Vissza a tartalomjegyzékhez

MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ
Paktumpolitika

Finanszírozási különmegállapodásokat kötött a héten a kormány egyenként a református, az evangélikus, a szerb ortodox, valamint a baptista egyházzal. A rendszerváltás után nyolc évvel a magyar állam ezzel végérvényessé tette, hogy az egyházügyek területén nem a törvényi normativitás, hanem a paktumpolitika útján kíván járni.


Paskai László bíboros és Orbán Viktor kormányfő    Fotó: Vörös Szilárd

Erre az útra még a Horn-kormány lépett a római katolikus egyház érdekében kötött vatikáni szerződéssel. Addig ugyanis az összes magyar egyház életét ugyanazok a mindegyikükre egyaránt vonatkozó normák szabályozták. A vatikáni paktum azonban a legnagyobbat kiemelte a sorból, és különleges elbánásban részesítette a finanszírozás, az oktatás, valamint az állammal való kapcsolattartás terén. A vatikáni szerződés kritikusai már ekkor figyelmeztettek arra, hogy „ez a kovász az egész tésztát megkelesztheti”, nevezetesen az egyházi viszonyokat visszalökheti a jogegyenlőség polgári viszonyai közül a jogegyenlőtlenség rendies jellegű világába. Tulajdonképpen lépésről lépésre ez történik most. Az általános érvényű szabályozást egyre inkább háttérbe tolva olyan egyházügyi viszonyrendszer van kialakulóban, ahol a különböző felekezetekre különböző normák vonatkoznak. A szentszéki megállapodást ősszel az izraelitákkal kötött alku követte, így érkeztünk el a legújabb paktumokhoz.
A paktumok kihatása az egyházpolitikára sokrétű. Egyrészt az érintett egyházak fenntartását állami feladattá és ezzel az összes adófizető kötelezettségévé teszik. Ez világosan kitűnik abból, hogy az állam - egyébként sokmilliárd forintban mérhető - egyházfenntartási szerepvállalása nem ér véget a visszaadásra nem kerülő (egykoron államosított) egyházi ingatlanok ellenértékének kifizetésével, hanem az ingatlanrendezéstől elszakítva, azt valójában csak ürügyként felhasználva „örökjáradék” formáját ölti, azaz örökké tart. Ráadásul mindez egyházanként eltérő mértékben történik, tehát végérvényesen konzerválja a köztük lévő különbségeket is. Ezenkívül a különalkuk eredményeként ténylegesen kialakul az állammal „szerződéses viszonyban álló”, valamint az állammal „szerződéses viszonyban nem álló” felekezetek kategóriája. Ez a közép-kelet-európai protekcionista politikai kultúra és megszokások közepette valóságos rangbeli különbséget eredményezhet. Könnyen belátható, hogy hosszú távon mit jelenthet ez a felekezeti jogegyenlőségre nézve. A helyzetet természetesen nem orvosolná, ha a kormány valamennyi felekezettel megállapodna. Különalkukból ugyanis nem sarjad jogegyenlőség. Általános normák szabására a törvény képes, nem pedig a paktumok.
A kormány le sem paktál az összes felekezettel. Akiknek nincsen államosított ingatlanuk (nem egy esetben éppen azért, mert az elmúlt rendszerekben való jogfosztottságuk miatt eleve nem is szerezhettek később államosításra kerülő tulajdont), nem részesülnek az állam „egyházbarát” kegyéből. A kormány megítélése szerint az ő működőképességük biztosítása nem „nemzeti érdek”, sőt közülük jó néhánynak kifejezetten a megregulázása lenne az. Semjén Zsolt vallásügyi helyettes államtitkár úr szerint többen közülük nem is egyházak, hanem valójában üzleti tevékenység folytatására, vagy egyszerűen szélsőséges politikai nézetek képviseletére szerveződtek egyházi köntösben. Természetesen neveket nem említ egyetlen nyilatkozó sem, hiszen így sokkal hatásosabb a fenyegetés. Ezek az (egyelőre még meg nem nevezett) vallási közösségek tehát nem megállapodásra, hanem a működésük korlátozására irányuló törvénymódosításra számíthatnak. A legutóbbi elképzelés szerint a jelenlegi egységes egyházi kategóriát négy részre tagolnák. Az első kategóriába a történelmi egyházak, a másodikba a történelmi kisegyházak, a harmadikba azok az egyházak tartoznának, melyek ugyan nem történelmiek, de mégis megfelelnek az egyházakkal szemben előírt követelményeknek, a negyedikbe pedig az „egyéb” vallási közösségek tartoznának. „Természetesen senkinek a vallásszabadságát nem akarjuk korlátozni, mi pusztán a vallásszabadsággal való visszaélést akarjuk megnehezíteni” - hangzik a hivatalos magyarázat.
A tények azonban mást sejtetnek. Míg egyes felekezetek ingatlanberuházásait ingyenes telekjuttatással vagy az építkezés, felújítás jelentős összegű, vissza nem térítendő költségvetési támogatásával biztosítja az állam, más felekezeteket az egyházi szférában kétes jelentéstartalmú „üzleteléssel” bélyegeznek meg, ha saját (híveiktől kapott) pénzen, vagy kamatostól visszafizetendő bankkölcsönökből építkeznek. A Hit Gyülekezetét például, amely ősszel fejezte be egy többezer fő befogadására alkalmas - az istentiszteletek lebonyolításán kívül kulturális és sportrendezvények tartását is lehetővé tevő - többfunkciós csarnok építését, egyenesen alvilági pénzek felhasználásával vádolta meg a kormánypárti Napi Magyarország.
Azt, hogy a felekezeti megkülönböztetés tervéről elmondottak nem néhány túlbuzgó kormánytag magánvéleményét képezik, Orbán Viktor miniszterelnök úr azon szavai is alátámasztják, melyeket azután mondott, hogy november elején találkozott a katolikus, református, evangélikus és izraelita vezetőkkel. Eszerint „a mostani polgári kormány nem tartja kielégítőnek, pontosnak és méltányosnak az egyházakra vonatkozó szövegezését jó néhány törvénynek, mert sajátos módon a magyar jogrendszer nem tesz különbséget a történelmi egyházak és más vallási közösségek között, szemben az európai tradíció számunkra mérvadó példáival. Szeretnénk a magyar jogrendszernek ezt a hiányosságát pótolni, tisztességes és méltányos szabályozást kialakítani.” A kormányfő ezzel a kijelentésével messzebbre ment bármelyik rendszerváltás utáni elődjénél. Bár tettek ellene, ennyire nyíltan sem Antall József, sem Boross Péter, sem pedig Horn Gyula nem merte megkérdőjelezni a felekezeti jogegyenlőséget. Hogy ezt éppen egy magát polgárinak valló kormány feje teszi? A politika térségünket jellemző egzotikumai közepette ez már nem is igazán tűnik fel.
Törvényeinket azonban nemcsak a paktumok által ütött sebek és a felekezeti rangsor fölállítására vonatkozó tervek fenyegetik. A hírek szerint nemsokára elkezdi munkáját a kormány és a Vatikán vegyesbizottsága is. Ennek a bizottságnak az a feladata, hogy kidolgozza a szentszéki megállapodás és a magyar törvények között ma még létező ellentmondások feloldását szolgáló javaslatot. Az előzményekből szinte bizonyosra vehető, hogy nem a paktumot készülnek a törvényekhez, hanem a törvényeket a paktumhoz igazítani.
A kormány fenyegetőzéseinek nemcsak vallási, hanem kisebbségpolitikai vetülete is van. A fenyegetett felekezetek ugyanis egytől egyig vallási kisebbségek is. Ma már nem sokan tudják, de a kisebbségvédelem eszméje és gyakorlata eredetileg nem a nemzeti vagy etnikai kisebbségek, hanem a vallási kisebbségek problémáinak talaján keletkezett, a vallásháborúkra való reakcióként. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke, az 1648-as westfaliai béke vallási kisebbségeket védő kikötései mind ennek a bizonyítékai. A kormány elkötelezettsége a határon túli magyar kisebbségek védelme iránt tiszteletet érdemel. Arra is figyelnie kellene viszont, hogy nemcsak a határon túl, hanem a határon belül is védelemre szorulnak a magyar kisebbségek. Azok a magyarok, akik vallási hovatartozásuk miatt alkotnak kisebbséget. Ők is magyarok. Ráadásul nem igényelnek „pozitív diszkriminációt”. De negatívat sem! Az ő önrendelkezési törekvésük abban foglalható össze, hogy szeretik az állam és az egyház elválasztását: nem kívánják, hogy az állam a paktumaival táncba vigye őket. Mind az állami, mind a klerikális gyámkodást egyaránt elutasítják. Életrevalók, maguktól is tudnak közlekedni. Egy paktumot azonban ők is akarnak: tartsák tiszteletben a jogaikat, és hagyják őket békén. Híveiket pedig hagyják emberi módon, tisztességesen élni.