Vissza a tartalomjegyzékhez

LAUDANCSEK KATALIN
A választási feketepiac

Új választásokhoz új szponzorok: idén az oligarchák helyett gyárosok és kereskedők állhatják a cehet az oroszországi parlamenti választások kampányában. A változó idők változó stratégiáiról a moszkvai Kommerszant című hetilap készített összeállítást.

Egy rendes, józan embernek általában meg sem fordul a fejében, hogy képviselőválasztáson jelöltesse magát. Valami gyenge pillanatban, esetleg rokonok, barátok unszolására, gondolhat valaki olyasféléket, hogy milyen lehet bejutni a dumába - végül is ott csinálni nem sok mindent kell, maximum néha gondolkodni, és még fizetnek is érte. Az pedig tény, hogy fizetnek, nem is olyan rosszul sőt mi több, még a választási kampány költségeinek fedezésére is jár egy hivatalos összeg, ami mennyiségét tekintve jelképesnek mondható, messzire nem jut vele az ember. Ezen felül ki-ki annyit költ, amennyit tud, de hogy ne legyen olyan nagy különbség gazdag és szegény között, meghatároztak egy felső határt, pártonként mintegy egymillió dollárt. Ez a jelenlegi orosz viszonyokhoz mérten nem csekély summa, csak meg kell szerezni…
Többnyire meg is szerzik: van még gazdag ember Oroszhonban, olyan is, akinek érdeke adni ilyesfajta célokra. Mikor a Kommerszant riportere afelől faggatta bankár ismerősét, hogy miért és mennyivel szponzorálja a választásokat, meglehetősen világos választ kapott: „Tudod, öregem, én számolok - közben kinyitott egy viharvert noteszt -, ide írom a kiadásaimat. Amikor jönnek hozzám a jelöltek, és előadják, hogy az újraválasztásukhoz kéne úgy félmillió, csak megnézem a feljegyzéseimet. Ott pedig az áll, hogy a kormánnyal való jó viszony érdekében „kiutalt” kenőpénzek együttes összege mondjuk… négymillió rubel. Namármost, ha ezeket a jól megkent embereket elvesztem, kezdhetem előről: gazdaságosabb tehát, ha most adok félmilliót, mint később újra négyet vagy ötöt.”
Négy éve a választások fő szponzorai az úgynevezett oligarchák voltak. Mára - magyarázza a bankár - kiderült, hogy ezek nem is igazi oligarchák, és kevés köztük az olyan, aki ugyanakkora hatással tudna lenni az idei választásra, mint volt az előzőre. Azonban akkor még ők azt gondolták magukról, hogy igaziak, és a pénzt hordóból mérték jobbra-balra. Ebből jutott a reklámra, a tévére, a népünnepélyekre és más civilizált kampányakciókra. A „fekete-PR”, a „fű alatti reklám” még nem volt annyira elterjedve.
Az idén azoknak van pénzük, akik a mindennapi élethez szorosan kapcsolódó termékekkel tudtak nagy piacra szert tenni. Energiahordozókkal (gáz, villany, olaj) foglalkozók, vodka-, dohány-, kolbász- és tejkirályok lesznek a ‘99-es választások fő szponzorai. Ők pedig (az oligarchákkal ellentétben) gondosan számolják a pénzüket. Némelyikük maga is indulni készül: ha másért nem, pusztán a mentelmi jogért is megéri ezt kipróbálni. Maguk helyett olykor elég az árujukat reklámozni: volt már ilyesmire példa. Az általuk támogatott pártok viszont nem számíthatnak készpénzre. Sokra legalábbis biztosan nem. Más lett a forgatókönyv. Lássunk csak egy-két „műhelytitkot”…
Bármely reklámügynökséghez tévedne is be az ember, mindjárt elétolnak egy árlistát, amely arról tájékoztat, mennyibe is kerül egy-egy „jelenés” a népszerűbb adásidőkben - a végén számjegyek, sok-sok nullával. Ilyen sok? - hüledezik a riporter, mire a PR-szakember megnyugtatja: „Igen, hivatalosan ennyi, de vannak más módszerek is. Mondhatnám trükkök. Például szeretné, ha az „akción” jelen lenne a polgármester vagy a miniszter? Semmi akadálya! Őket persze nem lehet csak úgy megvenni. Azonban mindenhol vannak közvetítők, rájuk pedig már lehet „hatni” annak érdekében, hogy a kellő időben és a kellő érvek kíséretében bejegyezzék a nagyfőnök határidőnaplójába a rendezvényen való megjelenést…“
A jó PR-szakember alkot. Azonban saját alkotása jobban leköti a figyelmét, mint az, hogy annak milyen eredménye lesz. A jó PR-szakember egyszerűen lefizeti a megfelelő személyeket. A becsületes PR-szakember (ez már így önmagában is meglehetősen paradoxnak hangzik), úgy szervezi a dolgokat, hogy az adott műsor vezetője maga érez késztetést, hogy interjút készítsen ügyfelével. Például, ha az egész kampányodra szánt összeget odaadományozza mondjuk egy árvaháznak - ecseteli a fent említett szakemberek egyike -, én elintézhetem, hogy az egyik műsor erről többször is megemlékezzen. Eközben betelefonálhatok egy másik műsorba, és bejelenthetem, hogy adományát sikkasztják. Ők persze utánajárnak, és nemsokára az egész ország láthatja önt a tévében, mint megalázott, kisemmizettet polgárt.
- De segít ez nekem abban, hogy képviselő legyek? - kérdi a hetilap riportere. - Nem tudom, ez már más kérdés - így a PR-es. - Végül is most arról beszélünk, hogyan tudnánk megszervezni a televízióban történő megjelenést. Amúgy meg - (itt ábrándosan a távolba mered) -, most nagyon jutányosan lehetne saját tévéadót venni. Olcsó. Az újságíró erre már csak legyint. A szakember nem adja fel: - A tévécsatornák most nagyon meg vannak szorulva - elég lenne csak öt százaléknyi részvényüket kápében lepengetni, és ön máris olyan befolyásos figura lehetne, hogy emberei akkor és annyit villoghatnának a képernyőn, amennyit csak akarnak. Vagy egyszerűen csak odamegy, és közli velük: „fiúk, volna egy mosópor-reklámom, úgy fél évre, de…”, és ők tudni fogják mi az a „de”. Ha a maga politikai nézetei nem nagyon keresztezik az ott uralkodó irányvonalat, sok mindent lehet kérni, persze a józanság határain belül…