Vissza a tartalomjegyzékhez

BÁRÁNY PÉTER
Viharfelhők az egyházpolitikában

Az Orbán-kormány befejezettnek tekinti az állam és az egyház szétválasztását és a jelen nagy feladatának tartja, hogy miként biztosítható az állam és az egyházak együttműködése, egymás segítése - nyomatékosította nemrégiben Hámori József kulturális miniszter a Magyar Katolikus Püspöki Kar képviselőivel való találkozóján. A hitoktatásban vállalt hangsúlyos szerepvállalás is jelzi, hogy a közhatalom erőteljesen betársul a vallási feladatokba. Semjén Zsolt, az egyházi ügyekért felelős helyettes államtitkár pedig arra utalt egy interjúban, hogy a vallási ügyeinket szabályozó törvényeinket az Európai Unió országainak jogrendjéhez kívánatos igazítani.


Semjén Zsolt a Nemzeti Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára egyházi vezetőkkel a Parlamentben Fotó: Vörös Szilárd

Ez az egyházpolitikai koncepcióváltás több intézkedést is előrevetít. Az idevágó magyar törvények ugyanis valóban kilógnak a sorból, hiszen az állam és az egyház elválasztásának, azaz olyan garanciának a talaján állnak, ami csak elvétve lelhető meg az európai államokban. Jellemző, hogy az Európai Emberi Jogi Konvenció sem tartalmazza ezt a biztosítékot és az Európai Emberi Jogi Bíróság is összeegyeztethetőnek tartja a vallásszabadságot az államegyházi viszonyokkal. A kritikátlan „integrálódás” ezen a területen tehát a magyar társadalom számára szabadságai egy részének feladását jelentené. Az állam és egyház szétválasztása ugyanis nem holmi elvont dogmatikai okoskodás, hanem az az államszervezési megoldás, amely biztosítja, hogy az állam ne legyen világnézetileg pártos, az egyházak pedig ne függjenek se szervezetileg, sem pénzügyileg az államtól.
Az egyik terület, ahol a kormány változást tervez, az egyházalapításra vonatkozó szabályozás. Ma elégséges 100 azonos hitfelfogást valló polgár, valamint egy szervezeti működést tanúsító alapszabály megalkotása ahhoz, hogy egy csoportot a bíróság egyházként bejegyezzen. Mivel a hitélet fölött az elválasztásból következően az állam tartalmi kontrollt nem gyakorolhat, a hitelveket nem kell bíróság elé tárni. Elég arról nyilatkozni, hogy az egyházi státusért folyamodó csoport vallási tevékenysége nem ütközik törvényekbe. Ezek valóban könnyen teljesíthető feltételek. Ez azonban inkább dicséretére, mintsem elmarasztalására szolgál a hazai normáknak, hiszen az úgynevezett történelmi egyházak privilégiumainak védelmezésén kívül aligha magyarázható észérvekkel, hogy az embereket megillető társulási, közösségalkotási szabadságot miért kellene a vallás területén sokkalta szigorúbban korlátozni, mint a világi szférában (egyesület, párt-, vagy szakszervezet-alapítás terén).
A kormányprogram mindenesetre túlzottnak tartja ezt a szabadságot és a feltételek szigorítását tervezi. A jelenlegi kormányzó pártoktól (a Fideszt kivéve) nem új ez a követelés, hiszen először az 1993-as elhíresült szektaellenes kampány részeként, majd legutóbb idén tavasszal már kétszer is törvénymódosítást kezdeményeztek ebben a tárgyban. Az egyházi státus elnyerését 100 éves honossághoz, vagy tízezres alapítói létszámhoz akarták kötni. Ezenfelül meg kívánták nyitni a hitélet tartalmi ellenőrzésének lehetőségét. A kísérletek eddig zátonyra futottak. Mivel a módosítás kétharmados parlamenti többséget igényel, sikerük most sem biztos. Annak ellenére, hogy a szigorítási politika ideologikus és a történelmi egyházak kegyeit keresők indítéka nyilvánvaló, mégis hibát követnénk el, ha emiatt eleve antiliberálisnak és elvetendőnek bélyegeznénk mindenféle módosítási felvetést. Törvényt akként is lehet módosítani, hogy annak eredményeként növekszik a mögötte álló társadalmi konszenzus, de lényeges tartalma mégsem változik. Vannak-e olyan pontjai a törvénynek, melyek továbbfejlesztése esetleg indokolt lehet? A lelkiismereti és vallásszabadságot garantáló 1990. évi IV. törvény egyike a legsikeresebb normáinknak. Sarkalatos elvei: az egyházalapítási szabadság, a felekezeti jogegyenlőség és a már említett elválasztási koncepció a szabadság régóta áhított állapotát alapozták meg jogilag. Neki köszönhetően politikai okokból hosszú idő óta illegalitásban tartott vallási közösségek kerülhettek a törvényesség sáncai mögé, évszázados diszkriminációval, megaláztatással sújtott felekezetek tagjai gondolhatták végre másokkal egyenrangú polgároknak magukat. Megteremtődött a törvényi garanciája annak, hogy közhatalmi eszközökkel többé ne lehessen a társadalomra ideológiai befolyást nehezíteni. A magyar társadalmat jellemző ideológiai és vallási sokféleség, valamint a polgárok világnézeti szabadságának, magánéletének tisztelete azt követeli, hogy az említett alapelvek változatlanul fennmaradjanak. Bármiféle esetleges korrekciónak ezek tiszteletbentartásával, lényeges tartalmuk sértetlenségével kell történnie.
Nem elképzelhetetlen, hogy a felekezetalapítás területén történjen bizonyos, az esetleges anomáliák kiküszöbölését célzó korrekció. A vallási tevékenységet ugyanis annyiféle, egyre bővülő pénzügyi, illetve közjogi kedvezmény illeti, ami indokolttá teheti azt, hogy a kedvezményt nyújtó állam megkövetelje bizonyos „kellő komolyságot” igazoló, valódi és célra orientált működést tanúsító jegyek felmutatását a kedvezményezett pozícióba kerülni igyekvő vallási közösségtől. Így például nem feltétlen elítélendő az egyházalapításhoz szükséges létszám esetleges felemelése, ha az valóban csak korrekciót szolgál, nem pedig az egyházalapítás lehetőségét fagyasztja be ténylegesen. A többtucat magyarországi „kisegyház” taglétszámát vizsgálva ugyanis, melyek közül mindössze a Baptista Egyház, a Hit Gyülekezete, valamint a Jehova Tanúi létszáma haladja meg lényegesen a tízezer főt, megállapítható, hogy egy tízezres alapítói létszámhatár tulajdonképpen a felekezetalapítási szabadság felszámolásával lenne egyenlő. A létszámküszöb megemelése csak akkor nem korlátozná számottevően a felekezetalapítási jogot, ha rövidebb távon is reálisan elérhető lenne minden olyan vallási közösség számára, ahol tényleges és folyamatos hitélet zajlik. Ilyen küszöb a hazai viszonyok ismeretében nemigen haladhatná meg az ötszáz, vagy maximum az ezer főt.
A száz-, vagy akárhányéves régiség elvének bevezetése még akkor sem indokolható, ha vagylagos feltételként szerepelne a létszámküszöb mellett. Az egyházat mint szervezetet ugyanis nem lehet elvonatkoztatni az egyháztagoktól, az emberektől. A vallásszabadsághoz való jog egyéni jog. Gyakorlását nem korlátozhatja az, hogy a polgárok milyen régi szervezet keretei között teszik ezt. Minden egyháznak, még a legrégibbnek a ma élő tagjai is ugyanazokból a generációkból kerülnek ki. Személyek közötti megkülönböztetésre vezetne azért jutalmazni, vagy büntetni őket, hogy egyházuk mikor szerveződött.
Hazánkban nem létezik „szektaveszély”, nem követel életeket a vallási fanatizmus. Ha valami a társadalmi békét feldúlja, az inkább a pártfanatizmus, mégsem jut eszébe senkinek a pártok alapításának, vagy működésének szabályait korlátozni. A történelmi és a „nem történelmi” pártok teljes egyenjogúságot élveznek. Eszébe sem jut valakinek a Fideszt, vagy MDF-et a gyerekkorúsága miatt pocskondiázni. (Megjegyzem, számos olyan egyház, amit néhány politikusnak nevezett egyén előszeretettel leszektáz, jóval régebb óta létezik és sokkal inkább kipróbált a történelem által, mint nevezettek pártjai.) Tekintettel azonban arra, hogy nemzetközileg valóban történtek olyan sajnálatos esetek, amikor a vallásos hittel súlyosan visszaélve bizonyos közösségekben a tagok nyomorgatására (pédául csoportos öngyilkosságra) került sor, nem feltétlenül lenne kifogásolható, ha a formális alapszabályon kívül esetleg követelmény lenne az, hogy az egyházkénti elismertetését kérvényező közösségnek nyilatkoznia kellene bizonyos alkotmányos alapértékekhez, így az emberi élethez, az emberi méltósághoz való viszonyulásáról, be kellene mutatnia ezekre vonatkozó hittételeit. A szigorítók annak idején felvetették, hogy az „általános erkölcsi elveknek” való megfelelés követelményét kéne beépíteni a törvénybe. Túl azon, hogy egy ilyen általános kitétel nagy jogbizonytalanságot idézne elő, hatalmas öngólt is jelentene az egyházaknak, hiszen a nagy világvallások (nemegyszer aszkéta életmódot tanító) erkölcsi elvei mára bizonyíthatóan kisebbségbe kerültek a társadalmakban, ezért már távolról sem általánosak. Azt pedig nehéz lenne az alkotmány alapján levezetni, hogy miért nem emel az állam kifogást az ellen, ha egy fiatal leány családját elhagyva, esetleg a materialista családdal konfliktusba is kerülve csatlakozik egy katolikus apácarendhez, ezzel szemben kifogásolandónak tartja ha ugyanez a személy egy krisnás közösséghez csatlakozik.
A régi, 1895-ös törvény alapján a hitelvek összességét produkálni kellett az elismertetéshez. Ez azonban teljes tartalmi kontrollt jelentene, ezért ma alkotmányellenes lenne, és nem is kívánatos. Azon viszont lehet gondolkodni, hogy a tartalmi felülvizsgálat tilalmával bár, de valamiféle hitelvi deklaráció lefektetését újra előírják, mindössze annak igazolására, hogy valóban vallási közösség kéri a nyilvántartásba vételt, nem pedig pusztán a nagyobb autonómiát és pénzügyi kedvezményeket megcélzó álközösség kívánja tevékenységét vallási köntösbe bújtatni. Köztudott, hogy a boszorkányok szövetsége a „hitéleti” tevékenység kedvező adójogi megítélése miatt választotta az egyházi formát. Így ugyanis adómentesen lehet jósolni.
Senki sem ringathatja viszont olyan illúzióba magát, hogy a bejegyzési feltételek esetleges feszesebbé tételével bármiféle visszaélési lehetőség is megszüntethető lenne. Nincsen olyan jog, amivel ha nagyon akar valaki, ne tudna visszaélni. Másrészt vallási tevékenység egyházi státus nélkül is folytatható, nincsen ugyanis társulási kényszer. Az emberek hiszékenységével való esetleges visszaélés pedig semmivel sem lenne elfogadhatóbb akkor, ha az nem egyházban, hanem egy magát annak elismertetni egyáltalán nem is kívánó csoportban történik. Végül de nem utolsó sorban a törvények mindenkire vonatkoznak, függetlenül attól, hogy ki miben hisz. Törvényellenes magatartásra az egyházi forma ma sem ad felmentést, a jogsértőkkel szemben akadálytalanul fel lehet lépni. Nem tudni egyébként arról, hogy a jelenlegi törvény megszületése óta bárki ellen is büntetőjogi eljárást kellett volna indítani vallásgyakorlatával összefüggésben. Ezért indokolatlan mindenféle, a szigorításpárti politika alátámasztására szolgáló „ifjúsági- és családvédelmi” hangulatkeltés. Az ifjúságot és a családokat sokkal inkább a kábítószer, az alkohol, az erőszakkultusz, a pornográfia fenyegeti, mint néhány vallási csoport. Akkor hát mi végre az egész terv?
A módosítást ellenzők éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a szektakampány a valódi problémákról vonja el a figyelmet. Miközben a hatóságok alig tudnak sikereket felmutatni a kábítószer-fogyasztás mind drámaibb terjedésének megakadályozásában, vagy a gyermek-prostitúció terjedésének megfékezésében, a közvélemény figyelmét látványos, de a társadalomra tényleges veszélyt nem jelentő szervezetek elleni fellépésre fordítják.
Az MDF Lezsák Sándor és Semjén Zsolt által jegyzett tavaszi törvényjavaslatának (ami ugyan a parlament újjáalakulása miatt egyelőre lekerült a napirendről, előterjesztői azonban kormányra kerültek) indokolása világosan fogalmaz. Kárhoztatja a mai magyar szabályozást, amiért az „inkább a történelmi előzmény nélküli amerikai modellre hasonlít, mint európai joggyakorlatra”. Szerintük „a destruktív szektásodási folyamat a társadalom erkölcsi rendjét veszélyezteti, sok esetben jogellenes és nyilvánvalóan káros”. Az Antall-éra ideológiai háborúját felidéző logika tükrében szinte nem is meglepő, hogy a titkosszolgálatokat irányító miniszter „egyes magukat vallásfelekezetnek deklaráló csoportok” megfigyelésének gondolatával kacérkodik. Viharfelhők gyülekeznek. Pedig csak ideológiai motívumokat háttérbe szorító gyakorlatias kormányzati megközelítés, a konszenzus keresése adhatna esélyt arra, hogy bármiféle javító szándék felülkerekedjen - ha egyáltalán van ilyen.