Vissza a tartalomjegyzékhez

LOCSMÁNDI ANDREA
Foglakozása: légikisassszony

Korunk legmodernebb turbó-szárnyasain szinte minden automatikussá tehető, de a fedélzeten mindig akad egy-egy gyöngyöző homlokú, elszánt utazó, aki falfehéren ül, miközben segélykérő pillantásokkal méri fel a menekülés lehetséges útvonalait. Mire lehet felkészülni, mire nem? - kérdezzük Jánosi Józsefnét, a Malév légi utaskísérők egyik vezetőjét, aki nem kevesebb, mint 15 ezer órát töltött a felhők felett.


Jánosi Józsefné vezető légi utaskísérő. Minden nemzet határozott, összetéveszthetetlen karakterrel rendelkezik    Fotó: Somorjai László

- Egyes tapasztalatok szerint az emberek némely zárt térben, mint amilyen egy repülőgép fedélzete, másképpen viselkednek. Rövid időn belül kommunikálni kezdenek egymással, akaratlanul is felmérik, hogy mire számíthatnak a közvetlen szomszédtól.
- Mondani sem kell, milyen sokféle utassal találkozunk munkánk során. Vannak közülük rutinosak, akik ugyanúgy viselkednek mint bárhol a földön. Van olyan, aki nem fél, de mégis bíztatást vár tőlünk, vagy aki felfokozott várakozás közepette nem találja az iratait, és rendkívül idegesen viselkedik.
- Mégis hogyan lehet felkészülni váratlan szituációra? Olyasmire, amire nem lehet számítani?
- Nagyon sok helyzetre egy tanfolyam ideje alatt készítik fel a légi utaskísérőket. A felvételin kiszűrhető, hogy megnyugtató, türelmes hozzáállása van-e a leendő légi utaskísérőnek, aki képes beleélni magát az utas helyzetébe is. Ha valakibe sok agresszivitás, sok düh szorult, aki rögtön robban, az világos, hogy nem fogja tudni kritikus helyzetben megnyugtatni az utasokat. De az sem, aki túl félénk, és azt csinálnak vele amit akarnak. A szituációs játékok során arra derülhet fény, hogy hogyan kezelnék azt a helyzetet, amikor az utas mindent kifogásol: nem jó az étel, az ital, nem jó az ülés, nem jó a gép, semmi sem jó. Szeretné elvinni a fedélzetről, mondjuk a takarót, mert fázik, vagy bezárkózik a mosdóba, mert ott akar dohányozni. (A Malév járatai nemdohányzó járatok és különösen veszélyes terület a mosdó, hiszen ott még könnyebben keletkezhet tűz.) Számunkra fontos szempont, hogy a mindenkori utas azt érezze, hogy megértik a problémáját. A felkészítés szakaszaiban munkapszichológus segítségével oldják meg ezeket a helyzeteket a hallgatók. Természetesen olyan váratlan helyzetekre is tudni kell reagálni, amire még nem volt példa, némelyik pedig még extrának is mondható.
- Mesélne ilyet? Gondolom van néhány…
- Az étkezés után - szokásos módon - törlőkendőt kínáltuk fel, hogy az utasok megtörölgethessék az arcukat, kezüket. Az egyikük, aki még soha nem utazott, elkezdte enni ezt a kendőt. Mondtam neki, hogy az nem arra való, ő pedig váltig bizonygatta, hogy pedig nagyon finom. Nagyon megsajnáltam, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe került, végül sikerült lebeszélni az „evésről”. Egy másik történet, amikor egy idős bácsi, valamelyik kis vidéki faluból, Párizson keresztül utazott az unokájához Amerikába. Felszállt a gépre, leült a kalapjában, csizmájában, és senkihez egy szót nem szólt, csak ült és várt. Arra mentem a cukorral - kínáltam az utasoknak a felszálláshoz a cukorkát - a bácsi először azt mondta: „Köszönöm szépen, nem élek vele”. Magyaráztam a bácsinak, tetszik tudni, ez azért van, hogy ne duguljon be a füle a felszállásnál. „Ja, ez azért van? Az mindjárt más!” Fogta magát, és a cukrot bedugta a fülébe, majd ott ült órákig. Bármivel kínáltuk, semmit nem fogadott el. Egyszercsak odahívott, hogy mondja már el aranyoskám, mikor fogunk elindulni? Alig akarta elhinni, hogy már két órája repülünk, és perceken belül Párizsba érkezik.
- Úgy képzeli el az ember, hogy a légiutas-kísérők profi vendéglátók, olyan háziasszonyok, akik mindent elkövetnek azért, hogy a vendégeik jól érezzék magukat, miközben - ha úgy adódik - még a terroristákat is „leszerelik”, távol tartják a géptől?
- Ez több mint vendéglátás, hiszen e mellett profi, a biztonsági előírásokat tökéletesen ismerő személyzetté kell válnunk. Vészhelyzetben ki kell tudnunk menekíteni az utasokat a fedélzetről. A repülés közben nemhogy kisebb elsősegélynyújtásra lehet szükség, hanem akár szülés is előfordulhat. A személyzet repülésbiztonsági szempontból is komoly kiképzést kap: mi a teendő, ha egy terrorista hatalmába keríti a gépet. Miként hárítható el az a veszély, hogy bármelyik utas szembeszáll a terroristával. Egy biztos: mindenkor a gép és az utasok biztonságát kell szem előtt tartani.
- Harminc év távlatában milyen kritikus helyzetet kellet átvészelnie eddigi munkája során ?
- Mindössze egyszer kellett kényszerleszállást megkísérelni, az egyik amerikai légitársaság gépén New Yorkból hazajövet. Már az óceán fölött jártunk, amikor a parancsnok észrevette, hogy akadozik az egyik hajtómű üzemanyag-utánpótlása. Miközben az utasok nyugodtan nézték a filmet, a kapitány abban bízott, hogy legalább Izlandig eljutunk. Végül hatalmas viharban sikerült Keflavik repülőterén leszállni. A kapitány elmondása szerint ez egy nagyon súlyos helyzet volt, de szerencsénkre az óceán vizére való kényszerleszállást sikerült elkerülni.
- Az óceánon is le lehet szállni repülőgéppel ?
- A gép le tud szállni a vízre, ugyanis egy darabig még nem sülylyed el ilyen esetben. Ilyenkor egy kidolgozott menetrend szerint kell az utasokat kimenekíteni. Mivel a gép előbb-utóbb elsüllyed, ezért le kell engedni a gép törzséről a csúzdákat. Az esetlegesen vízbe került utasokat igyekszünk behúzni a tutajba. Egy vészhelyzetre elméletben fel lehet készülni, hiszen az előírt procedúrát kemény gyakorlattal sajátítjuk el a földön. Sajnos az élet gyakran váratlan helyzeteket produkál, és ilyenkor a lélekjelenlét és a gyors döntés segít. Hiszen bármilyen probléma adódik a saját magunk képzettségére vagyunk utalva. Természetesen soha nem úgy indulunk el, hogy bármilyen gond adódhat, hiszen a statisztikák is arról tanúskodnak, hogy a repülős balesetek elenyészőek a földi (autó, vonat) szerencsétlenségekhez képest.
- Mondhatni, hogy bejárta az egész világot. A látottak, hallottak során milyen tapasztalatokra tett szert, vagy esetleg miben változtatták meg önt?
- Nagyon sok helyen csak villanásokra nyílt ki a világ. Sőt néha a repülőtéren vagy csak a repülőgép fedélzetén utazókon kívül mást nem is láttam. Számomra az is rendkívüli, hogy tíz különböző nemzetiségű , olasz, német, angol, francia, magyar utas között szinte száz százalékos pontossággal meg tudom állapítani, - mielőtt még megszólaltak volna -, hogy milyen nyelven fog köszönni, és hogy milyen nemzetiségű. Minden nemzet határozott, összetéveszthetetlen karakterrel rendelkezik.
Anélkül, hogy bármelyik nemzetről, népről véleményt mondanék, egészen másképpen viselkedik egy japán ember, vagy egy európai ugyanabban a helyzetben. Ha késik a gép rossz időjárás miatt, vagy nagy a forgalom a légtérben, egy japán ember képes több órát egy mukkanás nélkül nyugodtan ülni a helyén. Meg sem kérdezi, hogy mi történik. Tudomásul veszi a tájékoztatást, meghajolnak, mindent megköszönnek, és étkezés után összecsomagolja a „lunch-boxot ”- ételes dobozt -, azt papírba teszi, még egy masnit is köt rá. Számunkra ez szinte kuriózum. Egy európai ember ezzel szemben öt percenként felugrik: mi van már, mikor indulunk, lekésem a csatlakozásomat…, a tárgyalásomat… satöbbi. Egy teljesen más mentalitáshoz kell viszonyulni. És mi történik ha elmegyek Japánba egy hétre? Egyszercsak azon veszem észre, magam, hogy én is ugyanúgy hajlongok, és ugyanúgy mosolygok, és ugyanolyan szépen kezdek beszélni, mint ők. Ez ragad rám.
- Nyilván nagy fegyelmezettség és fizikai állóképesség kell ehhez a munkához, annál is inkább, hiszen a rendszeres fel- és leszállás, a magasság is fokozott terhelést jelent…
- Természetesen jóval nehezebb egy túlnyomásos kabinban dolgozni mint a földön, normál körülmények között, és a szervezetre gyakorolt hatása is eltér a földitől. Az időzónák átrepülése újabb megpróbáltatást jelenthet. New Yorkba menet hat órával kevesebb van, Japánban nyolc órával több. Gyakran két napig azt sem tudom, hol vagyok. Ezért az átlagosnál több pihenőidőt kapunk a regenerálódásra. Egyébként pedig, mint minden munkába, ebbe is bele lehet fáradni, de én úgy érzem, hogy megszoktam ezt az életformát. Változatos, mondhatom nagyon gazdag életem volt eddig is. Nem csalódtam.


Szárnyalás a sztratoszférába

1998. december 1-én David Gidmark a szratoszférába bocsátja Beszélj hozzám indiánul című regényét. A könyv „piacra dobása” az Üdvhadsereg javára történik majd az Air France Concorde-ján. A Concorde, amelyet némely buzgó concordisták szerényen csak az emberi kreativitás hatodik manifesztációjanak neveznek , a New York-i John F. Kennedy Nemzetközi Repülőtérről indul december 11-én 11 órakor. A felszállás után 14 perccel fogja a gép átlépni a hangsebességet, majd folytatja útját a sztatoszférába szuperszónikus (1200 km/h feletti) sebességgel. Útközben pezsgős ebéd kerül felszolgálásra, majd 12.40-kor a repülő visszatér kiindulási helyére. Az utazással kapcsolatos összes bevételt az Üdvhadseregnek szánják. Néhány érdekességet érdemes megjegyezni a „csodarepülőről”. Először is kizárólag bőr ülésekben élhetik át az utasok a repülés élményét. A út során a nagy haladási sebesség miatt mozizásra általában nincs elég idő, hanem csak egy ízletes ebédre.
A Concorde 3 óra 40 perc alatt repüli át az Atlanti-óceánt. Mivel ez az egyetlen szemelyszállító repülőgép, amely a hangsebességnél gyorsabban is tud repülni , ezért különleges módon van kialakítva az utastér: azon kívül, hogy a motor tolóereje megnövekszik, nincs szokatlan jele a hangsebesség átlépésének
A nagy repülési magasság miatt 20 ezer méter magasból lehet élvezni a kilátást a Föld görbületére. Az „időjárás” és a turbulencia minden fajtája jóval a gép alatt van. A megszállott „konkordisták” büszkék arra, hogy a „csodagépből” kitekintve a Jumbo Jetek úgy néznek ki, mint kis pontocskák, melyek a felhőkön ülve küszködnek az Atlanti-óceán átrepülésével. Ezek mintegy 9 kilométerrel vannak a Concorde alatt. S ha nyugat felé megy a Concorde, akkor órákkal hamarabb száll le az utas, mint ahogy felszállt.