Vissza a tartalomjegyzékhez


Dr. Sziller Istvánnal, az I. számú Szülészeti és Női Klinika adjunktusával Borbély Rita beszélgetett.


A felnövekvő generáció Fotó: Somorjai László

- Miért lett nőgyógyász?
- Eredetileg belgyógyász szerettem volna lenni, de amikor végeztem az egyetemen, mindössze négy budapesti belgyógyászati állás volt, úgyhogy mérlegelve a lehetőségeket... Meg aztán az utolsó év folyamán dolgoztam is szülészeten, és megtetszett. Talán megéreztem benne a fejlődés lehetőségét. Ami igazán vonzott volna, az a meddőség kezelése, de ezzel a problémával soha nem hozott össze a sors. Később a nőgyógyászaton belül is a fertőzéses megbetegedések problémája kezdett el érdekelni. Ma is ennek kutatását tartom hobbimnak, különös érdeklődési területemnek.
Dehát ez is szorosan kapcsolódik a szülészethez, hiszen a koraszüléseknek, illetve eredménytelen szüléseknek jelentős része fertőzésekre vezethető vissza. Úgyhogy volt alkalmam az elmúlt tizenöt évben ezzel mélyebben foglalkozni.
- Orvos általában azért lesz valaki, hogy segítsen az embereken. Hogy tud ez megvalósulni egy nőgyógyász életében? Lehet azt mondani, hogy ez egy életpárti szakma?
- Akinek a szülészet tetszik meg az orvostudomány ágai közül, az mindenképpen életpárti, hisz egy élet születésénél, és nem a halálnál van jelen. A nőgyógyászatnak van egy olyan ága - a nőgyógyászati onkológia -, ahol halállal is találkozunk, egyébként a születés és a minél jobb születési feltételek biztosítása az életünk. Ezen a téren óriási léptekkel sikerült előrehaladni az elmúlt húsz évben, gondolok itt például a diagnosztikai lehetőségekre, úgyhogy én nagyon szerencsés évtizedekben dolgozhattam.
- Lehet azt mondani, hogy a kórház a második otthona?
- Nekem? Igen. Néha az első.
- És ez nem megy a család rovására?
- A családom ezt elfogadja. Látják, hogy olyan munkám van, ami teljes embert kíván. És tudják, hogy ha ők lennének betegek, nekik is az lenne a legjobb, ha sokat törődnének velük. Úgyhogy ebből soha nem volt otthon konfliktus.
- Egy kis ember születése mennyire felügyelhető azoknak az eszközöknek a segítségével, ami ma az orvostudomány rendelkezésére áll?
- A szülésre egy terhesség végén kerül sor. Az, hogy a megindult szülés után az újszülött milyen állapotban látja meg a világot, két dologtól függ: az egyik, milyen volt a terhesgondozás a szülés megindulásának pillanatáig. Ez magában foglalja azt, hogy az édesanyának kialakultak-e betegségei akár a terhességtől függetlenül, vagy akár a terhesség miatt. És magában foglalja azt is, hogy a magzatnak milyen betegségei vagy elváltozásai voltak a terhesség alatt. Ha feltételezzük, hogy egyik részről sem volt rendellenesség, akkor a döntő az, hogy a szülés átlagosan 8-10 órája alatt mi történik.
Az elmúlt húsz évben nagyon jó módszerek alakultak ki a magzat méhen belüli állapotának ellenőrzésére. A veszélyhelyzeteket korán, nagy biztonsággal fel tudjuk ismerni. A mai szülészet célja anynyi, hogy a megindult szüléstől a megszületésig tartó periódusban megbízhatóan ellenőrizze a magzat és az édesanya állapotát, hogy az orvosi ellátás részéről biztosítva legyenek a gyermek jó minőségű életének a feltételei, és emberré válását csak a genetikailag örökölt tulajdonságok, illetve a környezete határozza meg. Folyamatosan figyelemmel tudjuk kísérni a magzat szívműködését, a legkisebb gyanús jelre pedig császármetszéssel tudjuk világra segíteni az újszülöttet, ami ma már biztonságosan végezhető szülési eljárás. A műtéti érzéstelenítés módja is megváltozott. Altatás helyett áttértünk a gerincközeli érzéstelenítésre, ami szintén javította az eredményeket. Számos apró lépésből tevődik össze az a tény, hogy a ma születendő generáció életfeltételei sokkal jobbak, mint voltak 10-15 évvel ezelőtt.
- És ha ilyen feltételek mellett is érik kudarcok, azt saját kudarcának tekinti-e? Hogyan tudja ezeket feldolgozni?
- Az ember észrevétlenül együtt él egy terhességgel, előbb-utóbb szinte tagja lesz a gondozott családnak. Én nagyon kötődöm hozzájuk. Az ő kudarcuk az én kudarcom, az ő fájdalmuk az én fájdalmam, az ő beteg gyerekük nekem is fájdalmat jelent. Ha nem élő, vagy nem egészséges újszülöttel végződött a terhesség, az bennem ugyanúgy a megismétlési vágyat gerjeszti, hogy megpróbálhassuk még egyszer, és egészséges gyermekkel tudjuk befejezni. Az életünknek ez a lényege. Ha nem így éreznénk, akkor saját magunknak sem tudnánk megmagyarázni, hogy miért töltünk annyi időt a betegek között. Ez csak úgy lehet, ha egész személyiségünkkel benne vagyunk abban, amit teszünk, ha érzelmileg nagyon is involválódunk. Ezt enélkül nem lehet csinálni.
- És a sikerek? Tudna említeni néhány igazán boldogító sikert?
- Igen, vannak sikerek is, hogyne, amelyekhez - úgy érzem - valamennyire hozzájárultam. És persze vannak olyan emberek, akikre nincs olyan hónap, hogy ne gondolnék. Akikről tudom, hogy az utolsó lehetősége volt, és nem sikerült. És úgy lépett a változás korába, hogy soha nem lehet már gyermeke. Tudom az arcát, a címét, mindent.
De beszéljünk inkább a sikerekről. Olyan szerencsés voltam, hogy amikor elkezdtem dolgozni, belefutottam egy házaspárba, akik kilenc éve szerettek volna gyermeket. A kezelőorvosuk, egy nagy tapasztalatú idősebb orvos, úgy kezelte ezt az asszonyt, mint a kislányát, aki miután egy szem gyermek volt, kicsit gyermekies gondolkodású maradt. Bár elment ehhez az idősebb, tapasztalt, meddőséggel foglalkozó orvoshoz, és elsírta a bánatát, közölte azt is, hogy a férje nem hajlandó vizsgálatnak alárendelnie magát, és ő sem hajlandó arra, hogy petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot végezzenek rajta. Az orvosnak így maradt egy harmadik lehetősége: a petefészek-működés serkentése. Évekig járt hozzá, és a legegyszerűbb gyógyszerektől a legerősebbig mindent kipróbáltak, eredménytelenül. Én akkor kezdő orvosként épp három hete dolgoztam, és vasárnap ügyeletes lévén viziteltem. A kórteremben valaki, aki nem tudott felkelni, inni szeretett volna. Hát kieresztettem a vizet, megtöltöttem a bögrét, és odaadtam neki. Másnap reggel ez az asszony, aki akkor 31-32 éves lehetett, és szintén ott feküdt a kórteremben, odajött, és azt mondta: maga lesz az én orvosom. S elkezdte mondani a problémáját. Azt hiszem, nagyfokú bizalom alakult ki benne - mint később elmondta, pontosan az előbb említett jelenet miatt -, tudnillik hogy én orvosként nem restelltem megitatni egy beteget.
Ezek után rá tudtam venni a férjét, hogy menjen el egy andrológiai vizsgálatra (spermavizsgálat), miután ki is derült, hogy nem jó a spermiuma, és erős kezelést igényel. Mikor a kezelés után az újabb ellenőrzés javulást mutatott, a hölgyet is sikerült rávennem, hogy egy idősebb kollégám elvégezze a petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot. A következő menstruációja már kimaradt. Terhes lett. Úgyhogy meg is született a kislány, aki azóta már másodéves egyetemista. Hát, azt hiszem, ez az élmény az egész pályámat meghatározta, és velem maradt. Ők is olyan kedvesek voltak, annyi figyelmességgel halmoztak el, szinte pótcsaládtagjuk lettem. Sok mindenről tudok az életükben, és biztos, hogy az én személyiségfejlődésemben is sokat jelentett ez a pozitív élmény.
- Valóban csodálatos lehetett.
- Igen, az embernek borzasztó nagy erőt tud adni egy-egy siker.
- Említette a bizalmat. Mennyire fontos ez?
- Az orvos-beteg kapcsolatban?
- Igen.
- A mi ténykedésünkben nagyon konkrét helyzetek vannak, amikor a hitnek és a bizalomnak nagy szerepe van. A terhesség és a szülés is ilyen, és ide tartozik a műtétes nőgyógyászat. Bizony, feltétlen bizalom és hit kell az orvos személye és ítélőképessége iránt. Az a jó, ha kölcsönös a bizalom az orvos és a páciens között. Ez elengedhetetlenül fontos a sikeres kezeléshez.
- Mit gondol, doktor úr, egy szülés sikeres kimenetelében, vagy egy sikeres gyógyulásban van szerepe a hitnek?
- Itt, a mi klinikánkon történt, hogy egy más intézetben észlelt magzati elváltozás megszűnésében, illetve átmeneti jellegében nagyon nagy hittel reménykedtek a szülők. Én, aki a tanult természettudományos oldalról közelítem meg a kérdést, nem merném azt mondani, hogy csak a hit hozta volna létre a pozitív változást. De tény, hogy ennek a házaspárnak nagyon mély hite volt. Nem kérték a terhesség megszakítását, és még azon az áron is vállalták volna a gyermeket, ha a helyzet „magától” nem változik meg. És a gyermek megszületett. Egészségesen.