Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁLFY GYULA
Tor a temetőben

Kevés ünnepről deríthető ki oly gyorsan, oly kevés utána olvasással, hogy miféle köpönyegből bújt elő. A szakszervezetek által újabban már pirosbetűs ünnepnek követelt halottak napja egyenes ági leszármazottja a „keresztény Európát” megelőző pogány kornak - melyet nem kevesen barbár kornak hívnak.

Mint annyi más ünnep, ez is a természet évszakos változásaira épült, majd telítődött a természetfelettiből előhívott sötét rítusokkal. Az ősi keltáknál a november elseje a két részre osztott év fordulópontja volt, az újév kezdete. E napot, Samhain napját, szellemiségénél fogva is a normálistól különböző, a mitikus ősidőket, az „őskáosz”-t megidéző kísérteties napként tartották számon. A Kelta mitológia című kiadvány szerint „…más időnek tartották, olyannak, amely különös, természetfeletti energiával van töltve, s erre az időre gyűjtötték egybe a nagy mitikus cselekmények jó részét. Ebben az időszakban a világegyetem megszokott rendje felborul, ideiglenesen eltűnnek a természetes és a természetfeletti dolgok közötti határok (…) az összes isteni lény, valamint a halottak szellemei szabadon járnak-kelnek az emberi lények között, és néha erőszakosan beleavatkoznak dolgaikba.”
A halottakkal való foglalkozás később szerves része lett a középkori vallásos életnek. Ehhez az egyik fő lépést a Mindszentek ünnepének elterjedése jelentette, ami az élő és a már meghalt hívek titokzatos közösségének, egymásért való közbenjárásának hitére alapult.
A X. századtól kezdve aztán a nevezetes Cluny apátság (mely a bencés szerzetesrendet indította útjára) szorgalmazta a halott szentek - Mindenszentek - tiszteletét. A magyar bencések is korán kivették részüket a kultusz szolgálatából. Mindenszentek ünnepének a felfutása az ellenreformáció időszakára tehető, a tridenti zsinat után a barokk kor jellegzetes hangulatához illeszkedve. Közismert ábrázolások e korszakból a hatalmas oltárképeken megnyílt ég, előtérben a díszmagyarban pompázó „nemzeti” szentek sorával. Az Ünnepi Kalendárium című kiadvány megjegyzése szerint a Mindenszentek ünnepének az „európai közösségtudat kialakításában jelentős része volt.” Bár a Mindenszentek utáni nap, november másodika volt eredetileg a „hivatalos” Halottak napja, az idők során mindkét nap - egymáshoz amúgy is közelálló - tartalma összemosódott. Annál is inkább, mivel a falu temetője általában a falu temploma körül helyezkedett el. A két helyi „intézmény” között szoros, mondhatni természetszerű kapcsolat szövődött, olyannyira, hogy mára a halottakra való emlékezés kap egyértelműen főszerepet ezen a hétvégén.
A fellelhető források a hangsúlyt a halottak napi népi szokásokra helyezik. A néprajzkutatók a kultikus alamizsnaosztás és halottidézés variációira épülő misztikus babonák rendkívül sokféle változatát gyűjtötték össze. Egyes helyeken például a sírnál meggyújtott első gyertya körül az egész tágabb családnak meg kellett jelennie, úgymond azért, hogy az alantról feljövő lélek seregszemlét tarthasson élő rokonai felett. Máshol szabályosan vendégségbe hívták ezen a napon halottaikat, megterítettek nekik éjszakára, sőt a délszláv eredetű Bátyán egykor a halottak koporsójába is raktak ételt. Sokfelé gondolták úgy, hogy ezekben a napokban szerencsésebb elkerülni bizonyos munkálatokat (nagymosás, földmunka), ami a fent idézett kelta hiedelemre utal a természetes dolgok átmeneti -„túlvilági”- felkavarodásáról.
Általánosnak mondható az emlékeztető gyertya meggyújtása, amit sokhelyütt az ablakba tesznek - talán ez a mai napig a legelterjedtebb -, de a sírok körüli ünnepélyes foglalatosságok is nagyszámban fellelhetők. Idén az országos médiában is kampány indult azért, hogy az 56-os mártírok emlékére az ablakokban gyertyát gyújtsanak. Az Ünnepi Kalendárium szerint a sírok megkoszorúzása, virágokkal ékesítése ezen a napon olyan másfél százados, katolikus eredetű gyakorlat, amely a református lelkipásztorok egyértelmű tiltása ellenére, felekezettől függetlenül terjedt el országszerte.