Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁLFY GYULA
A béketábor cserebutikja

1949. január 25-én Moszkvában megalakult a Szovjetunió és a kényszerrel köré gyűjtött csatlósállamok gazdasági szervezete. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa a mából visszatekintve leginkább olyan kísérleti kontrollcsoportnak tűnik, amelyben a „baráti országok” akadozó együttműködése az idők folyamán kétség nélkül bizonyította a kommunista gondolat életképtelenségét - méghozzá nemzetközi méretekben.


A KGST fénykora. A magyar termékek 15-18 százaléka selejtes volt

Az egykori szövetségesek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a nácizmus legyőzése után természetszerűleg lettek ellenségekké, hiszen egész lényegük a másik rendszer totális tagadására épült. Miután - Churchill szavaival - „leereszkedett a vasfüggöny” Európa közepén, a két szuperhatalom kialakította saját katonai és gazdasági szövetségeit.
A szovjetizált Kelet-Európában ez idő tájt már mindenütt moszkoviták - Sztálin feltétlen követői - kormányoztak, akik az alávetett népeket a készen kapott, leegyszerűsített társadalmi modell szerint akarták átgyúrni.
E háttérrel és motívummal jött létre a KGST. Célja egy olyan önellátó, zárt gazdálkodási rendszer működtetése volt, amely a tőkés világtól elszigetelve, a csalhatatlannak hitt állami magaslatokból szabályozza a nyersanyag, a munkaerő-szükséglet és a felvevőpiac összefüggéseit.
Mindez része volt az állam iránti odaadó - s a marxista gondolkodóknál egyedülállóan magas hőfokú - csodálatnak és teljesen indokolatlanul megelőlegezett bizakodásnak. A mindenkiről „szükségletei szerint” gondoskodó államgépezet
marxi ideáljának nemzetköziesítése lett tehát a KGST gyakorlati feladata. Az irányelv az volt, hogy mivel ezen társadalmi formációban (a kommunizmus felé kitartóan menetelő szocializmusban) nincsenek kiáltó ellentétek, feszültségeket keltő jövedelmi differenciák, az életszínvonalnak is szüntelenül emelkednie kell. Az együttműködés természetszerű és hatékony lesz a nemzetek feletti, proletár-internacionalista eszmeiséggel átitatott kelet-európaiak között.
Így a Szovjetunió nyomására és vezetésével Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia alapította meg, később Albánia, Kuba, Mongólia, az NDK és Vietnam bővítette e sajátos csoportosulást. Mai elemzők szerint a szovjet dominancia minden résztvevő fél számára károk egész sorozatával járt.
A piaci viszonylatokat például előre megfontoltan - ideológiai alapokon - száműzték messzire maguktól. Ez a fejletlenebb tagországoknak és a silány termelési módnak átmenetileg persze kedvezett, hiszen máshol eladhatatlan termékeiket volt hová szállítani. Színleg Magyarország is kétségkívül jól járt, amikor a nagy olajárrobbanás után még öt évig a régi áron juthattunk a nélkülözhetetlen ásványkincshez, mi több: a Szovjetunió továbbra is hatalmas és igénytelen felvevőpiacnak mutatkozott (a magyar tégla 30-40, a bútor 13-18 százaléka volt hibás!). Azonban pont a piaci verseny kiiktatása, a minőség, a produktivitás legtermészetesebb hajtóerejének semmibe vétele eredményezte végül a tragikusan nagy számlát (egyre nagyobb technológiai lemaradás a Nyugat mögött), amely így siettette az egész rendszer lebomlását. Hiszen semmi sem ösztönzött a berendezések és a gépek minél gyorsabb korszerűsítésére, a kisebb súly, fogyasztás, a hatékonyabb működtetés elérésére, s ez az, amit egyetlen intézmény sem, még az önmagának tetszelgő állami formáció sem engedhet meg magának hosszútávon.
A KGST első éveinek fagyos légköre a Szálin halála utáni enyhülés idején, a Hruscsov-érában valamelyest változott. A kemény szovjet modellt például a mezőgazdaságban éppen idehaza módosították leginkább. Kádár János, a „helytartó” rendszerének idején, engedélyezték a háztáji gazdálkodást és eltörölték a beszolgáltatást. Ez nemcsak a forradalmat eláruló gyűlölt személy - hallgatólagos - elfogadását, az élelemtermelés és így az életszínvonal javulását, de a magyar mezőgazdaság karrierjét és a táboron belüli kiugró teljesítményét is megalapozta.
Az iparban kevesebb előremutató változás történt. Egyfajta mini globalizmus jegyében kiépítették a szovjet kőolajat minden tagállamba elszállító Barátság kőolajvezetéket, majd megindult a Kelet-Európát árammal ellátó nagyfeszültségű gerincvezetékek kiépítése is. Az 1960-tól kezdődő évtizedben pedig elkezdték felosztani a különböző termelési ágazatokat egymás között. A szénipar és a vaskohászat leginkább a tábor „anyaországának”, valamint Csehszlovákiának és Lengyelországnak, az alumíniumfeldolgozás Magyarországnak és a Szovjetuniónak a szakterülete lett. Bőr és cipőtermelésben Csehszlovákiát, nyomdaipari termékekben az NDK-t jelölték ki gyártóországnak. Ez az országonkénti szakosítás azonban a hatvanas évek második felére a zavar és a kuszaság jeleinek széles skáláját eredményezte. Megtörtént, hogy olyan hazai iparágakat kellett leállítani, amelyeknek megvolt a sok évtizedes hagyományuk, de fejlesztésüket más országnak osztották ki, majd később a visszametszett ágazatot ismét fel kellett építeni.
A hatvanas évek végére többször nyílt rés az addig megbonthatatlan pajzson. A prágai tavasz Dubcek-féle reformjai engedtek nagyobb teret a szabadpiacnak az állami árszabályozással szemben. Magyarországon pedig beindult az új gazdasági mechanizmus, amely csökkentette a központi utasításokat, s így a vállalatok maguk dönthettek egy sor olyan kérdésben, amelyeket eleddig a félve tisztelt, nagybetűs állam maga szabott meg.
Mindkét reformhullám kiváltotta a konzervatív ellenreakciót. Csehszlovákiát a „baráti országok” katonái szállták meg, idehaza pedig az apparátuson belüli keményvonalasok húzták be a kéziféket.
Azonban a világpolitikai helyzet is módosult, 1972-ben tető alá hozták a SALT I. szerződést, majd az enyhülési folyamat részeként Helsinkiben a szembenálló táborok lényegében elfogadták a fennálló status quót, majd sor került a szovjet-amerikai kapcsolatok jelentős fejlesztésére tudományos (közös űrrepülések) és kereskedelmi területeken. Magyarország is nyitott az Egyesült Államok felé. Első lépésként a magyar pártvezetők elismerték az USA háborús követelését, és vállalták, hogy 18,8 millió dollárt fizetnek ki húsz év alatt. Hamarosan megkaptuk a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, ami a kommunista országokkal folytatott kereskedésben szokásos számos szigorítás enyhítését jelentette.
Mindez azonban a KGST termelési színvonalát nemigen serkentette. Sőt a nyolcvanas évek fegyverkezési versenye még inkább kimerítette a Szovjetuniót, amelyben a gazdaság nagy része közvetlenül vagy közvetve a hadiipar szolgálatában állt. A Ronald Reagan amerikai elnök által kezdeményezett, túlhajtott fegyverkezés a nyolcvanas évek közepére a világ egyhatodát birtokló óriás gazdasági összeomlásához vezetett. Ekkor jött Gorbacsov, és bár ő nem ezt tervezte, ettől fogva nem volt megállás egészen 1989 „forró őszéig”, a kelet-európai rendszerváltozásokig.
A KGST szép csendben szétesett, hiszen igazi belső összekötőerői sosem voltak, a reformokban élen járó országok már a Nyugat felé meneteltek, oda ahonnét negyven éve a jaltai békerendszer kiragadta őket. A fejletlenebbek ugyanide igyekeztek volna, azonban először a gyors összeomlás és a hiperinfláció ellen kellett valamit tenni - mégpedig a már-már elfelejtett tőkés pénzügypolitika húzásaival.
A KGST-re tehát már végképp nem volt senkinek sem szüksége. Így amikor 1991. júniusában Budapesten feloszlatták a szervezetet, a tudósítások szerint könnyek már nem hullottak.