Vissza a tartalomjegyzékhez

HAZAFI ZSOLT LOCSMÁNDI ANDREA
A feladat: a liberális elvek képviselete


Pető Iván, Kiss János és Magyar Bálint anno 1990. Több mint egymillióan szavaztak rájuk Fotó: MTI

Az 1998-as választások nagy vesztese az SZDSZ. A szabaddemokraták - azok után, hogy 1990-ben és 1994-ben is több mint egymillió választó támogatását elnyerték - mindkét előző ciklusban az Országgyűlés második legnagyobb frakcióját alakíthatták. Most szavazóik kétharmadát elveszítve a negyedik helyre szorultak, s míg korábban nélkülük gyakorlatilag nem lehetett kétharmados törvényt alkotni, mára befolyásuk minimálisra zsugorodott. A párt elnöke és az ügyvivők még a választások éjszakáján bejelentették lemondásukat. A különböző pártfórumok - a június 20-ra öszszehívott rendkívüli küldöttgyűlés előkészítése keretében - ezekben a napokban elemzik a kudarc okait és a kibontakozás lehetőségeit. Lapunk a párt három alapító tagját és egyben meghatározó személyiségét kérdezte ezekről a dilemmákról: Vásárhelyi Miklóst, az SZDSZ talán legtekintélyesebb „öregjét”, aki ugyan 1994-ben visszavonult az aktív parlamenti politizálástól, de szava máig meghatározó súlyú a pártban. Haraszti Miklóst, aki négy évvel ezelőtt szintén felhagyott a parlamenti politizálással, így személye nem „kompromittálódott” a koalíciós kormányzás elmúlt négy évében. És Kőszeg Ferencet, aki tíz évvel ezelőtt meghatározó szerepet töltött be a Szabad Kezdeményezések Hálózatának párttá alakulásában. A politikától most visszavonuló képviselő egyben a Magyar Helsinki Bizottság egyik alapítója és vezetője, a liberális értékek párton belüli markáns képviselője.

A kudarc okai

A választási kudarc okait firtató kérdésünkkel kapcsolatosan Vásárhelyi Miklós kifejtette: „Szerintem az SZDSZ a négy év alatt mélyen a képességei és lehetőségei alatt szerepelt. Nem tudta megfogalmazni és a közvéleménnyel megismertetni azokat az értékeket, amelyeket képvisel, és amelyek a létét indokolják. Nem volt határozott, saját politikája, jellemző profilja, és ennek eredményeképpen a választók egy nagyon jelentős része nem tudta, hogy tulajdonképpen miért erre a pártra kellene szavaznia.” Hasonlóan ítéli meg a helyzetet Kőszeg Ferenc is, aki „nagyon szomorúnak, sőt katasztrofálisnak” tartja a választások erdményét az SZDSZ szempontjából. Az SZDSZ elveszítette szavazatainak kétharmadát, méghozzá egy meglehetősen biztos szavazóbázist. Véleménye szerint „eddig a párt joggal dicsekedhetett azzal, hogy a legstabilabb párt Magyarországon, hogy van az országban egy egymilliónál nagyobb választói réteg, amely tudatosan az SZDSZ-re szavaz. 1990-ben ugyan némelyek azt mondták, hogy csak azért létezik ez a réteg, mert az SZDSZ a radikalizmusával megtévesztette a választókat; de a 94-es választásokon bebizonyította, hogy ez nem így van: amikor az SZDSZ, megtartva liberális alapállását, az antikommunista retorikát átengedte a szélsőjobboldalnak, akkor is megmaradt ez az egymilliós választói réteg. Tehát most valami nagy baj van, nagy csalódást okozott az SZDSZ, éppen ennek a választói rétegnek. Természetesen az is kérdés, hogy ez olyan helyzet-e, amiből vissza lehet térni a 20 százalékhoz, vagy pedig innen már nincs visszaút?” - tette fel a kérdést. Kőszeg Ferenc arra is felhívta a figyelmet, hogy a párt választóinak elpártolása legerőteljesebben Nyugat-Magyarországon következett be, tehát „a hagyományosan legerősebb SZDSZ-es, és a leginkább Nyugat-orientált választórétegekben, ami azt sejteti, hogy a Fidesz választóinak egy nagy része az SZDSZ-től ment át”.
Kőszeg szerint ezt a folyamatot kétféleképpen lehet értelmezni. Az egyik értelmezési lehetőség szerint azok mentek át a Fideszhez, akik azért csalódottak, mert az SZDSZ belépett az MSZP vezette koalícióba. A másik értelmezési lehetőség, hogy azok mentek át a Fideszhez, akik az utóbbi másfél-két év SZDSZ-politikájával, az SZDSZ arctalanná válásával elégedetlenek. Abban azonban Kőszeg Ferenc szerint „többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy ha már be is lépett az SZDSZ a koalícióba, 96-ban ki kellett volna lépnie”. Véleménye szerint „az akkori küldöttgyűlés amiatt gyűlt össze, hogy megvitassa, mi legyen a koalíció jövője, és Hack Péter emlékezetes felszólalása éppen arról szólt, hogy az SZDSZ nem folytathatja tovább az elveivel kapcsolatban morálisan elbizonytalanodott politikáját.”
Haraszti Miklós nem a koalícióba való belépésben látja a választási kudarc okát, inkább abban, „ahogy ennek a koalíciós szerepvállalásnak a mibenlétét, kommunikációját és távlatát elképzeltük”. Szerinte az SZDSZ nagy hibája volt, hogy nem fordított figyelmet arra, hogy „ehhez az 54 százalékos MSZP-hez kapcsolódó koalíciós szerepléshez egy egészen más típusú megjelenítés tartozna”. Haraszti úgy látja, hogy ebben a helyzetben „a kommunikáció stratégiai kérdéssé lépett elő, és ezt az SZDSZ nem ismerte föl”. Ennek véleménye szerint két fő oka van, két olyan fontos történelmi tényező, amelyeknek meg kellett volna változtatniuk az SZDSZ kommunikációs stratégiáját. Az egyik: „Az SZDSZ a jelentős pártok közül ma már gyakorlatilag az egyetlen, amelynek természetes vezére nem volt, és ma sincs. Nincs olyan vezetője, aki a politikai vezérséget szívesen, akarattal és karizmatikus módon vállalja, aki politikaalakító tényező szeret lenni, és akinek megvan az a képessége, amely a politikai vezér lényege, hogy képes meghatározni a politikai közélet témáit, és középre ’kalapálni’ azokat az ügyeket, amik az ő támogatóinak fontosak.” A második, véleménye szerint, ugyanilyen történelmi körülmény, ami külön kommunikációt igényelt volna, ehelyett azonban mindvégig - lényegében a szocialistáknak kedvező módon - elhallgatta az SZDSZ, az, hogy „vétóval nem lehet közös kormányt működtetni”. Haraszti úgy látja: „Két év után a szocialisták számára is világossá vált, hogy gyakorlatilag bármely kérdésben megzsarolhatják az SZDSZ-t, és a veszekedős párt szerepére kényszeríthetik azzal, ha minden egyes témában a nyilvánosság elé lép, amelyben a saját programját veszélyeztetve látja. Az SZDSZ-nek döntenie kellett, hogy minden öt téma közül melyik az az egyetlenegy, amelyben markánsan kifejti az álláspontját.” Ezek a szituációk azt eredményezték, hogy az SZDSZ „ilyen módon két szék között tartósan a pad alá került. Ha megszólalt, akkor nem az látszott, hogy az elvei érdekében szólal meg, hanem konkrét ügyekben, rossz esetben egyenesen személyes ügyben felszólalónak, azaz a hatalomért veszekedőnek; ha viszont nem szólalt meg, akkor elveit felejtő, gyenge és jellegtelen pártnak mutatkozott.” Tehát az SZDSZ, annak ellenére, hogy „a magyar alkotmányosság és a köztársasági gondolkodásmód úttörője volt, nem gondolta végig, hogy valódi többpártrendszeri körülmények között mire való egy párt, és különösen egy liberális párt”. Véleménye szerint szembesülni kellett volna azzal, hogy „egy párt nem arra való, hogy a közjót szolgálja, hiszen a párt léte maga szolgálja a közjót; a párt arra való - ahogy a szó latin jelentése (rész) is mutatja -, hogy a saját közönségét ápolja mindenekelőtt”. Az SZDSZ ezt négy évig másképp látta, úgy gondolta: „Megválhat olyan személyiségektől és olyan programpontoktól, amelyek túl sok konfliktust okoznak, és cserébe felvállalhatja azokat az általános témákat, amelyeket a néppártok jellegük szerint felvállalhatnak, de az olyan pártok, amelyeknek az a lényegük, hogy a szélsőségekre soha nem számíthatnak, sem választási szituációban, sem a választások közti időszakban, nem vállalhatnak fel.” Haraszti úgy ítéli meg, hogy „az ilyen pártok egyetlen valutája: éles, pontos problémalátásuk, a szöget fején találó fogalmazásuk, a fantáziájuk és személyiségeik ragyogása”.

Kuncze-jelenség

Sokan elemzik mostanában az úgynevezett „Kuncze-jelenséget”. 1994-ben, úgy tűnik, szavazatokat hozott a listavezetővé hirtelen előlépett politikus személye. Felvetődik a kérdés, most jelentett-e hátrányt az ő pragmatikus, gyakorlatias személyisége?
Vásárhelyi Miklós nem kötné a mostani kudarcot Kuncze személyéhez. Szerinte: „Kuncze 94-ben valóban egy hirtelen lendületet adott a pártnak azzal, hogy ő lett a párt miniszterelnök-jelöltje, illetve az országos lista vezetője.” Vásárhelyi nem ért egyet azokkal, akik túlságosan szembeállítják a pragmatizmust és bizonyos politikai alapelveket. A jelenlegi hátrányt véleménye szerint az jelentette, hogy „az elnök önmagában nem tehet csodákat. Ha a párt maga, és különösen a párt vezetése nem dolgozza ki azokat a szilárd pontokat, a programnak azokat a nagyon határozott tételeit, amelyektől soha, semmilyen körülmények között el nem tér, és a politizálást csak ezeken belül folytatja, akkor az elnök is ugyanebbe a helyzetbe kerül.” Kőszeg Ferenc szerint ugyanakkor „ügyetlenség volt a ’választóembernek’ és első húzóembernek megmaradni belügyminiszternek is, tehát egy olyan minisztérium élén, amely nyilvánvalóan nem tud látványos sikereket produkálni”.
Vannak, akik úgy ítélik meg, jelentős szerepe volt a választási kudarcban annak, hogy az „alapító atyák” nagyon visszavonultak a pártszerepléstől. Többen úgy vélik, fontos lenne, hogy olyan személyiségek, mint Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, vagy éppen Vásárhelyi Miklós aktívabban részt vegyenek a párt politikájának meghatározásában. Vásárhelyi Miklós ezzel szemben természetes folyamatnak tarja az említettek háttérbe húzódását, és nem lát semmi különöset ebben. Inkább azt tartja bajnak, hogy „az új arcok, az új nemzedék az egész magyar politikai életben - ez nem csak az SZDSZ-re vonatkozik - nem eléggé jelentkezik”. A rendszerváltás óta eltelt immár nyolc év. „A Fidesznél viszonylag sikeres dolog, hogy ott mégiscsak új arcok vannak, bár meg kell mondanom, hogy magán a Fideszen belül sem megy végbe úgy az ottani új generációnak a feltörése, mint ahogy azt az ember elvárná, mert ezek az emberek, akik ma a Fideszt vezetik, ugyan a fiatalabb generációhoz tartoznak, de a vezetés tíz éve ott sem változik.” Ezek Vásárhelyi szerint „nem egészséges folyamatok”. Szerinte egy egészséges, demokratikus pártban ennyi idő alatt komoly változásoknak kell bekövetkeznie, jobban lehetőséget kell nyernie a generációs változásoknak, párton belüli irányoknak arra, hogy megjelenjenek. Itt a magyar demokráciának egy általános gyengeségéről van szó.

Szükség van-e az SZDSZ-re?

A választási eredmények ismeretében joggal vetődik fel a kérdés: szükség van-e ma Magyarországon az SZDSZ-re? Vásárhelyi Miklós szerint: „Erre a mostani SZDSZ-re, így, ahogy most van - mint azt a választók is kinyilvánították szavazataikkal - olyan nagyon nagy szükség nincsen.” Más lenne a helyzet, ha az SZDSZ visszatalál, magára talál. „Ha néhány nagyon fontos kérdésben kidolgozza az álláspontját, és utána megtalálja azokat a politikusokat, akik ezt a koncepciót érvényesíteni tudják, akkor a magyar politikai palettán az SZDSZ-nek van helye, mégpedig a jelenleginél sokkal nagyobb helye. Ha erre az SZDSZ nem lesz képes, akkor elkerülhetetlenül ugyanarra a sorsra jut, amire a rendszerváltoztató pártok közül az MDF vagy a kereszténydemokraták kerültek. A pártok addig élnek, addig léteznek, amíg van saját mondanivalójuk a társadalom számára. Ha nincsen, akkor a létezésük értelmetlenné válik.” Vásárhelyi nagyon reméli, hogy „ebben a pártban meglesz az erő a megújulásra, de ez a jövő kérdése, még nem eldöntött kérdés”.

A megújulás lehetősége

A jelenlegi helyzetben - az előzőek tükrében is - a párt belső fórumainak a kudarc okait elemző feladatánál talán csak az jelent nagyobb kihívást, hogy megtalálják az utat a megújuláshoz. Vásárhelyi Miklós elmondta, hogy „először is nagyon komoly belső szellemi tisztázást kellene végrehajtani, hogy mi az a néhány kérdés - gondolok itt az emberi jogok, a tényleges, európai színvonalra való felemelkedés, a piacgazdálkodás, a szolidaritás, vagy ami rendkívül fontos: a korrupció elleni harc kérdésére -, amit a párt magára vállalhat, és ezzel egyéni arculatot teremt magának, amit minden gyakorlati kérdésben megvalósít”. Szerinte a pártot olyan helyzetbe kellene hozni, hogy „felemelt zászlóval harcolhasson a korrupció ellen”. Az SZDSZ-nek fel kellene vállalnia olyan alapvető kérdések következetes képviseletét, mint például az állam és az egyház szétválasztása. Ezekben az ügyekben akkor is következetesen kell fellépnie, „ha ez esetleg időnként nagyon komoly konfliktusokkal, sőt, átmenetileg bizonyos ellenállással és népszerűtlenséggel jár”.
Vásárhelyi szerint az SZDSZ-nek a klasszikus liberális álláspontot nagyon erős szociális érzékenységgel kellene képviselnie. „A klasszikus liberalizmus ma már Európa egyetlen fejlett országában sincs gyakorlati módon jelen. Azok a pártok, amelyek ma uralmon vannak Európában, de még az Egyesült Államokban is, jellegzetesen úgynevezett szociálliberális pártok, tehát olyan liberális pártok, amelyek a társadalomban és a gazdaságban a liberális elveket érvényesítik, ugyanakkor nem feledkeznek meg az emberi méltóságról és a szociális igazságosságról sem.”
Haraszti Miklós szerint az SZDSZ megújulása érdekében a pártnak „nem szabad szomorú pártnak lennie, vidám, szellemes, nagyvonalú, nem ’güzümódra’, hanem a méltányosság módján konstruktív, ugyanakkor kritikájában találó pártnak kell lennie”. Úgy véli: „Mostantól kezdve soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar közéletnek az az egyharmada, amely a liberalizmus mögött állt eddig, továbbra is ott van, és őneki kell muzsikálni. Senki másnak, neki kell muzsikálni, ehhez kell megtalálni az eszközöket, nem kell mindenről beszélni, de amiről beszél, arról viszont nagy erővel, és sokszor. Ebben az esetben ez a közönség megtalálja a pártját.” Haraszti úgy látja, hogy „az SZDSZ sorsa, ha van neki sorsa, az, hogy valóban a mérleg nyelve legyen, mert az SZDSZ van középen”. Az SZDSZ Haraszti Miklós szerint azzal szolgálja a legjobban a közjót, ha a „saját közönségének muzsikál”.
Kőszeg Ferenc emellett az MSZP-ről való leválásban látja pártja megújulásának lehetőségét. Véleménye szerint: „Ha ezt nem teszi meg, az SZDSZ tragikusan abba a helyzetbe kerül, amire egyébként voltak előrejelzések már 94-ben, miszerint az MSZP szatellit pártjává válik. Ez nem általános, elvont kérdés, hanem konkrét, szinte azt lehet mondani, napi kérdés, mert az önkormányzati választáson minden bizonnyal nagyon sokan fogják azt gondolni, hogy az MSZP-vel kellene alkuba bocsátkozni, akkor meg lehet nyerni a polgármesteri, önkormányzati helyeket.” Kőszeg szerint a kérdés az, hogy „milyen áron”. Tehát milyen alkukat lehet kötni, esetleg milyen polgármesteri helyeket szerezhet meg az SZDSZ egy ilyen vert helyzetben. „Attól a pillanattól kezdve, hogy közös a polgármesterjelölt, megint össze van kötve a két párt.” 1994 őszén az önkormányzati megállapodások következtében több helyen erős SZDSZ-MSZP testület jött létre. Ezeken a településeken „azt lehet látni, hogy az önkormányzati képviselők szenvednek attól, hogy nem bírnak kiszabadulni ebből a fogságból, és kénytelenek asszisztálni egy csomó kétes ügylethez, amelyet az MSZP keresztülvisz”. Kőszeg szerint nagyon kérdéses, hogy megéri-e, és az SZDSZ-ben eléggé erős az a nézet, hogy nem éri meg ilyen alkudozásokba bocsátkozni. Ugyanakkor „akiknek érdeke fűződik ahhoz, hogy megőrizzék a pozíciójukat polgármesterként, azokat nehezen lehet lebeszélni hogy megpróbáljanak valamilyen egyezséget kötni a szocialistákkal”. A politikus úgy látja: „Az SZDSZ-nek le kell válnia, és visszatalálnia önmagához, mert voltaképpen bizonyos liberális elveket most senki nem képvisel.”