Dr. Oláh István mérnök 1950-ben született Tatabányán. 1971-ben diplomázott.
1984-ben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen melioráció,
növényvédőszer és környezetvédelem témakörökben. 1997-ben meghívást kap
Groznijba, hogy dolgozza ki Csecsenföld mezőgazdasági termelésfejlesztési
programját. Két hónapos gondolkodás után a felkérést elfogadta. Kész, kidolgozott
programjait a Genfi központ jóváhagyta, megvalósítását azonban az emberrablók
megakadályozták. 1997. október 23-án társával, Dunajszky Gáborral együtt csecsen
fegyveresek elrabolták. Kilenc hónap múlva szabadult.
dr. Oláh István: „én abban hiszek hogy minden népnek joga van a szép és emberi
élethez. És törekszenek is rá“ Fotó: Somorjai
László
- Hogyan ejtették túszul?
- Hajnali három óra harminc perckor betörtek a lakásba, kirángattak minket az
ágyból és elhurcoltak. Csak annyit mondtam nekik magyarul, hogy elég hamar eljöttek
értünk.
- Tudtak magyarul?
- Nem, nem valószínű. Kicsit zavarba jöttek, mert én komótosan felöltöztem,
összecsomagoltam, amit úgy gondoltam, hogy magammal vihetek. Aztán semmit sem engedtek
elvinni, csak azt a ruhát, ami rajtam volt. A nálam lévő pénzt, amit kiküldetéskor
kaptam, azonnal elvették, lepedőt dobtak a fejünkre, bekötötték a szemünket és
betuszkoltak egy autó csomagtartójába.
- Ez ugyanolyan módon és stílusban történt, mint ahogy azt a filmekben lehet
látni?
- Igen, pontosan úgy történt.
- Hová vitték Önöket?
- Fogalmunk se volt. Ez Groznij közelében lehetett. A szemünkről a kötést
csak akkor vették le, mikor már belöktek abba a föld alatti sötét lukba, ahol fogva
tartottak. Ebbe a pincébe fölülről egy csapóajtón keresztül lehetett bejutni, mikor
ránk csukták, egy szőnyeget is tettek rá, így levegő is csak igen nehezen tudott
bejönni. Ablak sem volt, így végig teljes sötétségben voltunk.
- Ebben a sötét kamrában voltak kilenc hónapig?
- Négy ilyen gödörbe voltunk öszszesen. Volt olyan, amelyikbe se fölállni, se
kinyújtózkodni nem lehetett, olyan kicsi volt. Ez volt a legszönyűbb, amit meg kellett
tanulnunk, megszokni, ezt a szűk helyen való bezártságot. Az első napok, sőt még az
első hónap után is azt hittem, hogy megőrülök, nem bírom ki ép ésszel, ép
elmével. De az ember sokkal többet kibír, mint amit akár csak elgondolni is képes.
Borzasztó volt megszokni azt, hogy végig bilincsben tartottak minket. Egy egyméterres
lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat. Nekem a jobb kezemen, Gábornak a
bal kezén volt a bilincs. Egy idő után ezt is megszoktuk.
- Volt valami, amit a fogvatartás ideje alatt egy pillanatra sem tudott megszokni?
- Igen. Tudja, öt kis szem krumplit kaptunk huszonnégy órára, s egy vagy
nagyritkán két pohár teát. Az éhezést, azt nem tudtam megszokni soha. A hideget is
nagyon nehezen. Volt, amikor kint mínusz harmincöt fok volt, ilyenkor a páránk
odafagyott szépen a deszkára.
- Ilyenkor nem kaptak meleg ruhát?
- Nem, végig ugyanaz a ruha volt rajtunk, amiben elraboltak minket.
- Azt mondja, hogy kilenc hónapig ugyanabban a ruhában voltak?
- Így van. És mosdani is, fogságunk ideje alatt háromszor engedtek pár deci
vízben, először a negyvennegyedik nap után.
- De hát akkor… magukon…
- Igen. Egy idő után voltak tetveink és poloskáink. Mikor éreztük, hogy
nagyon szívnak a nyakunkon, a hónunk alatt meg mindenütt, levettük a ruhát -
amennyire a bilincsek ezt engedték - és megpróbáltuk szétnyomni őket.
- Hogyan tudták érzékelni az idő múlását, a napokat, hónapokat, a nappalt
és az éjszakát?
- Az összes kívülről jövő információ elhurcolásunk hajnalától kezdve
számunkra megszűnt. Csak saját magunkra voltunk utalva 275 napig. Fogvatartóink
folyamatosan félretájékoztattak minket, hogy milyen nap van, milyen hónap van, mikor
van nappal, mikor van éjszaka. Mi viszont a világ külső jeleiből és hangjaiból, ami
néha hozzánk beszüremkedett, szinte mindent meg tudtunk állapítani. Az
érzékszerveink jelentősen felerősödtek, és a legkisebb rezdüléseket is jól tudtuk
lereagálni. Képzelje el - ez szinte nekem is hihetetlen -, egy napot se tévedtünk
a 275 nap alatt. Egyetlen nap tévedési lehetőségünk volt, nem tudtuk, hogy a 98-as
év az szökőév, vagy sem, tehát hogy a február 28 napos lesz, vagy 29. A teljes
sötétségben is pontosan meg tudtuk állapítani, hogy mikor van éjjel, és mikor van
nappal, ősz, vagy tavasz.
- Mondjon egy példát erre a fajta „tájékozódásra”!
- Például, az összes madárhangról, amit hallottam, felismertem, hogy milyen
madár. Ez valószínűleg szakmai ártalom, de most jól jött. Tudja, másképp dalol a
cinke télen, másképp tavasszal, fészekrakás idején, és másképp dalol nyáron,
amikor a fiókáit eteti. És ez a többi madárnál is így van.
- Hogyan, és mennyire tudtak kommunikálni a fogvatartóikkal? Mit mondtak, mi a
céljuk Önökkel, vagy mit várnak Önökért cserébe? Váltságdíjat, vagy valamilyen
politikai alkut?
- Egy hónapig az égvilágon semmit sem mondtak nekünk, semmiről. Egy mukkot sem
szóltak hozzánk, csak ütöttek. Azt gondoltuk, hogy valami nemzetközi botrány van az
egész mögött, és ezzel a túszejtéssel próbálják felhívni magukra a világ
figyelmét. Aztán pár hónap múlva egyszer csak azt mondták, hogy ez politika. Hogy
aztán ők a saját politikájukat hogyan akarták a mi túszejtésünkkel befolyásolni,
erre nem kaptunk választ. Azt viszont láttam, hogy annak a könyörtelenségnek, ahogy
velünk bántak, a politikához nem volt köze.
- Milyen nyelven beszéltek magukhoz?
- Oroszul. Gábor egészen kiválóan beszélte a nyelvet.
- Önök is kérdezhettek?
- Ők kérdeztek, hiszen ők diktáltak. Mi ott nem emberek voltunk, hanem rabok.
Ugye érti? És a raboknak nincsenek jogaik. Semmilyen emberi jogunk nem volt. Ott a
nemzetközi jog is megszűnt létezni. A puskát nagyon sokszor a tarkónkra tették, és
egyáltalán nem játékból. Bármelyik pillanatban nyugodtan elhúzhatták volna a
ravaszt...
- Volt halálfélelme?
- Volt, sokszor volt. Néha szabályosan kínoztak minket. A karácsony
tiszteletére például brutálisan összevertek.
- Na de miért? Volt erre valamilyen magyarázat?
- Véleményem szerint ez is a megfélemlítés pszichózisához tartozott, ami
része volt az ő „koreográfiájuknak”. Az ezekről készült videofelvételeket,
gondolom eljuttatták valahova. Hogy hova, azt máig sem tudom.
- Mindent videóra vettek?
- Mikor volt valami „esemény”, akkor szépen felvonult a „stáb”, és
mindent lefilmeztek.
- Miért, és milyen körülmények között történt meg az, hogy Dunajszki Gábor
két ujját brutálisan levágták?
- Kérem, hagyjuk ezt a témát. Ezek a sebek még egyikünknél sem gyógyultak
be…, és nem szeretném ezeket az emlékeket újból felidézni.
- Bocsásson meg. Az, hogy Önök kilenc hónapig gyakorlatilag össze voltak
láncolva, a tragédiájukat könnyítette, vagy nehezebbé tette?
- Óriási szerencsénk volt, hogy nem választottak el minket egymástól. Azt
hiszem, ez tragikus lett volna. Így tudtuk egymásban tartani a lelket, tudtuk buzdítani
egymást, mikor a másik elgyengült, mikor valamelyikünk reménysége egyszer csak
elfogyott.
- Ha valamilyen csoda folytán a jobb zsebéből elő tudott volna venni, mondjuk
ötvenezer dollárt, elengedték volna Önöket?
- Nagyon valószínűnek tartom.
- Ön szerint, kik voltak ezek az emberek? Bestiális rablógyilkosok, politikai
bűnözők, vagy emberek, akik ilyen módon próbáltak pénzhez jutni?
- Azt kell mondjam, hogy is-is. Mindenképpen látni kell, hogy egy nagyon kemény
háborús konfliktus után próbálja Észak-Kaukázus a helyét keresni.
- Ebből a mondatából azt érzem ki, hogy - annak ellenére, ami Önökkel
történt - nincs Önben gyűlölet, nem írta le Csecsenföldet, és nem mondja azt,
hogy ott mindenki bűnöző.
- Jól érzi. Még véletlenül se gondolom ezt, hiszen tudom, hogy nem ilyenek.
Isten ments, hogy általánosítsak. Nagyon szép föld a csecseneké, a Kaukázus
csodálatos. Én abban hiszek, hogy minden népnek joga van a szép és emberi élethez,
és törekszenek is rá. A cigányok ugyanúgy, mint a muzulmánok, vagy bárki más. A
fogvatartók parancsnoka egyszer mutatta nekem - egy pisztoly volt a kezében -, hogy
ugye, ha odaadnám neked, akkor belém lőnél. Mondtam neki, hogy nem, nem lőnék
beléd. Meglepődött.
- Önök ez alatt a kilenc hónap alatt minden szempontból megélték a poklok
poklát. Honnan merítettek erőt? Milyen plussz „akkumlátorokat” tudtak
működtetni, mi volt az életben maradásuk titka vagy receptje? Tehát ilyen és ehhez
hasonló helyzeteket hogyan lehet mindennek ellenére mégis túlélni?
- Köszönöm a kérdést. Itthon a barátaim megkérdezték tőlem: „Föladtad-e
Pisti?” Azt mondtam erre: „Nem, nem adtam föl, egyetlen egy napra sem.” Nem
adhattam föl. Engem itthon öt gyermekem várt és a feleségem. Ez hallatlanul
erősítette és aktivizálta a hitemet az életben maradáshoz és a szabaduláshoz. A
mindennapi imáimhoz hozzátartozott az is, hogy kértem Istent, engedje meg, hogy
viszontláthassam még a családomat, és a nap még ragyoghasson rám. Aztán kiváló
tanáraim voltak az életben. Hogy ezt miért mondom? Az utolsó diplomamunkámat 1996-ban
írtam. Két minisztériumnak (Földművelésügyi, Környezetvédelmi) feldolgoztam az
információs rendszereit. E diploma dolgozatom mottójául Szentgyörgyi professzor úr
egyik idézetét kölcsönöztem. „Az ember feje nem arra való, hogy szecskával
tömjük tele, hanem tudjon mindig hova nyúlni, hogy a szükséges információ
rendelkezésére álljon, s azt képes legyen hasznosítani.” Ugyanis ott a gödörben
én a fejemet arra használtam, hogy ez a 275 nap feltárjon minden dolgot, ami az egész
életem során velem megtörtént, annak fényében, hogy mi az ember célja az életben,
mi az én célom, mi az, hogy élni. És megpróbáltam észrevenni és tisztázni a még
homályos foltokat. Aztán jöttek Goethe, Shakespeare, Balassi, Ady sorai, s utána a
tanáraim. Mindegyikük szavaira vissza tudtam emlékezni. A legemlékezetesebb óráikat
a fejembe sorra visszapörgettem. Eszembe jutott Nemeskürti professzor úr is, aki azt
mondta: „Csak egyszer élheted le az életedet.” Tessedik Sámuel is, ő volt a
Mezőgazdasági Akadémia megalapítója a Tiszántúlon. Azt írja egy helyen: „Az
akadályok csak a gyávát rettentik vissza. Az erős lelket, ki tudja, hogy jó ügyet
képvisel, csak még inkább sarkallják, hogy rettenthetetlenül legyűrje és
eltávolítsa, ami útjában áll.” Tehát erről szólt ez a kilenc hónap a fejemben.
Ez tartott életben, nem a napi egy maroknyi krumpli, ebben biztos vagyok.
- Ezek az idézetek szó szerint jutottak az eszébe?
- Természetesen. Nem véletlenül idéztem Szentgyörgyi professzor urat. A
fogságom alatt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag minden elfér az ember fejében és a
szívében, és legtöbbször nem is tudjuk, hogy ez mekkora kincs. Tulajdonképpen -
mert ugye ezt kérdezte - a túlélésnek minden feltétele biztosított, ha
szívünkkel és a fejünkkel jól sáfárkodunk. Aztán a megaláztatások közepette
erőt és tartást adott az is, hogy nagyapám történetét sokszor visszapörgettem.
Gyermekkoromban többször elmesélte, hogy 1944-ben, a németországi gyalogmenetnél -
amikor szinte mindenki meghalt körülötte - ő nem adta fel, megszökött és életben
maradt. Ez mind-mind olyan volt, mint egy akkumulátor. Szó szerint “töltés” alatt
voltam. És volt még egy csodálatos dolog, a zene. Én húsz évig szinfónikus
zenekarokban játszottam.
- Milyen hangszeren?
- Hegedűs voltam. Húsz év alatt nagyon kifinomult a belső hallásom. Az előbb
nem említettem, hogy hiába voltunk egymáshoz bilincselve, nem beszélhettünk
egymással. Maximum suttogni tudtunk, de azt is úgy, hogy az őrzőink meg ne hallják.
Tehát magamban az összes szimfóniát, a hegedűversenyeket, amiknek a partitúráját
kívülről ismertem, lejátszottam. Lehet, hogy egy gödör mélyén megbilincselve
ültem, lehet, hogy a sebeimet poloska szívta, de én belül Bachot, Beethovent,
Mozartot, Corellit hallgattam.
- A teste, (az inak, az izmok, a csontok) maradandóan nem károsodtak? Mindene ép?
- Nem szívesen beszélek erről. Mikor az egyik alkalommal a gerincemet
pisztollyal ütötték, egy idegszálat úgy eltaláltak, hogy az egyik izomcsoportom
megszűnt működni.
- Azt mondta, sok területen átértékelődött az élete, másképp lát most
dolgokat, mint ahogy a fogsága előtt.
- Nagyvonalúbban tudok a dolgokra, az emberekre nézni. Apró, piti tyúkperekkel nem
érdemes foglalkozni, és főleg nem szabad ezekkel egymást terhelni. Nagyobb
összefüggésekben tudom látni az élet dolgait. Mindennapjainkban a sok „fontos”
dolog úgy elfoglal minket, hogy átrohanjuk a napjainkat, és nem hagyunk időt magunknak
arra, hogy az alapvető, életünket is meghatározó rendező elveket tisztázzuk
magunkban. Ezt pedig mindenkinek meg kellene tennie. S ami talán a legfontosabb, hogy az
Életet nagyon megtanultam tisztelni, szeretni és becsülni, hiszen csak egy van belőle.
- Milyen érzés volt újra szabadnak lenni?
- Mikor utolsó alkalommal bekötött szemmel bedugtak egy autóba, én csak azt
figyeltem, hogy merre visznek. Keletre vagy nyugatra. Azt néztem, hogy a nap honnan süt.
Egy kicsit - annyira, hogy ne vegyék észre - letoltam a szememről a kötést,
néztem, hogy az árnyék honnan jön. És mikor láttam, hogy jó irányba megyünk,
elkezdtem megint reménykedni, hogy hátha, hátha közel a szabadság. Körülbelül egy
óráig vittek az autóval, amikor is megálltunk és átültettek egy másik kocsiba.
Miután az autó elindult, levették a szemünkről a kötést. Én azt hittem, hogy még
„átadásban” vagyunk, tehát, hogy átadtak egy másik csapatnak, vagy
közvetítőnek. Mikor a kötést levették, akkor is úgy köszöntem, hogy Szálem a
lejku. Pedig ez már a szabadság pillanata volt. Miután az autó megtett már vagy
ötszáz métert, akkor megszólalt egy úr magyarul: „Most már megnyugodhatnak.”
Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban valóban egy hihetetlen nyugalom árasztotta el a
bensőmet, és az egész testemet.
- Ez azt jelenti, hogy ez az úr a magyar diplomácia egyik tagja volt?
- Azt jelenti. De erről nem kívánnék többet mondani. Talán csak annyit, hogy
a magyar diplomácia kiváló teljesítményt nyújtott. Magyarországon nemcsak kiváló
művészek és tudósok, de kiváló diplomaták és kiváló „más képesítésű”
szakemberek is vannak, akiknek ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Természetesen
a magyar kormánynak is.
- Mikor a feleségét, gyermekeit először meglátta, mik voltak az első szavai?
- A pillanat megrendítő volt. Csak álltunk…, álltunk, és… egyetlen szót
se tudtam szólni. A kétéves kisfiam lassan odajött hozzám, és azt mondta…: Apa!
Göncz Árpád 1998. augusztus 18-án Dr. Oláh Istvánt és Dunajszky Gábort
emberi tartásukért Köztársasági Arany Emlékéremmel tüntette ki.
Csecsen Köztársaság: terület 16 100 km2 , népesség: 1, 1 millió,
vallás: iszlám
Oláh István és Dunajszky Gábor kiszabadulása óta Észak-Kaukázusban a következő
emberrablások történtek:
1998. január 30: Elrabolják Vincent Cochetel ENSZ főbiztost. December 12-én, 20 perces
hadművelettel kiszabadítják.
1998. május 1: Foglyul ejtik Valentyin Vlaszovot, Jelcin elnök csecsenföldi
képviselőjét, aki novemberben szabadul.
1998. szeptember 29: Túszul ejtik Akmal Szaidovot, az Oroszországi Föderáció
csecsenföldi képviselőjét, akit októberben halálra kínoznak.
1998. december 8: Csecsen emberrablók lefejezik az októberben elrabolt brit túszokat.