó valódi jelentése, akkor sem fognák fel a dolgot - ami
jellemző minden parancsuralmon alapuló államra.
Madeleine Albright amerikai külügyminiszter és kínai kollégája, Tang Csia-hszuan. Áthidalják
a szakadékot Fotó: MTI
A Clinton-kormányzatot már több erélyes bírálat érte, mert túlságosan kesztyűs
kézzel bánik a pekingi rezsimmel. Példának okáért Paul Wellstone, Minnesota állam
demokrata párti szenátora így nyilatkozott: „Miért hát a habozás, hogy ezt az erőteljes
jelentést szigorú rosszallás kövesse - hacsak ez a kormányzat nem helyezi mindenek
fölé a kereskedelmi érdekeket?” Az említett erős hangú külügyminisztériumi
jelentés minden bizonnyal válasz volt az ilyen megnyilvánulásokra. A szóban forgó
okmány Madeleine Albright külügyminiszter pekingi látogatásának előestéjén látott
napvilágot. Avagy talán az amerikai diplomácia feje azért utazott oda, hogy élét
vegye ennek a kirohanásnak?
Érdekes módon, a dokumentum nyilvánosságra hozatalának napján Clinton elnök San
Franciscóban beszédet tartott, amelyben védelmére kelt Kínával kapcsolatos politikájának,
és utalt arra, hogy Peking „már távolodik a félelmen alapuló uralomtól, jóllehet
még nem vert gyökeret a törvényes rend”. Amennyiben ehhez még hozzátesszük, hogy
szinte egyidejűleg a kínai hatóságok letartóztatták és kérdőre vonták az egyik
betiltott politikai párt alapítóját, és csupa jószándékból, tárgyalás nélkül
másfél éves kényszermunkatáborra ítéltek egy liberális értelmiségit, aki független
vitafórumot akart létrehozni Pekingben, akkor kialakul a teljes kép. Jang Cö-min nyilvánvalóan
csak alá akarta támasztani amerikai kollégájának kijelentését, annak is a második
pontját.
Tavaly az Egyesült Államok - 1991 óta először - nem támogatta az ENSZ Emberi
Jogi Bizottsága előtt a Kínát elítélő határozatot. Amikor egy amerikai külügyminiszter
Pekingbe látogat, a washingtoni kongresszus éberen figyeli a fejleményeket. Mindössze
néhány órával Madeleine Albright elutazása előtt, a szenátus egyhangú határozatot
hozott, amely felszólítja a Clinton-kormányt, hogy ítélje el Kínát az emberi jogok
terén folytatott politikájáért.
Ebben a légkörben zajlott le az amerikai külügyminiszter látogatása. Albright
asszony igen szigorú hangon beszélt a kínai vezetőkkel az emberi jogok kérdéséről,
ugyanakkor azonban serkentette őket, hogy csak nyugodtan folytassák törekvéseiket,
amelyek a Kereskedelmi Világszervezetbe, azaz a nemzetközi áruforgalom irányító
szervébe való belépésre irányulnak. A jelek arra mutatnak, hogy a Clinton-kormányzat
hajlandó támogatni Kínának ezt az erőfeszítését. Albright Pekingben kijelentette:
„Nem volt előnyös ötlet az emberi jogok, illetve a kereskedelem összekapcsolása.
Mindkét téren nagyobb haladást érünk el, amikor nem kötjük egybe a két dolgot.”
Kína számára presztízskérdés a Világkereskedelmi Szervezetbe történő belépés,
amelyben az Egyesült Államok vétójoggal rendelkezik. Viszonzásul a tagságért,
Washington ragaszkodik ahhoz, hogy Peking részletes ütemtervet adjon piacainak megnyitásáról
a nemzetközi áruforgalom előtt. Ezzel szemben a kínai vezetők attól félnek, hogy ez
a lépés tovább fékezné amúgy is lelassult gazdasági fejlődésüket, hozzájárulna
a munkanélküliség fokozódásához, ami pedig nyugtalanságokhoz, esetleg zavargásokhoz
vezethetne.
Madeleine Albright látogatása - amelyet az amerikai külügyminisztérium „üzleti
jellegűnek” minősített - feltehetőleg nem fogja a jövőben sem eltántorítani a
pekingi kormányt attól, hogy továbbra is fellépjen a szakadárokkal szemben. Az emberi
jogok kérdésében alkalmazott erőteljes hangvétel sem elegendő érv, hiszen a kínai
vezetők valószínűleg azt tartják, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”.
A pekingi rezsimet az is felbőszítette, hogy az Egyesült Államok nem volt hajlandó
eladni Kínának egy műholdat, mivel a vásárló cég összeköttetésben állt a kínai
hadsereggel. A jó hangulathoz az sem járult hozzá, hogy az amerikai hatóságok időközben
elfogtak egy kínai kémet, aki egy olyan műszert akart megszerezni, amely szükséges a
rakétairányitó rendszerekhez. Az amerikai külügyminiszternek arra is választ kellett
adnia, hogy országa rakétavédelmi rendszert kíván-e kialakítani Ázsiában.
Az amerikai oldalon továbbá nem tett kedvező hatást a kereskedelmi mérleg Kína javára
történő elbillenése sem, amelynek összege tavaly 57 milliárd dollárt tett ki.
Gondot okoz még Washingtonnak az is, hogy Kína áruba bocsátja haditechnológiáját,
továbbá rakétákat vonultat fel Tajvan ellen, amelyet „zendülő tartománynak” minősít.
Washington azt is szeretné elérni, hogy Peking gyakoroljon befolyást Észak-Koreára
rakétafejlesztési terveinek korlátozása érdekében.
A dolog valódi nyitja talán abban rejlik, hogy két világnézet áll egymással
szemben: az egyik nem tudja megérteni, hogy terror nélkül is lehet kormányozni, a másik
nem képes felfogni, hogy mire való az erőszak. Az ellentétek tehát nyilvánvalóak,
és eléggé mély a szakadék. A jelek szerint ebben a 48 órás külügyminiszteri látogatás
sem hozott jelentősebb változást. A helyzetre talán Arany János egyik rövidke idézete
lenne legjellemzőbb: „Ez se enged, az se hagyja…”