Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
Ahol Isten lakott

„Bét Jahve”, Jahve háza. E néven emlegetik a korabeli források azt az épületet, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem ezer éven keresztül a zsidó vallás egyedüli hivatalos központját, az izraeli államiság jelképét és összetartó erejét jelentette. A jeruzsálemi Mórija-hegy csúcsán emelkedő Első és Második Szentély az ókori Közel-Kelet építészeti szempontból is egyedülálló remeke volt: valószínűleg nem túlzás a babilóni Talmud azon kijelentése, mely szerint „aki a Templomot nem látta, még semmi szépet nem látott a világon”. A jeruzsálemi Szentély(ek) története a zsidó nép hányattatott sorsának példázata és előképe: rombolások, fosztogatások és újjáépítések követték egymást korszakonként; s amióta Titus római tábornok légiói 70-ben a földdel tették egyenlővé az épületet - vagyis csaknem kétezer év óta -, a vallásos zsidóság és a keresztény világ jelentős részét lázas izgalomban tartja a kérdés: vajon felépül-e, s ha igen, mikor, a Harmadik Szentély? Az izraeli hatóságok attól tartanak, hogy a ma megoldhatatlannak látszó probléma némelyeket a millenniumi láz hevében erőszakos cselekedetekre indíthat.

A Szövetség Sátra

A bibliai időszámítás szerint négyszáznyolcvan évvel a jeruzsálemi Első Szentély felépítése előtt, vagyis valamikor az i. e. XV. század közepén ment végbe a zsidók egyiptomi kivonulása. Az exodust követően, a Szináj-félsziget kősivatagában kapta meg a tizenkét törzs közvetlenül Istentől a Törvényt, amely a héberek istentiszteleti formáit is részletesen szabályozta. Jahve tiszteletének központját a frigysátor jelentette, amely egy hordozható „sátorszentély” volt: kerítés határolta udvar vette körül, ahol az áldozati oltár állt; a sátor külső részében az áldozati kenyerek asztala, a hétágú gyertyatartó (menóra), az illatáldozati oltár és a papok mosdására szolgáló rézmedence kapott helyet. A sátor legbelső - függönnyel elválasztott - részét képezte a Szentek Szentje, ahol a frigyládát, ezt az alig egy méteres, kemény sittimfából faragott és arannyal borított tárgyat őrizték. A Szövetség Ládája tartalmazta többek között azt a kőtáblát is, amelyre Mózes írta a Tízparancsolatot. A láda tetején két aranyból faragott kérub (hatszárnyú angyali lény) állt, kiterjesztett szárnyaik alatt pedig a színaranyból készült kegyelem táblája volt, amelyre évente egyszer, az Engesztelés Napján kellett a főpapnak az áldozati bárány vérét kiöntenie. A frigysátor és a benne található frigyláda - mint arról a Biblia legkorábbi történeti könyvei is tudósítanak - Isten dicsőségének, a sekinának állandó lakhelyéül szolgált: benne csak az Áron leszármazottaiból álló papság szolgálhatott, a hozzá tartozó felszereléseknek még az érintése is tiltott dolognak számított. A frigysátort Izrael fiai mindenüvé magukkal vitték: a vándorlás évtizedei alatt leghosszabb ideig (38 évig) Beérseba környékén tartózkodott; majd a honfoglalás évszázadai alatt (i. e. XIV-XI. század) Silóban helyezték el. A zsidó állam alapvetően teokratikus jellegét az is aláhúzta, hogy sikere és kudarca a mózesi törvényektől és a sátorszentélyhez fűződő viszonyától függött: egy ízben - a filiszteusoktól elszenvedett vereség után - a frigyláda „hadifogságba” került. Ez a tény önmagában is jelezte az izraeli társadalom erkölcsi-szellemi állapotának süllyedését. Szerencsére a filiszteusok hamar megunták a láda nyomában járó csapásokat, így visszaadták azt jogos tulajdonosainak, a zsidóknak. A szövetség jelképe ezután mintegy húsz évig egy magánembernek, a Kirját Jeárimban lakó Abinádábnak házában állott.

Salamon Szentélye

Dávid i. e. 1000 körül elfoglalta Jeruzsálemet és azt dinasztiája székhelyévé tette. A Szövetség Ládáját ünnepélyes menetben vitte fel Kirját Jeárimból az új fővárosba, s azt egy külön erre a célra épített sátorba helyezte el, amely saját palotája udvarában állt. Ezzel Jeruzsálem vált a Jahve-tisztelet kizárólagos helyévé. Bár utolsó éveiben Dávid szeretett volna Istenének házat építeni, ebben a prófétai kijelentés megakadályozta. A Szentély terveit és a felépítéséhez szükséges kincseket fiára, Salamonra bízta, aki nem azonnal fogott hozzá a Templom felépítéséhez. Előbb el kellett készíttetnie a fákat és köveket (helyben ugyanis a Törvény értelmében nem lehetett azokat kifaragni). A Hírám türoszi királlyal kötött szerződés értelmében cédrus- és fenyőfákat hoztak a föníciai kézben levő Libanon-hegységből, az építéshez szükséges hatalmas kváderköveket pedig bübloszi kőművesekkel faragtatta ki. Uralkodásának negyedik évében végre elkezdődhetett a munka: a Szentély felépítése a Dávid által a jebuszi Ornántól - egy helyi őslakostól - megvásárolt cséplőhelyen, a Mórija-hegyen. Hét év alatt sikerült befejezni az épületet, amely belső méreteiben (kb. 25 x 50 x 15 méter) ma nem tűnik ugyan nagynak, abban a korban azonban igen terjedelmesnek számított. Nem hiába írta Hírámnak Salamon: „A ház pedig, amelyet építeni szándékozom, igen nagy lesz, mert a mi Istenünk nagyobb minden isteneknél”.
A királyság kettészakadása után azonban a Templom is hanyatlásnak indult. Először Sesonk fáraó fosztotta ki teljesen (i. e. 915 körül), s kincseit magával vitte Egyiptomba. (Ez adott ötletet Az elveszett frigyláda fosztogatói c. film forgatókönyvéhez is.) A júdabeli királyok közül többen nemcsak elhanyagolták az épületet, hanem kifejezetten rongálták is: Áház például összetörette a szent edényeket és bezáratta a Szentély kapuit, majd az oltárt is leromboltatta és helyébe egy Damaszkuszban látott asszír oltárt emeltetett. Mindezt a kárt és romlást időről-időre feltámadó ébredési és megújulási mozgalmak igyekeztek helyreállítani (pl. Ezékiás és Jósiás korában), de a végső pusztulást így sem lehetett elkerülni. 586-ban a babilóni király, Nabukodonozor csapatai földig rombolták az Első Szentélyt, Júdea lakosságának jó részét pedig fogságba hurcolták.

Zorobábel Szentélye

A romokban heverő salamoni Templom újbóli felépítésére vonatkozó rendeletét Kürosz perzsa király 538-ban adta ki: „Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és ő parancsolta meg nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, amely Júdában van: valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát, ő az Isten, aki Jeruzsálemben lakozik”. A még ugyanabban az évben Zorobábel vezetésével alijázók (hazatérők) megkezdték a Templom felépítését a „maga helyén”. Az oltár alapkövét a perzsa helytartó helyezte el. A „föld népe” és a szamaritánok azonban - miután együttműködési ajánlatukat a zsidók visszautasították - több mint egy évtizedig akadályozták a Szentély felépítését, amelyet végül Dareiosz perzsa király rendelete tett ismét lehetővé. A munkálatok mindössze négy év alatt befejeződtek. Igaz, az épület meglehetősen elkeserítő látványt nyújtott azoknak, akik még látták az Első Templom dicsőségét: „Avagy nem olyan-e ez a ti szemeitekben, mintha semmi volna?” - kérdezte a néptől Aggeus próféta.
A jeruzsálemi Szentély a hellenisztikus korban valóban Izrael szellemi egységét jelképezte. A nagyhatalmak ütközőzónájában fekvő kis ország ki volt szolgáltatva az egyiptomi és szíriai uralkodók kénye-kedvének, akik nemegyszer Izrael vallási autonómiájába is durván beavatkoztak. A legsúlyosabb incidens IV. Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó idején történt, aki megszentségtelenítette a Templomot (az oltáron disznót áldozott), és saját képmását ábrázoló Zeusz-szobrot helyezett el abban. A válaszul kitört Júda Makkabi-féle felkelés rövid időre újra kivívta ugyan az ország függetlenségét, de a frakcióharcok és a mindent elborító korrupció rövidesen aláásta a győztes háború erkölcsi tőkéjét.

A heródesi Szentély

Időszámításunk előtt 61-ben azután az utolsó ókori nagyhatalom (a Dániel könyvében megprófétált „negyedik birodalom”, vagyis a végidők birodalma) tette rá a kezét a kis államra. A hódító Pompeius Magnus - nyilván a kíváncsiságtól vezettetve - személyesen is behatolt a Szentélybe, ahol természetesen nyomát sem találta azoknak a dolgoknak, amikről az antiszemita görög és római írók (köztük olyan hírességek is, mint Cicero) tudni véltek: szamárháton lovagló Mózes-szobornak stb. A rómaiak által kinevezett bábkirály, „Nagy” Heródes (i. e. 31-4), hogy elnyerje alattvalói jóindulatát, kibővítette és pazarul felékesítette a Templomot körülvevő teret, s magát a Szentélyt is megnagyobbította. „Aki nem látta Heródes templomát, még semmi szépet nem látott” - írta a babilóni Talmud, de Jézus tanítványai is hasonló véleményen lehettek, mert - mint Lukács evangéliuma írja - ugyancsak ámuldoztak a szép márványoszlopok és az aranydíszek láttán. Jézus Krisztus egyébként, rövid három éves földi szolgálata során, ha Jeruzsálemben járt, gyakran tartózkodott a Templomban, mondhatni jeruzsálemi szolgálata központjává tette azt. Az Újszövetség tanúsága szerint naponta ott ült a Salamon csarnokában, tanította a köréje gyűlt tömegeket és gyógyulásokért imádkozott. Ezt a gyakorlatot - úgy tűnik - tanítványai is követték, akik „mindenkor a templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent”.

„Nem marad itt kő kövön”

Jézust azonban nem kápráztatták el a kihívó pompával felékesített épületek. Prófétai módon előre megjövendölte a Szentély pusztulását, amelynek bekövetkezéséről egyébként a kortárs rabbik is tudni véltek. A zsidó szabadságharcosból római udvari történetíróvá vált Josephus Flavius mint szemtanú írta le a pusztulás eseményeit. Az i. sz. 70-ben (a hagyomány szerint az első Templom pusztulásával megegyező napon) bekövetkező szentélyrombolást Titus római légiói hajtották végre - köztük a Pannóniából erősítésnek „átdobott” XV. Legio Apollinaris. Flavius szerint véletlen baleset okozta az épületet elhamvasztó tüzet, ugyanis a hadvezéri parancs ellenére az egyik római katona csóvát dobott annak kapuja alá, amely azonnal lángra lobbant. A római katonák azonban hiába akarták a tüzet eloltani, az ellenük ádázul harcoló zsidó lázadók ebben megakadályozták őket. A történetet nem muszáj elhinnünk, de a tény attól tény marad: a zsidóság legfőbb kultuszhelye megszűnt létezni. Izrael fiai - a babilóni fogsággal ellentétben - most már nemcsak egyetlen országban, hanem az egész földkerekségen szétszóródtak.

Mecsetek árnyékában

Hadrianus császár az i. sz. II. század első felében elhatározta, hogy Jeruzsálemet teljes egészében római várossá teszi, s a zsidó jelenlétnek még az emlékét is eltörli. A város nevét hivatalosan Aelia Capitolinára keresztelték át, a Templom romjain pedig hatalmas Jupiter-szentélyt építettek. A zsidóknak még azt is megtiltották, hogy Jeruzsálembe lépjenek. A rómaiak örökébe lépő bizánci keresztények a Templomhegyen levő római szentélyt ugyan lerombolták - köveit még évszázadok múlva is építőanyagnak használták fel a környékbeli házakban -, de a Mórija-hegyen nem építkeztek. A névleges kereszténységből kiábrándult, „aposztata” Julianus császár rövid uralma alatt (361-363) kísérletet tett arra, hogy a zsidók számára újra felépítse a Templomot - de ettől az egy próbálkozástól eltekintve úgy tűnik, a nyugati és keleti kereszténység ezer éven át nem ismerte fel a Templomhegy birtoklásának szellemi jelentőségét. Ez minden bizonnyal összefüggésben áll a katolikus gyökerű „helyettesítési teológia” térhódításával, amely a zsidókat - és velük együtt Erec Jiszráelt is - a történelem egyik letűnt fejezeteként állította be.
A rövid életű perzsa uralom, majd az azt követő bizánci fennhatóság akkor ért véget, amikor Jeruzsálem 638-ban a diadalmasan előrenyomuló arab seregek kezére került. I. Omár kalifa Jeruzsálem megszállása után rögvest meglátogatta a Templomhegyet, amelyet a bizánciak Heléna császárné látogatása óta szemétlerakónak használtak. Omár néhány imát mondott a hegy tetején álló szikla mögött, majd - egy kései hagyomány szerint - levetve felsőruháját maga kezdett neki a szemét elhordásának, amiben saját emberei és a zsidók is segítették. Tették ezt abban a reményben, hogy - öt évszázados szünet után - újra letelepedhetnek hazájukban. Reményükben nem is kellett csalatkozniuk: röviddel Jeruzsálem meghódítása után a zsidók újra betelepülhettek fővárosukba, sőt, eleinte még azt is megengedték nekik, hogy a Templomhegyen imádkozzanak.
Az ereci zsidók messianisztikus várakozásai azonban nem teljesedtek be. Omár után fél évszázaddal a tizedik kalifa, Abd al-Malik megkezdte az iszlám harmadik legjelentősebb szent helyének, a Sziklamecsetnek építését a Templomhegyen. Bizonyítható tény, hogy Jeruzsálem csak ekkor, a 660-ban uralomra jutó Umajjádák idején vált fontos iszlám központtá. Ők ismerték fel, hogy Jeruzsálem puszta birtoklása nem lesz elegendő a bizánciakkal szemben a város megtartására, ezért vallási szempontból is meg akarták adni jelentőségét. Ebben az időben épült fel az Al-Aksza mecset is a Templomtér déli oldalán, amely iszlám szempontból hasonló jelentőséggel bírt, mint hajdan a Szent Sír-templom felépítése a keleti és nyugati kereszténységnek.

A Harmadik Szentély: újra felépül?

Közismert tény, hogy a XIX. század végén kiteljesedő cionista eszme atyjának a budapesti születésű Theodor Herzlt tekinthetjük. Az azonban már kevéssé ismert, hogy Herzl sokat idézett tézisregényében, az 1902-ben megjelent Ősújországban is magától értetődő természetességgel írt az újjáépülő Szentélyről: „Beteljesült az idő s a Templom újra állott. Úgy, mint egykor, a történelem kezdetén, ég felé törtek ismét az érc oszlopok Izrael szentélye előtt. Balról Boaznak hívták, a jobboldalit pedig Jachinnak. Az előcsarnokban óriási ércoltár emelkedett, s a víztartó medencék, amiket vastengernek neveztek, úgy voltak lehelyezve, mint Salamon király dicsőséges napjaiban…” A cionizmus atyjának e látomása - amelyről egyébként ó- és újszövetségi próféciák egyaránt szólnak - mindmáig nem teljesedett be. Bár az izraeli katonák 1967. júniusában, a „hatnapos háború” harmadik napján elfoglalták a Hegyet, nemzetközi nyomásra visszaadták azt Jordániának. A Mórija-hegyen ma is a Sziklamecset aranykupolája világít. Izraelben azonban egyre nő azok száma, akik várják a Harmadik Templom felépítését. Közülük némelyek valóban szélsőséges nézeteket vallanak - pl. a Templomhegyi Hívek közössége (Temple Mount Faithful), a „Fel az Isten Hegyére” csoport (El-Hór ha-Sém), vagy a „Hívők Tömörülése” (Gus Emunim) -, akik akár az erőszaktól sem riadnának vissza annak érdekében, hogy a Szikladóm helyén újra Salamon Temploma magasodjék. De fokozatosan nő azoknak az átlagos izraeli polgároknak a száma is, akik szintén szeretnék megérni a Harmadik Templom felépülését, de erőszak nélkül. A jeruzsálemi Templom Intézet (Temple Institute) kiterjedt kutatásokat folytat a zsidó Szentély pontos helyére, felszerelési tárgyaira, a papságra és az áldozatokra vonatkozóan; sőt, saját bevallásuk szerint már el is készítették a berendezések nagy részét, és saját jesivájukban megkezdték a leendő papság képzését. Herzl tovább álmodta a próféták látomásait a „végidők” Templomáról. Lehet, hogy hamarosan újra idézhetjük majd híres kijelentését - most már a jeruzsálemi Szentélyre vonatkoztatva-: „ha akarjátok, nem álom”?


A jeruzsálemi templomhegy 3000 év főbb eseményei évszámokban

időszámításunk előtt
1430 k.-950 k. a frigysátor korszaka,
a zsidó törzsek vándorlása és letelepedése
1000 k. Dávid elfoglalja a jebuzeusok
városát, Jeruzsálemet, a Szövetség Ládáját saját palotájában helyezi el
950 k. Salamon felépíti a szentélyt Jeruzsálemben, a Mórija-hegyen
910 k. Sesonk/Sisák egyiptomi fáraó kifosztja a Szentélyt
835. Jóás júdeai király renováltatja az épületet
826. Jóás izraeli király kifosztja a Templomot, a kincseket saját városába, Samáriába viszi
720 k. Áház júdeai király bezáratja a Szentélyt, az oltárt megszentségteleníti
715 k. Ezékiás júdeai király helyreállíttatja a károkat szenvedett épületet és az istentiszteletet
622. Jósiás júdeai király vallási reformjai: újra a Szentély az ország vallási életének központja
605, 597, 586. Nabukodonozor babilóni király csapatai három ízben kifosztják, majd végül teljesen lerombolják a jeruzsálemi Szentélyt
538. a perzsa Kürosz rendelete a jeruzsálemi szentély újjáépítéséről
169. IV. Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó megszentségteleníti a Szentélyt
164. Júda Makkabi a Szeleukidák elleni sikeres felkelést követően megtisztítja és újra felszenteli a Templomot (Hannuka ünnep)
63. Pompeius római tábornok elfoglalja Jeruzsálemet, és behatol a Szentek Szentjébe
19 k. Nagy Heródes megkezdi a Szentély újjáépítését, amely egészen i. sz. 64-ig folyik

időszámításunk szerint
70. Titus római légiói lerombolják a Szentélyt, a hadizsákmányt Rómába hurcolják
132-135. Hadrianus Zeusz-templomot épít a zsidók Temploma helyén, amelyre válaszul kirobban a Bar Kochba-féle szabadságharc
363. Julianus kelet-római császár sikertelen kísérlete a Templom újjáépítésére
637. I. Omár kalifa elfoglalja Jeruzsálemet
691. Abd al-Malik kalifa a Templomhegyen felépíti a Sziklamecsetet
715. a Harám as-Saríf (Nemes Szentély), vagyis a Templomhegy déli részén felépül az Al-Aksza mecset
1099-1118. a rövid életű Jeruzsálemi Királyság (a keresztes lovagok birodalma) idején a Sziklamecsetet keresztény templommá, az Al-Aksza mecsetet pedig a Templomos rend főhadiszállásává tették
1867-70. a Palestine Exploration Fund régészeti kutatásokat végez a Templomhegyen
1967. június 7. a hatnapos háború során izraeli csapatok visszafoglalják a Templomhegyet
1967. június 17. Izrael Állam visszaadja a Harám területét Jordániának
1967. augusztus 22. a jeruzsálemi főrabbinátus megtiltja a zsidók számára a Templomhegyre menetelt
1969. egy magát kereszténynek valló ausztrál férfi felgyújtja az Al-Aksza mecsetet - az arabok Izraelt teszik felelőssé a tett miatt
1971. a Templomhegyi Hívek csoportosan imádkoznak a Harámon, amiből véres összetűzés lesz a védelmükre kirendelt izraeli katonák és a palesztin őrök között
1981. a zsidók régészeti ásatásai ismét arab zavargásokat robbantanak ki
1982. egy Alan Goodman nevű bevándorolt zsidó férfi lövöldözni kezd a Sziklamecsetben, több szélsőséges zsidó vallási csoport kísérletet tesz a mecsetek megrongálására
1990. a Templomhegyi Hívek megkísérlik a Harmadik Szentély alapkövének letételét, mire súlyos zavargásokra kerül sor Kelet-Jeruzsálemben
1996. a Hasmoneus-alagút megnyitása a Siratófal és a Via Dolorosa között újabb diplomáciai bonyodalmakat és felkeléseket vált ki
1999. január 3. egy denveri székhelyű apokaliptikus kultusz 11 tagját letartóztatják Jeruzsálemben azzal a gyanúval, hogy erőszakos cselekményekre készültek a Templomhegyen és az Óvárosban