Vissza a tartalomjegyzékhez

SIPOSHEGYI PÉTER
Folyamatos történelem


Még szerencse, hogy maga a Parlament nem került kalapács alá...” Fotó: Vörös Szilárd

Az elmúlt időszakban gyakori felvetés, hogy valami visszafordíthatatlan történt országunkban. Akik mondják, érthető, hogy ezzel jönnek. Régi igazság, hogy minden futam után szívesen befejezné a versenyt az, aki éppen vezet. Enynyi, és nem több történt mostanában mifelénk. Az igaz, hogy vannak statikus és változó korok. Ami az elsőt illeti, ebben mi, akik elhagytuk a fiatalság felső határát jelző negyedik ikszet, tapasztaltak vagyunk. Évtizedeket éltünk úgy, hogy „ez az a ház, ahol semmi sem változik, ez az a ház, ahol áll az idő”. Csakhogy ez akkor sem az a ház volt. Ami nyolcvankilenc forró nyarán nagyszínpadi előadássá vált, az kicsiben már korábban lezajlott. Az előny, melyet oly nagyvonalúan adtunk el az elmúlt nyolc évben, épp az állás évei alatt keletkezett.
Nem, kedves barátaim, nincs olyan, hogy a történelem egyszer csak elunja és megáll. Vannak azért a sutba dobott klasszikusoknak is igazságaik, az egyik ilyen, hogy hiába akaszkodunk a történelem kerekébe, az akkor is előre forog. Miért erősködöm? Mert veszélyesnek, igazságtalannak tartom az ellenkező nézetet. A múltkoriban egy szocialista politikus motyogta bele a televízióba, hogy bizony, aki mostanra meggazdagodott, az úgy is marad, mert generációkra előre eldőlt, hogy kinek mije és mennyije lesz. Az elosztás lezárult szerinte. Jól hangzik, sőt úgy is néz ki, hogy így van. Ennél bonyolultabb a dolog.
Még szerencse, hogy maga a Parlament, vagy mondjuk a Népstadion nem került kalapács alá, majd sehová be nem jegyzett magáncégek nevére egymillióért, amit kárpótlási jeggyel egyenlít ki a vevő. Ez az akció, melyet egyesek sikertörténetnek tekintenek, mások a szervezett bűnözés legkisebb kockázattal leggyorsabban megtérülő ágának, valóban lezárulóban van. Az árverésvezető megtörli izzadt kalapácsát, és amikor senki nem néz oda, táskájába helyezi azt.
De mi köze ehhez a történelemnek? Miért képzeli bárki, hogy ezzel vége? Ha nagyon pragmatikusak akarunk lenni, akkor is legfeljebb azt mondhatjuk, majd az idő dönti el, hogy a rablás rablás volt-e, vagy pedig áldás és szerencse. Erkölcsi világképünk alapján nem lehet kétség, melyik, de gazdaságilag valóban sok minden megtörténhet.
Az idők végezetéről teológiai kufárok szoktak úgy beszélni, hogy ma este kilenc óra tízkor a film után következik. Valódi hívő belátja, ennél összetettebb az igazság. A gazdaságban sincs másként. Azért, mert valaki, mondjuk, kihasít a nagy közösből egy gyárat magának, attól még nagyon szegény ember is lehet. Ahhoz, hogy a lehetőség eredménnyé váljon, több minden kell. Tehetség, szorgalom, türelem, megfelelő körülmények, s egy igen nagy adag szerencse. Kapitalistáink, akik a párt- és egyéb bizottságokon szocializálódtak, nem arról voltak híresek, hogy olyan rettenetesen okosak lennének. A szorgalmasak sem a semmit tupírozni jártak éveken át különböző jól védett irodaházakba. Nagyon csodálkoznék, ha kiderülne, minden így szerzett egység elkezdene működni. Még akkor sem, ha ezek az urak a legjobb szakembereket szervezik be maguk mellé, ami két okból is lehetséges: náluk van pénz, illetve kiváló eredményeket értek el beszerzésben. Még ebben az esetben is működni kezd a kapitalizmus nevű társadalom első számú alapelve: a befektetés kockázattal jár.
S ez még csak a legudvariasabb formája a történelmi fityisznek, amit a bölcs idő mutat az öntelt percgyároskáknak. Van itt nagyobb gond is. Ez itt nem Korea és nem Venezuela. Nem baj, hiszen némi szerény büszkeséget is érezhetünk, hogy ez itt Bartók, Ady, József Attila, Szentgyörgyi Albert hazája. Olyan ország, melynek polgárai büszkék is rájuk, ismerik is őket. Ez itt egy európai kultúrnép, amelyet nem lehet csürhének nézni, főként nem úgy kezelni. Ez a nép ráadásul ugyancsak tiszteli az egyenlőség eszményét, ilyen értelemben kereszténységre fogékony népnek tekintendő. Ehhez képest ami itt történt, az egy olyan fajtájú osztálytársadalmat eredményezhet, melyből hiányzik a társadalmi megállapodás, tehát két kézzel fejére borítható. Agitálok? Dehogy. Csak szeretném felhívni a történelem végét hirdetők figyelmét arra: mikor volt utoljára olyan, hogy kettő egymást követő generációnak birtokában maradt volna ugyanaz a tulajdon? Apám még gyáros volt, ami nem dicsőség, nem szégyen, majd lett belőle villanyszerelő, ami úgyszintén nem szégyen, s a két állapot között csak három esztendőnyi idő telt el. Ilyen most nem lesz? Ki lát a jövőbe? Az igazságtalanság bizonyos mértékén túl a veszély benne van minden pillanatban.
A mai világ gazdagjainak az lenne a dolguk, hogy valamilyen kompromisszum árán konzerválják gazdasági hatalmukat. Nem teszik, sőt egyre irritálóbb módon élnek, nemhogy polgárnak, de embernek sem tekintik a megemelt kőkerítéseken kívüli világ tömegeit. Kár, mert ez így nekik sem jó, csak még nincs annyi belátásuk, hogy felfedezzék. Gyűlöletre nem lehet jövőt építeni.
Ugyanez az időtlenség a politikában már megbukott. Horn úr akkor veszett el, amikor kijelentette, nincs más alternatíva: ekkora önhittség mindig elnyeri méltó büntetését. Ki mondhatja magáról Istenen kívül, hogy én vagyok az egyetlenegy? Horn Gyula? Mitől? Lám, mihelyst elhagyta ajkát ez a szózat, előnye, népszerűsége úgy olvadt el, mint hóember a forró aszfalton. Nem lehet előre lezárni a jövőt, mert az nem a mi birtokunk.
Kár? Dehogy.
Képzeljék, micsoda pszichózisban él az az ember, akinek nap mint nap azt tömik a fejébe, hogy most, vagy soha. Ilyen ajzott lélekkel lehet forradalmat csinálni, de életet nem. Az ember csak úgy képes alkotásra, ha minden napjára kiszab magának egy napnyi feladatot, melynek teljesültével övé az értelmes lét hite. Ha ez nincs, akkor két érzés egyike marad: a reménytelenség, vagy a kapkodás. Egyik rosszabb, mint a másik, kivéve azoknak, akiknek nem érdekük, hogy ez az ország értelmes emberek gyülekezete legyen. Ne higgyünk nekik, az élet hosszú, bonyolult és kiismerhetetlen. Ez itt nem rulett az úri kaszinóban, ahol aki megtette tétjét, nyerhet, aki nem, az csak kibic maradhat. Az élet nevű társasjátékban rengeteg esély és „kör” van. Ez a legnagyszerűbb benne. Akik most nyerőre állnak, kétségkívül előnyben vannak velünk szemben, de ez nem fátum, csak állás, valamikor mérkőzés közben.
Mi, akik hiszünk, nem szerethetünk egy olyan társadalmat, mely az esélynélküliséget hirdeti nekünk, az elrendeltséget, a feleslegességet. Ahhoz a polgári léthez, amelyet élni szeretnénk, s amelynek valóban nincs értelmes alternatívája, elidegeníthetetlenül tartozik hozzá az értelemes holnap lehetősége, képességeink kibontakoztatásának esélye.
Az állandóságtól féljünk, a változásban mindig bizakodjunk. Csak a mozgás az élet, nekünk pedig jogunk van az élethez. Nem vagyunk semmivel hitványabbak, mint azok, akik ennek lehetőségét akarták kibeszélni belőlünk. Talán annyival tisztességesebbek, hogy nem hirdetünk hamisságokat.
Ne féljünk, minden jó megtörténhet velünk, a magyar történelem nem ért véget ezerkilencszázkilencvennyolcban, nem fog kétezerben sem. Pályák emelkednek, karrierek enyésznek el, egynapos cézárok buknak, és jeltelen érdemesek győznek. Mint az idők kezdetétől az idők végeztéig mindenkor. Ez az elmúlt évtized valóban dinamikus időszaka volt történelmünknek, s most a kerék lassulni kezd. De meg soha nem állhat, mert az a vég.
Ma ismét elkezdődött egy nap, próbáljunk megoldani egyet feladataink közül. Aztán holnap a következőt. Félrevezetőink is ezt teszik nap mint nap. Nekik, valamiért, vagy inkább valakikért, ez a feladatuk.
A miénk más. Az is sokat mond az emberről, hogy mit akar megvalósítani. Terveink mi magunk vagyunk. Higgye el a kedves olvasó, míg ezt a kis írást olvasta, ezalatt is felemelkedett egy karrier, meg elhunyt egy másik.