Vissza a tartalomjegyzékhez

MORVAY PÉTER, RUFF TIBOR
Világvége vagy korszakváltás

A címben feltett kérdés korántsem pusztán elméleti: az ezredvéggel kapcsolatos téveszmék az utóbbi években több száz ember halálát okozták már. A millenniumról szóló sorozatunk ötödik része a különböző ezoterikus világnézetek és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás jövőképe közötti különbséget foglalja össze.

Aki ráijesztett a világra

Az ezredfordulót körülvevő apokaliptikus várakozások és félelmek egyik forrása a híres-hírhedt XVI. századi asztrológus, a francia Nostradamus jövendölései. Jóllehet hívei (utólag) azt állítják, hogy a verses formában írt látomásai közel 90 százalékban beteljesedtek, Nostradamus mai népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy egyetlen mondatával jól ráijesztett a misztika iránt fogékony XX. század végi emberekre.
A közel ezer homályos és gyakorlatilag tetszés szerint magyarázható jövendölés között egy helyütt felbukkan az 1999-es évszám is, amelyről Nostradamus azt írja, hogy pusztulás és rettenet fogja kísérni. Ez a fenyegetően hangzó - ám minden konkrét utalást nélkülöző - mondattöredék azóta önálló életre kelt. Aligha véletlen, hogy a globális katasztrófavíziók éppen most, az ezredforduló előtti években tudnak tömeghatást elérni: a Nostradamus-kultusz iránt fogékony közönség biztos vevő a különböző tűz, víz-, meteorcsapások és földönkívüli-inváziók szélesvásznú változataira.

A fatimai titkok

A baljóslatú millenniumi várakozás nagy hatást gyakorolt több vallási irányzat jövőképére is. A katolikus eszkatológiát elsősorban a huszadik századi Mária-jelenések befolyásolták, amelyek szinte mindegyike jövővel kapcsolatos üzeneteket is közvetített. A „Fatimai titkok”, melyeket a látomást kapó portugál gyermekeknek a pápához kellett eljuttatniuk, világméretű pusztulással és háborúkkal kapcsolatos figyelmeztetéseket tartalmaztak. Az 1981-ben kezdődött medjugorei jelenések során szintén a világot fenyegető veszélyekről kaptak kinyilatkoztatást a látomásokat átélt horvát fiatalok. A katolikus világvégevárás - amely szintén az ezredforduló körüli évekre összpontosít - vallásszociológusok figyelmét is felkeltette. A liberális katolikus Kenneth L. Woodward, a Newsweek amerikai hetilap vallási rovatvezetője szerint: „A Mária-jelenések a római katolikusok számára hasonló szerepet töltenek be, mint a bibliai próféciákról és az utolsó időkről szóló tanulmányok a protestáns fundamentalistáknak: olyan távcsövet kínálnak, amelyen keresztül a hívők előre felismerhetik a végidők eseményeit. Mindkét felfogás úgy tartja, hogy a világban zajló események a prófétai menetrend igazságát támasztják alá.” A katolikus teológiai gondolkodásmódban egyébként már régóta jelen vannak apokaliptikus elemek, ezek közül talán legismertebb a pápák sorrendjére vonatkozó XII. századi jövendölés, amelyet egy - mellesleg Nostradamushoz hasonlóan okkult praktikákat is gyakorló - ír szerzetes jegyzett le. A több mint száz utalást tartalmazó lista szerint már csupán egy vagy két pápa uralkodása van hátra, mielőtt eljönne a szerzetes által megjövendölt vég.
Nem zárhatjuk ki természetesen azt, hogy a világ egyes részein az elkövetkező esztendő hoz megrázkódtatásokat. A Biblia előre felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos - okkult természetfeletti forrásból származó - jövendölések beteljesedhetnek, ezért Mózes a törvényt összefoglaló könyvében egyértelmű eligazítást ad az ilyen esetre: „Ha bekövetkezik is a jel, vagy a csoda... ne hallgass efféle jövendőmondónak beszédeire.”

Kapuk a túlvilágra

Míg a történelmi kereszténységben az apokaliptikus várakozások elsősorban az ezredforduló alkalmából a különböző zarándokhelyekre özönlő jámbor hívek számát gyarapítják, más vallási irányzatok ennél sokkal aggasztóbb megoldási lehetőségeket kínálnak fel követőik számára. A kilencvenes években egymást követték a világvégét fanatikusan váró, sőt azt siettetni kívánó kultuszok körül történt megdöbbentő tragédiák. A legismertebbek ezek közül az önjelölt messiás, David Koresh követőinek wacói katasztrófája, a svájci-kanadai-francia Naptemplom Lovagrend tagjainak sorozatos tömeges öngyilkosságai, a tokiói metróban gáztámadást végrehajtó AUM-kultusz terrorakciója és a „Mennyei Kapu” elnevezésű ufószekta kaliforniai tragédiája volt. E csoportok apokaliptikus filozófiáját jelentős mértékben befolyásolta a világvége-elméletek egy további forrásának tekinthető New Age mozgalom eszmerendszere, amely pedig teológiailag elsősorban a hinduizmusra és az azon alapuló európai spiritizmusra épül.
Az „Új Kor” teória megalapozói, az orosz Helena Petrovna Blavatsky és Alice Bailey egyaránt azt hirdették, hogy a Föld egy olyan kataklizma előtt áll, amely eredményeként a „harmóniát akadályozó erők” (elsősorban a klasszikus zsidó-keresztény világnézet képviselői) eltűnnek bolygónkról, és megnyílhat az út a „Vízöntő-korszaknak” nevezett aranykor felé. Mindkét hölgy spiritiszta szeánszokon kapott kijelentéseket egyes - általuk „felsőbb mestereknek” nevezett - szellemi lényektől. Az üzenetek hátborzongató jövő képét vetítik előre. Alice Bailey egyik 1943-ban megjelent könyvében így ír a háború „hasznáról”: „A megtisztulás nagy energiája átformálja az emberiséget. Számunkra a világháború a páciens érdekében végzett életmentő sebészeti beavatkozás. [Mivel] a fertőzés még nem lett megszüntetve, újabb sebészeti műtétre lesz szükség.” A háború után két évvel Bailey megerősítette: „A feszültségek a világban egy újabb, és valószínűleg végső válságot fognak eredményezni...” A New Age alapítói e világválság bekövetkeztét az ezredfordulóra várták. Alice Bailey könyvét a „század végén élő generációnak” ajánlotta, akik felavatják majd az „Új Kor épületének alapkövét”.
Blavatsky és Bailey követői a Föld „megtisztítását” már konkrét program formájába öntötték. John Randolph Price szerint a globális katasztrófák következtében a Földön mintegy hárommilliárd ember marad életben, a többieket - akik továbbra is ragaszkodnak a „múlt ideológiáinak rabságához” - a bekövetkező kozmikus evolúciós ugrás „rákos daganatként” kiveti magából.
A radikális Új Kor-hívők zavaros eszméit egyes csoportok, köztük a japán AUM-kultusz vezetői felhívásként értelmezték arra, hogy tevékenyen hozzájáruljanak az „evolúciós megtisztuláshoz”. A tokiói metróalagútban elkövetett terrortámadás után indított vizsgálat kiderítette, hogy a 12 halálos áldozattal és több mint 5 ezer sebesülttel járó akció csupán előkészületül szolgált volna egy nagyszabású nemzetközi terrorsorozathoz. A jógatanárként indult Soko Asara fanatikus mozgalma az amerikai szenátus jelentése szerint egymilliárd dollárt gyűjtött össze céljai megvalósítására, és amerikai fegyverekkel is rendelkezett. Asara, aki önmagát „felsőbb mesternek” tekintette, ideológiáját a pusztítás hindu istenének, Sivának a kultuszából, Nostradamus jövendöléseiből és saját kijelentéseiből gyúrta össze. A kultuszvezér a harmadik világháború kitörését 1997-re jövendölte és kijelentette: a pusztulást csak hívei fogják túlélni. Asara egy 1995-ös kiadványában, amely nem sokkal a tokiói támadás előtt jelent meg, világméretű harcot hirdetett az „agresszor” Egyesült Államok és a „világ árnyékkormányát alkotó zsidók” ellen.
A tömeggyilkosságokat eltervelő AUM-kultusszal szemben a kaliforniai „Mennyei kapu” mozgalom „csupán” önnön tagjai számára jelentett életveszélyt. Az ufószektaként elhíresült csoport 39 tagja 1997 tavaszán követett el csoportos öngyilkosságot, hogy így „meneküljenek el a megsemmisülés előtt álló Földről”. A kultusz vezetője, a houstoni Szent Tamás Katolikus Egyetem zeneprofesszora, Marshall Applewhite több felekezetet végigjárt, mielőtt megalkotta volna saját gyártmányú apokaliptikus teóriáját. Applewhite egy kábítószeres élmény hatására kezdte el hirdetni, hogy a globális pusztulás elől csak a Plutón túlról érkező repülő csészealjakon lehet elmenekülni. Amikor 1997 márciusában feltűnt az égen a Hale-Bopp üstökös, Applewhite riadót hirdetett, mert úgy vélte, hogy eljött az idő a felsőbbrendű lényekkel való találkozásra, akik az üstökös csóvájának az árnyékában közelednek.

Jobb jövő ígérete

Az apokaliptikus kultuszok tragédiái nyomán többször előfordult, hogy az utolsó időkről szóló bibliai információkat is a kiváltó okok közé sorolták. Amint azt az előbbi példák is érzékeltették, a világvégével kapcsolatos fóbiák nem a Szentírásból származnak.
Ahhoz, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör jövőre irányuló messianisztikus várakozását megértsük, legelőször is azt kell tisztáznunk, hogy - a közhiedelemtől eltérően - mindkét hit megkülönbözteti a jelenlegi korszak (aión) végét a világ (kozmosz) végétől. Ez azért döntő fontosságú, mert a zsidóság a Messiás első eljövetelére készülve éppúgy nem katasztrofális világvégét vár, mint ahogy a második eljövetelt remélő keresztények sem: mindkét vallás a jelenlegi világkorszak lezárásának, és egy nagyon nehéz, de átmeneti és rövid krízis után beköszöntő hosszú, boldog korszaknak az ígéretét olvassa ki szent irataiból.
A rabbik már Jézus korában és azóta is megkülönböztették az ószövetségi írások jövőre vonatkozó ígéretei alapján „a Messiás napjait”, amely egy a Messiás eljövetelekor megvalósuló földi, az egész bolygóra kiterjedő igazságos békekorszak lesz, „az eljövendő világtól”. Ez utóbbi a messiási kor után jön csak el, amikor is bekövetkezik a „világvége”, azaz e jelenlegi kozmosz megsemmisül, és egy újabbnak, fizikai tulajdonságaiban is gyökeresen más, tökéletes univerzumnak adja át a helyét. A klasszikus zsidó hit az előbbit, a Messiás korát várja a következő világtörténelmi „fázistól” - a világ vége tehát nézetük szerint még igen messze van.
A korai, újszövetségi kereszténység pontosan ugyanezt a szemléletet képviselte - azzal a közismert kiegészítéssel, hogy a Messiás megjelenését mintegy „megkettőzte”: Jézus első eljövetelével, halálával és feltámadásával megalapozta igazságban a messiási korszakot; annak teljes megvalósulásáig azonban közbeiktatott egy újabb, Isten türelmét kifejező, meghatározatlanul hosszú időt, újszövetségi kifejezéssel „Isten haladékát” (avagy „fegyverszünetét”). Ennek az a célja, hogy az egész emberiség felkészülhessen az isteni igazság uralmának eljövetelére, azaz: megtérhessen.
E „kegyelmi idő” Jézus második eljövetelével ér véget, amelynek reményét valamennyi hagyományosan kereszténynek tekintett felekezet vallja, és fenntartja az Apostoli Hitvallás („Hiszekegy”) szerint: „Ott ül a mindenható Atya Isten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat...”

Messiási kor küszöbén

Az eredeti keresztény hit szerint ekkor kezdődik majd el a Földön megvalósuló messiási uralom, az emberiség történelmének legcsodálatosabb, rég várt aranykora. Ahogyan egy ismert - zsidó - személyiség mondta: „A zsidók a Messiás első eljövetelét várják, a keresztények a másodikat. Lehet, hogy amikor eljön, kiderül majd: a kettőnek egy és ugyanaz az arca.” Ez az eljövetel azonban, bár nem lesz mentes súlyos megelőző krízisektől, „a Messiás szülési fájdalmaitól”, mégis egy pozitív ígéret: nem a világ vége, hanem egy nagyszerű új korszaknak a kezdete.
A Messiás - a próféták által az i. sz. I. századra megjövendölt - eljövetelének késlekedését a klasszikus zsidó írásmagyarázat a III. századtól napjainkig azzal magyarázza, hogy a választott nép nem készült fel erkölcsileg megmentőjének fogadására, s ezért a korszak vége folytonosan továbbhalasztódik, mindaddig, amíg valamiképpen a zsidóság Isten felé nem fordul. A másik oldalon a keresztények, akik hisznek abban, hogy a Messiás eljött az I. században, ám nem fejezte be művét, szintén hasonlóképpen magyarázzák a jelenlegi „kegyelmi időt”: az a megtérésre adatott minden nép számára, hogy a visszatérő Krisztus befejezhesse uralmának kiterjesztését. Mindkét hagyomány megegyezik abban, hogy a korszak végének időpontja pontosan nem tudható, és - ami millenniumi sorozatunk szempontjából lényeges - még kevésbé van ezredfordulókhoz kötve.
Hacsak nem számítjuk azt a szintén mindkét hagyományban élő, bibliai „ötleten” nyugvó világértelmezést, amely szerint a teremtéstől a világ végéig egy „világhét”, azaz hétezer év telik el. Mert „Istennél ezer év egy nap”, mondja Dávid is és Péter apostol is. Ebből az első hatezer év a „munka”, azaz az emberiség megterhelésének, szenvedésének ideje, míg a hetedik ezer év a messianisztikus korszak „szombati nyugalma”. A messiási kor idejét pedig János jelenéseinek könyve éppúgy ezer évre teszi, mint ahogy az egyik legrégebbi, valószínűleg még a Jézus előtti század(ok)ba visszanyúló rabbinikus zsidó értelmezés.

Apokaliptikus előjelek

Pontos és biztos számítás az Ádám óta eltelt évek számát illetően nincsen ugyan, az azonban kétségtelen, hogy a hatodik évezred vége felé járunk. Mindemellett szinte bizonyos, hogy annak vége nem esik egybe az időszámításunk szerinti második ezred végével. Az idők ilyen jellegű matematikai számítgatásától egyébként - éppúgy, mint az asztrológiai jellegűtől - óva intenek mindkét vallás szent iratai.
Ugyanakkor azonban szintén mindkét hagyomány arra buzdítja híveit, hogy figyeljék a korszak végének előjeleit a világban. E témakört mind a rabbinikus irodalom, mind pedig az Újszövetség rendkívül bőségesen tárgyalja. A viszonylag közismertebb „apokaliptikus” előjelek (világméretű járványok, éhínségek, háborúk stb.) mellett felhívják a figyelmet két különleges és nagyon erőteljes jelre is. Az egyik: szinte valamennyi ószövetségi próféta Mózestől Malakiásig a messiási kor elérkezése közvetlen előjelének tekinti Izrael nemzetének visszatérését a hosszú szétszóratásból őseinek földjére. Ezt az értelmezést a Talmud és a rabbinikus hagyomány is osztja, csakúgy, mint a keresztény világ jelentős hányada is. A másik hasonló közvetlen előjel inkább az Újszövetséghez kötődik: Jézus határozott állítása szerint a korszak vége akkor következik be, amikor a Föld minden népéhez eljutott a keresztény evangélium. Úgy tűnik, ez ma hasonlóképpen kézzelfogható közelségbe került. Míg az idők többi jele - az éhínségek, járványok, háborúk stb. - Jézus szerint csak a szülési fájdalmak kezdetét jelzi, az evangélium globális hirdetése és ismertsége magának a szülésnek a kezdetét.
A vallásos zsidóságot erőteljesen megosztja ma az a kérdés, hogy Izrael államának létrejötte miképpen értelmezhető messianisztikus jelként. Az egyik szélsőséges nézet szerint, amely főként az ultraortodox csoportokat jellemzi, a mostani zsidó állam csak emberi erőfeszítés eredménye, amelyben nincsen benne Isten keze, s amelyet bűn fenntartani, mivel nem a rendelt időben, isteni beavatkozás folytán jött létre. A zsidó hagyomány ugyanis tiltja, hogy az ember „kierőszakolja a vég eljövetelét”: még imádkoznia sem szabad a kelleténél többet e rég várt reménység megvalósulásáért, nehogy ez fanatizmusba vezesse. A másik póluson azok az ortodoxok állnak, akik szerint már a jelenlegi Izrael állam is „isteni állam”, és „a vég már itt van”. „Nem mi erőltetjük a véget, hanem a vég erőltet minket” - mondják.
Természetesen e két szélső pólussal a legtöbben nem tudnak azonosulni, így sok - e reménységben egyáltalán - hívő zsidó köztes vagy várakozó álláspontot foglal el: közteset, amennyiben a jelenlegi Izraelt az isteni terv egyfajta előkészítő szakaszaként fogja fel; várakozót, amennyiben elismeri a végre vonatkozó kérdés jogos vagy legalábbis érdekes és történelmet befolyásoló voltát, de egyelőre tartózkodik mindenféle választól. Tekintettel azonban arra, hogy a zsidóságon belül vallási megújulásnak lehetünk tanúi, és különösen az ortodoxia létszáma növekedik dinamikusan, e kérdéskör megértése nélkülözhetetlen ezredvégi világunk, sőt a benne zajló világpolitikai folyamatok megértéséhez.
A keresztény kultúrkörben hasonló megosztottság figyelhető meg a kérdést illetően. Sorozatunk egy korábbi részében már említettük, hogy az V. századtól Augustinus egyházatya nyomán radikálisan átértelmezték a korai keresztény szemléletet: az egészet megfosztották eredeti jelentésétől, és allegorikus mítoszként kezelve azt állították, hogy a messiási királyság már eljött - ez remek ideológiai alapul szolgált a pápaság világi hatalma számára -, ezért a következő lépcsőfok a világ vége, amelyet 1000 környékén buzgón vártak is Európában; majd az ezer évet is allegorikusan egyszerűen csak „hosszú időként” értelmezve végképp homályossá és érthetetlenné vált az ügy. Amikor azután Luther meghirdette a „csak az Írás” („sola Scriptura”) programját, azt, hogy a hagyományok lebontásával vissza kell jutni az Újszövetség eredeti üzenetéhez, a keresztény reménység e tartalmának tisztázása is megkezdődött.
Sajnálatos, hogy Lutherék éppen Augustinusig jutottak csak el a tradíció e leépítésében, s így az európai protestantizmus konzervatívabb része a korszak végére vonatkozó kérdések tekintetében megmaradt a homályos allegorizmus világában. A teológiai kutatás azonban ezzel nem ért véget - így ma már mintegy félmilliárd, vagy több, többségében protestáns, de számos katolikus keresztény is fokozott figyelemmel kíséri Izrael államiságának helyreállását, illetve az evangélium világméretű elterjedését, mint Jézus második eljövetelének lehetséges közvetlen előjelét. Ettől azonban nem rettenetes, mindent elpusztító világvégét, hanem ellenkezőleg: egy jellemet próbáló krízis után annál nagyszerűbb kort remélnek az emberiség számára.