Vissza a tartalomjegyzékhez

PELLE JÁNOS
Egyetemi antiszemitizmus a két világháború között

A Jannus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán kifüggesztett antiszemita röplap, melyet a Hetek 1998. november 28-i száma közölt Pécsi Tibor cikkével együtt, vitathatatlanul figyelmet érdemel. Egy olyan tragikus emlékű huszadik századi hagyomány feléledését jelzi, amely a két világháború között nemcsak Magyarországon, de egész Közép- és Kelet- Európában hatott.

Nem túlozzuk el az „Esőkirály” által aláírt, primitív iromány jelentőségét, melytől egyébként a pécsi egyetem oktatói és diákjai egyaránt elhatárolták magukat. Célja nem volt más, mint hogy zsidóellenességgel itassa át az egyetemi politikát, a hallgatói önkormányzat választási kampányát. Lehet, hogy a névtelenségbe burkolózó szerző - akinek kilétét utóbb azonosították - tudta, hogy a tűzzel játszik, az is lehet, hogy nem. Ezért érdemes áttekintenünk értelmiségünk közelmúltjának egy kevéssé ismert fejezetét.
Történészeink nemigen foglalkoztak vele, a középiskolai könyvekben nem szerepel, vagy ha igen, csak egy odavetett félmondat erejéig. Legfeljebb irodalmi művekből lehet ismerős a mai nemzedék számára, vagy a Hannibál tanár úr című, még az ötvenes években készült legendás játékfilmből.
A hazai polgárosodás kulcskérdésévé már az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának utolsó évtizedeiben a közép- és különösen a felsőfokú végzettségű szakemberek, az értelmiség tömeges képzése vált. A megindult modernizáció következtében rendkívül nagy igény mutatkozott a szakértelmiség iránt, ugyanakkor a hagyományos úri elit ráébredt arra, hogy a felgyorsult változások következtében uralkodó pozíciói veszélybe kerültek. Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy már az első világháború előtt mennyire kiéleződött a verseny a keresztény és a zsidó tanulók között a kevésszámú, de annál színvonalasabb magyarországi egyetemen és főiskolán. Tudjuk, hogy ebben a rivalizálásban az aszszimilált zsidó hallgatók jókora előnnyel indultak, ami jobb anyagi helyzetükből, otthonról hozott, részben vallási eredetű kultúrájukból, a tanuláshoz való, hagyományosan jó viszonyukból fakadt. A felsőfokú képzésben megmutatkozó aránytalanságok korrigálásának igénye hozta létre már a 19. század végén az Eötvös-kollégiumot, melynek jogos célja a nemzeti elit képzésében mutatkozó elmaradás pótlása volt. Ugyanakkor ez a később legendássá vált intézmény sem volt képes orvosolni a legsúlyosabb problémát, melynek legfőbb oka az volt, hogy a vidéken, főként a falvakban lakó katolikus és református fiatalok legnagyobb része már a gimnáziumba sem jelentkezett, s közülük aránytalanul kevesen jutottak csak be az egyetemekre. Hagyományosan nagy volt a budapesti zsidók túlreprezentációja a legjobban hasznosítható diplomát nyújtó jogi és különösen az orvosi karon: ez utóbbin 1910-ben a diákok harmada, 1918-ban már több mint fele volt zsidó.
Nem meglepő, hogy az első világháború utolsó évében, amikor a központi hatalmak veresége nyilvánvalóvá vált, a hazai közéletbe szinte berobbant az egyetemi zsidókérdés. A nagyhírű katolikus hitszónok és székesfehérvári püspök fújta meg a riadót: az Alkotmány 1918. május 26-i számában cikket közölt Pro Juventute Catholica címmel. Ebben az írásában, majd a június 16-án publikált Kultúra és terror címűben, mely az előbbivel együtt heves sajtópolémiát váltott ki, sürgette a zsidók továbbtanulásának korlátozását az egyetemeken. Ez a szellemiség vezetett a Tanácsköztársaság bukása után az antiszemita zavargások kirobbanásához a budapesti egyetemeken, majd az 1920-as Nemzetgyűlésben a törvény megalkotásához, mely Európa első modern zsidótörvénye volt. ( Prohászka egyébként az 1920-as Nemzetgyűlésben a törvény elfogadtatása érdekében nagyhatású beszédet is mondott ).
A két világháború közötti egyetemi egyesületekben és az értelmiség érdekvédelmi szervezeteiben akadálytalanul érvényesült az ébredő magyarok, a fajvédő ÉME ideológiája, ez állt sorozatos zavargások és verekedések, az úgynevezett „buhajok“ hátterében. Magyarország kirívó eset volt, de távolról sem állt egyedül ezen a téren a korabeli Európában. A Rajnától keletre szinte mindenütt működtek harcos keresztény és nemzeti diákszervezetek, melyek a térségre jellemző értelmiségi túltermelés és szelektív hiány viszonyai között működtek. E diákszervezetek összehasonlító vizsgálatára még senki nem vállalkozott, holott rendkívül erős hatást gyakoroltak mind a keresztény, mind a zsidó értelmiségi csoportok szocializációjára, politikai meggyőződésének kialakulására. Legfőbb jellemzőjük a végsőkig fokozott nacionalizmus mellett az antiszemitizmus volt: az egyetemeken, Berlintől Varsóig, Budapesttől Bukarestig napirenden voltak a zsidóverések. Ezek során harcias egyetemisták tettlegesen bántalmazták zsidó évfolyamtársaikat, és igyekeztek megakadályozni őket tanulmányaik folytatásában és eredményes befejezésében. A német mintára létrejött Burschenschaft-ok szoros kapcsolatban álltak a szélsőjobboldali pártokkal, s tagjaiknak lehetőségük nyílt megtenni mindazt, amiért konszolidáltabb periódusokban a politikusok nem vállalták a felelősséget. A radikális diákok és a hozzájuk csapódó kalandor elemek alkották a nemzeti radikalizmus avantgárdját, sőt Romániában ebből a körből nőtt ki a Vasgárda, Mihály arkangyal légiója, a szélsőjobb vezető ereje is. Ha arra a kérdésre keressük a választ, miért voltak fogékonyak a fasiszta ideológiára Közép- és Kelet-Európa társadalmai, s a nyugati demokráciák miért bizonyultak ellenállóbbnak a lelki fertőzéssel szemben, akkor a paraszti tömegek elmaradottsága, a tovább élő antiszemita hiedelmek mellett figyelmet kell fordítanunk a diákmozgalmakra is, illetve az értelmiségi elit meghatározó szocializációs folyamataira.
A magyar egyetemisták legnagyobb hatású szervezete az 1919. őszén alakult Turul Bajtársi Szövetség volt, mely a jogászokat, a medikusokat és a bölcsészeket tömörítette, míg a hasonló beállítottságú Hungária Bajtársi Szövetség a Műegyetemen szervezkedett. Jelentős volt még a két év múlva alakult Emericana, a katolikus egyesület, kisebb súlyú volt a legitimista szellemű Szent István Bajtársi Szövetség. ( Újvári Gábor szerint, aki a Valóság 1991. évi ötödik számában közölt a témáról tanulmányt, az 1929/30-as tanévben 18-19 ezer tagja volt a hazai bajtársi szövetségeknek, az egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma pedig 15 ezer 497 volt. ) A szövetségek tagjai német mintára meghatározott színeket, jelvényeket és tányérsapkát viseltek: a Turulnak fekete, a Hungáriának kék, az Emericának zöld, a Szent Istvánnak fehér volt a sapka színe. Működtek még más egyesületek is, mint például a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, s voltak még egyéb területi és vallási alapon szervezkedő csoportok is, de a legnépesebbek és a legnagyobb hatásúak a bajtársi egyesületek, s azon belül a Turul és a Hungária voltak.
Ladányi Andor monográfiájából
(Egyetemi ifjúság az ellenforradalom első éveiben, 1919-1921.) tudjuk, hogyan alakultak meg ezek a szervezetek, Zinner Tibor könyve ( Az ébredők fénykora, 1919-1923.) pedig megrajzolja annak a bajtársi egyesületekkel közösen fellépő szervezetnek, az Ébredő Magyarok Egyesületének a szellemi arculatát. Sajtója már ebben az időben megelőlegezte az 1938-as, az 1939-es és az 1941-es zsidótörvények antiszemitizmusát, mely - a Holocaust közvetlen előzményeként - társadalmi halottá nyilvánította a magyar zsidóságot.
De milyen volt e szervezetek mindennapi élete? Milyen okok bírtak rá egy, az aktív politizálástól eleinte húzódozó keresztény fiatalembert arra, hogy részt vegyen akcióikban? A véletlen folytán rábukkantam egy a hetvenes évek közepén elhunyt orvos, bizonyos dr. B. K. visszaemlékezésére, melyben részletesen beszámol az 1927 és 1932 között Budapesten eltöltött egyetemi éveiről. A szegény és nem túlságosan szorgalmas ifjú alighogy megkezdte tanulmányait az orvosi karon, azon nyomban tagja lett a Turul Bajtársi Szövetség Csaba Bajtársi Egyesületének, ahová - saját szavai szerint - a belépés úgy tűnt, a gólyának kötelező, a valóságban nagyon tanácsos volt. Visszaemlékezése szerint a Csaba az orvoskariak tömörülése volt, a legnépesebb valamennyi között. „Ha október 6-án, március 15-én vagy a Miklós-napi fáklyás felvonulásra felsorakozott, öt-hat századot is kitett. 1932-ben én vittem nehéz selyemzászlaját az élen. Ekkor törzsfője voltam a Balassa törzsnek, később az egyesület főkincstárnoka. Egy-egy törzs 40-50 tagból állott. Valamenynyinek élén, mint patrónus, felkért orvosprofesszor gyámkodott. Az összejöveteleken szép számmal megjelentek doktoráltak is, mint pártoló tagok, Dominusok. Havonta tartott összejövetel. Táborozás. A Nemzeti Hiszekegy elmondása után a törzsfő üdvözölte a megjelenteket, a vendégeket, ismertette az eseményeket és a kiadott utasításokat, a pénztáros a mindig soványka tárca adta lehetőségeket. Alkalomszerű hazafias beszédet mondott valamelyik végzett orvos. Majd szakmai, tudományos előadás következett az újabb felfedezések köréből hozzászólásokkal... Ezután Gaudeamus és a garabonciás vezette vigalom.“
Dr. B. K. leírja azokat a zavargásokat, melyek azután robbantak ki, hogy a Turul 1927. október 24-én nagygyűlést tartott. Ezen a szónokok a Bethlen-kormány engedékenysége, a numerus clausus tervbe vett enyhítése elleni fellépésre szólítottak fel. Céljai elérésére a keresztény-nemzeti ifjúság félbeszakította az előadásokat, lehetetlenné tette a félév folytatását, egyszersmind hadat üzent az egyetemeken tanuló mintegy hat százaléknyi zsidó diáknak.
Az egyetemi, főiskolai „zsidóverések” elsősorban szociálpszichológiai szempontból méltók a figyelemre. Annak, hogy például egy keresztény medikus ütlegelte, megalázta zsidó évfolyamtársát, messzemenő szimbolikus jelentősége volt. Amikor egy értelmiségi fiatalt rávettek arra, hogy gátlásait levetkőzve, a szakmai szolidaritást megtagadva szabadon engedje agresszív ösztöneit, sok tekintetben már meg is határozták pályáját. Ilyen módon a jövendő elit újabb és újabb nemzedékei sajátították el azt a képességet, hogy a keresztény-zsidó viszonyt bármikor kiélezzék, és ebből hasznot húzzanak. A diszkrimináció mechanizmusát működtetve hosszabb távra sikerült eltorlaszolni az utat a zsidó értelmiségiek előtt, megakadályozva, hogy „feloldódjanak” a civil társadalomban.
A zavargások során „szerepet osztottak” a zsidó hallgatóknak. Erving Goffmanntól tudjuk, hogy „a szerep a szocializáció alapegysége. A feladatokat szerepeken keresztül osztja ki a társadalom, s szerepeken keresztül gondoskodik arról is, hogy teljesüljenek az adott feladatok.” A magyarországi zsidó értelmiség szerepéhez a két világháború között hozzátartozott a stigmatizáció elfogadása. Az egyetemi verekedések a szimbolikus stigmatizációt szolgálták. A fajvédő politikusok tudatában voltak annak, hogy az ismétlődő zavargások mély nyomokat hagynak a „győztesek” és a „vesztesek” lelkén egyaránt. Az előbbiek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidókkal szemben mind a valláshoz, mind az értelmiségi szerephez kötődő elvárásoktól és normáktól el lehet, sőt, el is kell tekinteni. Különösen az orvostanhallgatók „brutalizálásának” volt komoly szimbolikus jelentősége: ha azok a medikusok, akik a hippokratészi eskü letételére készültek, hajlandók voltak kezet emelni zsidó társaikra, jövendő kollégáikra, ezzel példát mutattak a többi kar hallgatóinak is.
Az antiszemita egyetemi bajtársi testületek tagjaiknak a „vonzó”, a világ minden problémájára koherens magyarázatot kínáló ideológián és az agresszív ösztönök büntetlen kiélésén túl más, konkrét, kézzelfogható előnyöket is kínáltak. Az egyetemi menzán való kedvezményes árú étkezés az egyesületi tagsághoz kötődött. A tagok alkalmanként tanszer, ruha-, és szerény pénzsegélyben is részesültek, mely ugyan csak enyhíteni volt képes a szegény hallgatók nyomorán, de a jelentősége még így is nagy volt. Továbbá a Turul és a Hungária szoros kapcsolatban álltak olyan befolyásos értelmiségi érdekvédelmi szervezetekkel, mint a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete), a MMÉNSZ (Magyar Mérnökök és Technikusok Szervezete) és később a MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete). Ezek révén a végzett hallgatók viszonylag könnyen találtak állást, elsősorban az államapparátusban és a közegészségügyben. Az előnyök, melyek a „politizálásból” fakadtak, lehetővé tették a bajtársi szövetségek tagjainak, hogy gyenge szakmai teljesítményt nyújtva „átcsússzanak” a vizsgákon, s végül „állami” állásban helyezkedjenek el.
Ebben a támogatott értelmiségi csoportban így sok tekintetben sajátos, „élősdi” mentalitás alakult ki. Tagjai idővel már nem elégedtek meg a törvények által biztosított kiváltságokkal, szemet vetettek a „szabadpiacon” tevékenykedő zsidó orvosok, jogászok, mérnökök stb. jövedelmezőbbnek tűnő egzisztenciájára is. A harmincas években a bajtársi szövetségek már nyíltan megfogalmazták, hogy az addigi „numerus clausus” helyett a „numerus nullus” kivívására törekszenek. Erre végül már a második világháború kitörése után, 1939 őszén került sor. Ekkortól kezdve az olyan szervezetek, mint a MONE, a MMÉNSZ, és a MÜNE már pontos listákat szolgáltattak a hadkiegészítő parancsnokságoknak a zsidó pályatársak nevével és pontos címével. E listák alapján állították össze 1941-42-ben a keleti frontra induló munkaszolgálatos menetszázadokat. Tízezernél is többre becsülik azoknak a zsidó vagy zsidó származású diplomásoknak a számát, akiket a „keresztény-nemzeti” értelmiségi szervezetek aktív közreműködésével küldtek a „mozgó vesztőhelyre”.
Az egyetemi bajtársi egyesületek antiszemitizmusától sokkal rövidebb út vezetett a Holocaustig, mint ahogy ezt a kortársak bármelyike gondolta volna.